A megbocsátás kiemel minket az időből

Vegyük szemügyre mindennapjaink megbocsátási gyakorlatát. Nemde számtalan olyan helyzet van, amilyenekben emberi szinten lehetetlennek, sőt helytelennek tűnik azt mondani: „spongyát rá”? Másfelől könnyen kimondunk egy könnyed pardont, aztán el is felejtjük az egészet. De mennyi hatása lehet így? Különösen ha rutinszerűen ismételgetjük a házasságunk vagy a munkánk mindennapjaiban anélkül, hogy bármi is változna? Semmire sem tartom az ilyen gyengeségből vagy gyávaságból fakadó állandó elnézést, mert nem old meg semmit. Sekély, idegesítő és céltalan. Gyorsan megbocsátok, hogy gyorsan elfelejthessem, ez nagyon kényelmes, de olyan hárítási mechanizmust indít el, amilyen semmiképp sem segíti a felejtést. Később megkapjuk a számlát.

Ezzel szemben a krisztusi megbocsátás igényes! Nem kevesebbet kíván a két féltől, mint valóságos hősiességet.

Sokan közülünk felteszik a kérdést, milyen önértékkel bír és mások számára mennyiben hasznos a csendes megbánás, azaz a világ elől elrejtett bűn? Bárcsak képes lennék megszüntetni vagy legalább úgy megváltoztatni ezt a múltat, hogy én magam se ismerjek rá, most, tapasztalataim és megnövekedett tudásom teljes fényében! A gyötrő bűntudat és lelkiismeret-furdalás teljességgel haszontalan foglalatosság. Ez a gyötrődésnek és önmagunk elítélésének reménytelenül szomorú képe. Szélsőséges esetben a szenvedő mély, sötét szakadékba zuhan, és abban kering, megbetegszik vagy öngyilkosság fenyegeti. Öntudatlanul jelzi is ezt, mellét veri, vagy homlokát, önmaga megbüntetésének gesztusai. Mindez semmilyen gyümölcsöt nem hoz.

Most pedig a jó hír: a megbánás szakaszában az ember legjobb része a szellemi szinten van, amely a mélyebb valóságot jelenti. Ott bizonyos értelemben kívül él az időn és vétkének pontosan időrendjén, amelyet most belsőleg szemlél. Tulajdonképpen az ember mindig kívül van az időn, amikor szellemileg aktív, imádkozik, szeret, meditál vagy művészi munkában van. Itt van azonban a nagy különbség a bűntudat és a megbánás között. Az igazi megbánással valósággá válhat az, hogy megszabaduljunk az időtől, és legyőzzük a felismert jogtalanságot! Hogyan teljesedik be ez a vágy? Megpróbálok válaszolni.

Tudatosan élsz az itt-és-most-ban, de a szellemi önmagad messze túl van rajtad, és már ma belemerül az örökkévalóba, ahol a földi tapasztalat szerinti idő alapvetően nem érvényes. Az örökkévalóság nem ismeri az időt. Ezért tudsz, ha a belső hang ezt kívánja, visszatérni a megbánt cselekedeted vagy mulasztásod eredetéhez, vissza az akkori szándékaidhoz.

Újból előveszed múltadnak ezt a szakaszát, és átalakítod az élesebbé vált lelkiismereted által.

A cselekedeted maga régen elillant valóság, önmagad a cselekedeted eredeténél és szándékánál nem az! A megbánás szellemi lényegéről van szó, és a történtek átdolgozásáról, arról, hogy gondosan feltárod a cselekedet szándékát, újra megragadod és aztán teljességgel elveted.

Más szavakkal: a múlt értelme mindig a jövőtől függ. Hogyan? Mivel az ember, Isten kezéből származván nem maradhat örökké múltjának foglya, ez ellentmondana a teremtés gondolatának, mely célorientált. Ezért nem kell azzal a kérdéssel viaskodnunk, mit hozott a múltunk, hanem azt keressük, mit tudunk belőle hasznosítani a jövőnkre. A német filozófus, Max Scheler szerint: „Ragadjuk meg a felismert hibát a gyökerénél, és szakítsuk ki a személyből, hogy felszabadítsuk most őt arra, hogy MOST a jót tegye!”