Advent: így várok a Szentre

„A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm… Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül… Így tesz az okos kertész. Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek. Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van. Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.” – írja Wass Albert Vágy és öröm c. írásában.

Joseph Kentenich pedig így vall erről: „A vágyakozás mértéke egyszersmind a beteljesülés mértéke is!”

Az adventi „roráte” miséken valami csodálatos várakozás van a levegőben. Sok olyan ember is megjelent a templomunkban, akit elsodort a Covid, vagy talán valami, amiről azt hitte, majd betölti a szíve vágyait.

_{A nagymarosi templom – amire a szerző utal –  egy téli hajnalon, amikor a rorátéra érkeznek az emberek.}

Az adventi időszakban sokan elvégzik a szentgyónásukat. Mindenféle különös módokon nyilvánul meg az Isten utáni szomjúságunk. A családok adventi koszorú köré gyűlnek, a gyerekek adventi naptárban gyűjtik a jócselekedeteket.

Valami van a levegőben. Várunk Valakire, aki egyszer már eljött.

„Életünk nemcsak cselekedetek, de talán még inkább a várakozás iskolája. – írja Pilinszky János – Az adventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát.

Advent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.”

Hozzánk, emberekhez érkezik az Isten. Itt van, mindig is velünk és köztünk volt, mégis újra kinyilvánítja Jelenlétét. Tudjuk, leírjuk, kimondjuk ezeket a szavakat és igazságokat: Emmanuel, velünk az Isten.

Közel van és közvetlen elérhetőségben van az Isten. Tudjuk. Értelemmel. De érezzük is? Átéreztük, átéltük ma ezt a közelséget?

Szent Ágoston írja: „Timeo Iesum transeuntem”, azaz „Félek, hogy nem veszem észre az itt járó Jézust.”  Sok hiábavaló dolog elvonja figyelmünket. Azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük a lényeget. Ezért az Úr ma megismétli: „Mindenkinek mondom: Virrasszatok! Legyetek készen” (Mk 13,37).

Megrázó tapasztalatom volt az elmúlt adventben. Egy közeli ismerősömnél daganatos betegséget állapítottak meg. Egy erős, aktív emberről van szó. Ami miatt ezt a történetet itt mondom el, hogy a kemoterápiás kezelése advent első napján kezdődött. Valahogy nagyon megváltozott ezeknek a szavaknak a jelentése: „Virrasszatok, legyetek készen, nem tudjátok, mikor jön el Uratok”. Ő maga és az egész család, valami különös kegyelemteli adventot élt át. Átalakultak a kapcsolatok, relatívvá váltak a problémák, csöndesebb lett minden. Felerősödött a várakozás a találkozásra. Az adventi várakozás készítget bennünket arra a nagy találkozásra.

Egy egészen más jellegű tapasztalatom is volt az elmúlt időszakban. Mint lelkipásztor, látogatom a családokat. Mindig öröm, ha egy családba új gyermek érkezik. Az egyik családnál, ahol a harmadik gyermeket várták, nem nagyon tudták hová tenni a gyermekágyat. A másik két gyerek már nagyobb volt, ők laktak az egyik szobában. A másik szoba meg a szülőké, ahol alig volt hely. Végül úgy döntöttek, hogy az íróasztal helyére kerül a gyerekágy. Az íróasztalon volt a számítógép, sok hasznos dolog, ami szükséges a mindennapi élethez. Fájdalmas lépés volt, mert a folyosóra került az asztal. Megdöbbentő volt látnom azt a szeretetet, ahogy azt a kicsi gyermeket várták.

Egy meghívást kaptam a lelkemben, hogy valami hasonló dolog történhessen meg az adventben is. Hogy helyet készítsek, készítsünk az Istennek.

Érthetővé váltak Jakab apostol szavai: „Közeledjetek Istenhez, és Ő is közeledni fog hozzátok” (Jak 4,8). Ehhez pedig ki kell pakolni a szívemből mindent, ami akadály lehetne. Annyi minden felgyülemlik, annyi megszokás, előítélet, ragaszkodás…

Helyet készíteni a közénk érkező Istennek. Méltó helyet nem igazán tudunk készíteni, de az ajtót nekünk kell kinyitni.

Carl G. Jung szerint „az embernek mindig tudnia kell, hogy ő csak istálló, amelyben Isten megszületik. Nem kész palota, amely Isten fogadásához illenék. Mi mindig szeretnénk kiérdemelni Isten szeretetét erőfeszítéseinkkel, de előbb-utóbb be kell látnunk, hogy sohasem leszünk méltók az Ő fogadására. Mindig istállók maradunk. Karácsony ünnepe azt bizonyítja, hogy Isten Fia szabadon, szeretetből, elvárás nélkül akar minket megajándékozni önmagával. Egy életen keresztül tisztogathatom magam, hogy méltó és alkalmas hajléka legyek, mégsem leszek sohasem. Ezért jobb, ha inkább engedem, hogy a kegyelem ereje vigye végbe életemben mindazt, ami szükséges az isteni gyermek befogadásához”.

Mint forró sóhaj,
Elhaló bús jaj
Kél halk énekünk.
Sötétben járunk,
Hajnalra várunk:
Jöjj el, Istenünk!

Jöjj, a bűn éget,
Jöjj, várunk téged,
Jézus, Istenünk!
Isteni gyermek,
Ó, hozz kegyelmet,
Hozz békét nekünk!^[1]

^{[1] Adventi ének, Szent vagy, Uram, 13.}