Szelídség: a vallásos felfuvalkodottság ellenszere

^{Alábbi cikkünk folytatása az Alázat és humor lelkisége c. írásnak, további részletekkel a két bencés szerzetes könyvéből.}  

Az isteni kegyelem ajándékát csak akkor tudjuk elfogadni, ha tudatában vagyunk saját emberségünknek. Ezért nem túlzás, ha a lelki életben már messzire jutott emberek újra meg újra az alázatról beszélnek. Megtapasztalták, hogy Istenhez csak csak alázattal közeledhetnek. Lelki utunkon az alázat a földi pólus. Minél mélyebb Isten megtapasztalása, annál jobban kell hangsúlyozni az ellenpólust, az emberséget, a humilitast. Különben fennáll a veszély, hogy azonosítjuk magunkat Istennel, és kisajátítjuk őt magunknak. Az alázat őrzi meg Istennel való találkozásunkat az inflálódástól, a felfuvalkodástól, az Istennel való hibás azonosulástól. Minél jobban azonosulok egy archetípusos képpel, annál kevésbé van szemem a saját valóságomra. Meghasonlott, megosztott leszek bensőmben. Egyre jobban el kell zárkóznom saját valóságom elől.

Az alázat mint alap megóv minket attól, hogy hogy az Istenhez vezető úton elrugaszkodjunk, és átugorjuk emberi valónkat.

Megvéd a felfuvalkodottságtól, amely a vallásos ember számára a legnagyobb veszélyt jelenti.

_{Priszka és Aquila (Róm 16,3) bronz dombormű ábrázolása Mississippiben, egy baptista templomban. (Pixabay)}

A korai szerzetességnél az alázat nemcsak a kicsiség és földhözragadtság érzése. A szelídséggel is szoros kapcsolatban van. A görög nyelvben a tapeiosz jelenti az alázatost, de gyakran a praüszt is ‘alázatos’-sal fordítják. A praüsz ugyanakkor jóság és szelídség is. Evagriosz Pontikosz szemében a szelídség a lelkiatyák jellemzője. A szelídség azt a gyengédséget jelenti, amellyel magunkra és másokra tekintünk, a könyörületességet magunk és mások hibáival, gyengeségeivel szemben.

Az ember szelídségében mutatkozik meg, hogy alázatos önismerete szívében alakította át őt.

(…) Az Újszövetség az alázaton nemcsak az Istennel, hanem az emberekkel szembeni magatartást is érti. Ezért az alázatot a szelídséggel, gyengeséggel és nagyvonalúsággal együtt látja. „Öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet!” (Kol 3,12) Pál ezzel az öt fogalommal írja le Isten magatartását az emberrel szemben és egyben a Krisztus által megváltott új ember hatását.

Az alázatos ember nem nézi le a testvért, hanem Krisztust látja benne. Ezért az alázathoz hozzátartozik a tisztelet a másik ember titka iránt és a nemes szív, amelyben a testvér is megfér. Aki találkozott saját emberi mivoltával, annak többé semmi emberi nem lehet már idegen. Megbékélt minden emberivel, ami útjába kerül, különösképeen a gyengével és beteggel, a tökéletlennel és kudarcot vallottal. Mindent Isten gyengéd tekintetétől áthatva, Jézus könyörületes pillantásával lát. Így maga sem tehet mást, mint hogy könyörületesen és szelíden néz mindarra, amit saját lelkében és az emberekben megtapasztal.

A szelídség nem a személyiségből adódó magatartás, nem a hiányzó agresszivitás megnyilvánulása, hanem végeredményben a könyörületes Istenbe vetett hit kifejezése, aki hagyta fiát, Jézus Krisztust a föld valóságába alászállani.

(…) Nem emelkedhetünk fel az égbe, ha nem vagyunk készek rá, hogy Krisztussal leereszkedjünk a humuszba, a földhözragadtságba, a sötétségbe, a tudattalanba, emberi gyengeségünkbe. A lelki fejlődés paradoxona, amelyet Benedek az alázatosságról szóló fejezet¹ elejére tett, egyben minden lelki út paradoxona is. Azáltal emelkedünk fel Istenhez, hogy alámerülünk emberségünkbe. Ez a szabadság útja, a szeretet és alázat, a szelídség és könyörületesség útja, Jézus útja számunkra is.

_{1 Szerk. megj.: Szent Benedek Regulájának 7. fejezete szól az alázatosságról.}