A találkozás pillanata

Közel negyven éve történt. Azért őrizgetem magamban azóta ezt a történetet, mert még most is erőforrás számomra. Segítségemre jött az egyik vasárnapi evangélium (Mk 7,1-8. 14-15. 21-23). Ebben Jézust megróják az éles szemű írástudók, mert észrevették, hogy a tanítványok valamelyike nem mosott alaposan kezet evés előtt. Pedig ez a szabály! A Mester a kéz megtisztítása kapcsán a szív megtisztításáról beszél.

Egy barátommal Borsosberénybe utaztunk Budapestről. Vácott hosszabb ideig várni kellett a vonatcsatlakozásra, besétáltunk addig a közeli belvárosba. A Fehérek templomában számunkra váratlanul épp mise kezdődött.

Áldozáskor rám néz a barátom:

– Megyünk?

Én mutatom az órámon, hogy nem túl régen ettük meg a vonaton a szendvicsünket, és még nem telt le egészen az egy órás szentségi böjt. Ez a szabály!

Mire ő azt mondja halkan:

– És ha Jézus hív, hogy találkozni akar veled, elhárítanád a találkozást csak azért, mert még nem telt le az az egy óra? Egész nap erre vártál, nem?

Azóta számomra a szentségi böjt hangsúlya nem annyira a szabály, mint inkább a készülés a Találkozásra. Arra hasonlít, mint amikor a kedvesem elé kimegyek a vasútállomásra. Még sose vártam rá kétszer ugyanúgy. Valamivel mindig készülök, ami neki fontos, amivel azt jelzem, hogy „nálam hazaértél”, amivel tudjuk folytatni az életünket.

Áldozáskor gyakran eszembe jut az, amikor Jézus elküldte a környező városokba a tanítványait néhány napra tanítani, gyógyítani. Amikor visszajöttek, mondták, mondták a történeteiket. Nem is volt köztük olyan, aki meg se próbálta volna, így aztán születtek tapasztalataik. Biztos nem meséltek el mindent, de ami Őt is érdekelheti, azokat igen.

Most, hogy én is itt vagyok a szentáldozásban Jézus előtt, beszélhetünk olyan dolgokról, ami mindkettőnket érint. Mintegy maguktól kiválogatódnak azok az események, amelyek megütik a közös érdeklődés mércéjét.

Ha tudom, hogy holnap találkozunk, akkor már ma keresem azt, ami összeköt, ami erősíti a kapcsolatunkat, és szívesen belekezdek olyan dolgokba, amelyeknek Ő is részese akar lenni.

Húsz évvel ezelőtt plébánosom megkért, hogy segítsek az áldoztatásban. Az Eucharisztia kiosztásában.

„Krisztus teste.” „Krisztus teste.” „Krisztus teste.”

Ugyanazok a szavak, ugyanazok a mozdulatok mindenkinél.

De nem! Dehogyis ugyanazok! Egy-egy személyes találkozás! Fontos találkozás! Sorsdöntő találkozás!

A kedvesem harminchat éve a feleségem már, de úgy emlékszünk vissza, hogy azon az első másodpercen elég sok múlott. Majdnem minden. Mi mindketten nagy jelentőséget adtunk annak a másodpercnek – és így az lett…

Amikor Jézust nyújtom valakinek, hogyan tudok a tekintetemmel, mozdulatommal, hangommal, létezésemmel hozzájárulni a kettejük Nagy Találkozásához? És hogyan élhetem meg szavak nélkül is?

Most, a COVID idején eltakartuk az arcunkat – a mimikának annyi. Maszkban még beszélni is alig tudok, nemhogy hangsúlyozni. A kezemen érzem a fertőtlenítő alkoholszagát. De ez mind apróság. A kihívás ugyanaz: ez egy személyes találkozás! Fontos találkozás! Sorsdöntő találkozás! Részese vagyok azzal együtt, aki hozzám jön áldozni, mindazokkal, akik idejöttek a templomba, akikkel találkozunk az úton hazafelé és majd otthon.

Megtanultunk áldozáskor a szemünkkel „kezet fogni”, mosolyogni, üzenni, köszönni, örülni, lelkesedni. Mert a nagy találkozás: személyes, fontos, sorsdöntő!

„Krisztus teste.” „Krisztus teste.” „Krisztus teste.”