1962-2022: Ma 60 éve kezdődött a II. vatikáni zsinat

1978. Egy templomba betérve láttam, hogy egy asztalon könyveket árulnak, már nem emlékszem, milyen alkalomból. Apám megkérdezte, szeretnék-e egyet. A II. vatikáni zsinat tanításait választottam. 16 éves voltam ekkor, ugyanis 1962 júniusában születtem. Furcsa választás volt egy tizenéves részéről, nemde?

Nem sokkal korábban találkoztam fiatalok egy csoportjával, akik nem plébániai keretek között két jezsuita atya és néhány ferences nővér segítségével igyekeztek megélni az Evangéliumot, és új módokon tekinteni a hit kérdéseire. Mindannyian jártunk előtte hittanra, de az Ige élete arra sarkallt minket, hogy „számot tudjunk adni reményünkről” (vö. 1Pt 3,15). Már nem elégedtünk meg a gyerekkorunkban megtanult válaszokkal.

Így hát este, lefekvés előtt, egy kis időt a zsinati dokumentumok olvasásának szenteltem. Az összeset elolvastam, és nagy meglepetésemre valamiféleképpen értettem. Talán a megélt, a másokkal együtt megélt Evangélium volt az, ami bevilágította a II. Vatikánum szavait.

1988. Teológiai tanulmányokba fogtam. Úgy képzeltem, hogy a II. Vatikáni Zsinat lesz a kiindulópont és a fő vonatkoztatási pont, de csalódnom kellett. Idézték és olvasásra ajánlották a szövegeit, de nyoma sem volt a kommunió egyháztanból kiinduló teológiai kutatásnak. Ritkán fordult elő, hogy a zsinat nagy teológusait hallgathattuk, beszélgethettünk velük. A teológia, amit tanulnom kellett, idegenül hatott, a vizsgákra készülésre kellett, de nem segített abban, hogy a mai korban éljek, hogy párbeszédet folytassak azokkal a férfiakkal és nőkkel, akikkel nap mint nap találkoztam, és megértsem, mi zajlik a történelmi korban, amelyben élek. Hála Istennek, lehetőségem volt más olvasmányokkal táplálni a szellemiségem.

2012. Egy pap, aki lelkigyakorlatos képzésre jött hozzám, ezt mondta: „Egy éve szenteltek fel, és rögtön plébánosi kinevezést kaptam. Rájöttem, hogy semmi hasznomra sincs mindaz, amit a szemináriumban tanultam. 40 temetésem és 5 keresztelőm volt eddig. Le vagyok törve.” Megesett rajta a szívem. A képzésből átlépni a valós életbe mindenki számára egy kemény emberi és lelki életszakasz. De megértem a szenvedését. Mert az enyém is. 50 év telt el a zsinat óta, nemrég töltöttem be az 50. életévemet, 18 éve vagyok pap.

Azt hittem, egy megújult egyházat fogok látni… és ehelyett mintha egyre erősebben a régi helyreállításának levegőjét szívnám.

Még mindig, szinte háborítatlanul tündököl a klerikalitás és az egyház piramis-szerű szemlélete, a kommunió és a párbeszéd nagyon hiányzik vagy egyre szűkebb körökbe van száműzve.

Felteszem magamnak a kérdést: hogy-hogy Európában az egyházi közösség munkálkodása ellenére a keresztény hit már ennyire mellékes? Hogyan olvassuk a II. Vatikáni Zsinat fényénél a kereszténység jelenlegi – legalábbis Európában tapasztalható – krízisét? Hogyan folytassuk a zsinati útmutatások gyakorlatra váltását?

Vajon a kollektív kulturális és lelki éjszaka, melyet mi, mindenféle hitű és meggyőződésű hívők saját bőrünkön és saját lelkünkben tapasztalunk, az idők egyik jele, egy szükséges útszakasz, melyet az Evangéliumnak be kell teljesítenie ahhoz, hogy megtestesüljön az európai kultúrában, és ezáltal ebből a mély dialógusból egy új kultúra és egy „új evangelizáció” szülessen meg? Vagy csupán arról van szó, hogy az elvilágiasodott társadalom visszautasítja a hitet, és erre válaszul visszatérünk a hit szakrális és kulturális „feljebbvalóságának”, a keresztény identitás „erejének” és az egyházhoz tartozásnak a hangoztatásához?

Úgy kell megélnünk ezt az „Isten nélküliség”-et, mint titokzatos ajándékot Attól, Aki azt akarja, hogy ott találkozzunk Ővele, ahol látszólag nincs jelen?

Talán ha a mai világ kérdéseit magunkévá tesszük, megtapasztalhatjuk a radikális magányát azoknak, akik „Isten nélkül” élnek, egyúttal – mivel odaajándékoztuk a másik embernek – az elveszített identitásunkat újként, és megújulva fogjuk megtalálni?

Az elhagyott Isten „korunk Istene”, mondta Chiara Lubich. Látjuk Jézust, aki a kereszten átéli az Atyától való távolságot: nehéz ebben az Istenben hinni. Mária mégis hitt, és továbbra is hisz az Elhagyott Istenben. Olyan Isten Ő, aki az elválás pillanatában is hisz, és mikor ő maga elveszti Fiú-i identitását, visszakapja azt, de már nem mint különálló személy, hanem mint kollektív Test: a megváltott emberiség és benne az Egyház, mint az egység jele és szentsége. Az elhagyott Isten felfedi előttünk a Szentháromságban és Máriában örvénylő kölcsönös szeretetet, mely az egységet megteremti. Hisz az Atya az első, aki el akarja veszíteni Fiát, hogy az Emberiségben (Máriában) újra megtalálhassa. És mindez a Szentlélekben történik, aki átadatja magát az Atya és a Fiú által az Emberiségnek, hogy az képes legyen Istent megszülni a történelemben és a Földön, itt „köztünk” (vö. Mt 18,20).

Chiara Lubich így ír: „Krisztus a mag. A misztikus test a korona. Krisztus a fa Atyja: soha nem volt annyira Atya, mint az elhagyatottságban, ahol a fiait megszülte, az elhagyatottságban, ahol semmivé lett, miközben maradt: Isten. Az Atya gyökere a Fiúnak. A Fiú magja a testvéreknek. És a Vigasztalan Mária is volt az, aki a szótlan egyetértésben, hogy más fiak anyja legyen, az Égbe vetette ezt a magot, és a fa kivirágzott és azóta is virágzik a földön.”¹

A zsinat segített felfedezni, hogy mi Krisztus Egyházának a legmélyebb identitása: egy nép,

mely „szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (Lumen Gentium 1), „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből eggyé vált nép” (LG 4). Korunk kihívása az, hogy ezt a valóságot megélt tapasztalattá, és ezáltal átadhatóvá tegyük. Az ehhez vezető lépés pedig az, hogy elszakadunk a módtól, ahogyan az utóbbi 500 évben voltunk egyház. Hogy vesszük az átmenethez szükséges bátorságot, jobban mondva a bátorságot ahhoz, hogy hagyjuk, a köztünk járó Feltámadott vezessen ezen az útszakaszon.

Ő ajándékozta nekünk a közösségi lelkiséget, melynek célja, hogy elvezessen bennünket az Egyház-lét egy új módjára, hogy – ahogy Chiara Lubich mondta 1975-ben – „végtelen sok templomot építsünk fel, máriás, házi, a nép közt élő egyház-templomokat. (ford.: Az olasz Chiesa szó egyszerre jelent egyházat és templomot.) Talán az ezekben a repülő templomokban (hisz mindenhova eljutnak a világon) jelen lévő, köztünk élő Jézus lesz a jövő világának lelke? És talán Isten azért engedi meg a hitetlen világnak ezt az invázióját –  ami mindeközben valamit épít is – hogy minden igazság (…) visszatérjen a forráshoz, azaz Jézushoz? Ez pedig mindig apró dolgokon keresztül megy végbe, mint ahogy Jézus egy istállóban született. Két vagy több ember, két vagy több fiú, két vagy több lány, két vagy több hölgy, az anya és a fia, a meny és az anyós, két vagy több ember között.

Mostanában az a gondolat lelkesít legjobban, hogy Jézus személyes jelenlétével köztünk végtelen sok templomot építhetünk fel, és ezt szeretném mindannyiatoknak továbbadni…

Leginkább azt a szívemet betöltő szenvedélyt szeretném nektek átadni, hogy építsünk az emberiségnek ilyen templomokat, árasszuk el velük az egész világot!”²

Akkor emlékezünk meg méltón a zsinat évfordulójáról, ha komolyan vesszük a kommunió egyháztant, és ténylegesen, minden szempontból elkezdjük átalakítani az egyház életét. Erre vár az emberiség családja: hogy az egyházban Isten szépségét lássa visszatükröződni.

Utóirat. Valaki elolvasta ezt a cikket, és nem tetszett neki, mert nem mutatja be azt a korszakváltást, amit a II. Vatikáni Zsinat jelentett az egyháznak. Mert nem szól az újdonságokról, amelyeket a zsinat hozott a liturgia, a szentírástan és a lelkipásztori útmutatások terén, az ökumenikus és vallások közti párbeszédben, valamint a más meggyőződésű emberekkel folytatott dialógusban stb. Merthogy – mint el is mondtam – nem éltem a zsinat előtt. Hálát adok Istennek, hogy még őrzöm a belső hajtóerőt, és egy jobb jövőben remélek! Az elmúlt 50 évet csak a saját szemszögemből láthatom. 50 éves vagyok, nincs közvetlen élményem a II. vatikáni zsinat előtti egyházról, és immár rengeteg hívő ugyanebben a helyzetben találja magát. Főleg a fiatalok.

Természetesen jó, ha tanúskodnak nekünk a zsinat újdonságáról és mindarról az újításról, amit magával hozott. De mivel számunkra ezek az újdonságok az egyház-létünk szokványos módja, egy olyan egyházban, ami napjainkban komoly kritikának van kitéve,

a tanúknak abban kellene minket segíteniük, hogy megtaláljuk a zsinat folytatásának útját ebben a történelmi korban

, amely már nem az 50 évvel ezelőtti. Hogyan? Azzal is, hogy el merik ismerni a saját nemzedékük korlátait, és bátorítanak minket, hogy mi lépjünk túl ezeken.

Viszont az az érzésem, hogy a tanúk (akik fiatalon megélték a zsinat időszakát), talán észre sem veszik, de próbálnak visszavinni minket az időben. Én, mai felnőtt keresztény, nem a múlttal, hanem a jövővel és a jelennel kapcsolatos kérdéseket teszek föl. Azt kérdezem magamtól, hogyan tudom az előző nemzedéktől átvenni a stafétát, és továbbadni az utánam következőnek. Feltéve – és ez a kritikus (bizonyos helyeken drámai) kérdés –, hogy az engem megelőző nemzedék valóban át akarja adni a stafétát.

^{[1] In: Az egység lelkisége, Új Város, Budapest 2020, 78. o}

^{[2] In: Unità e Carismi XIX (2009/4) 15.}