Ahol találkozik az ég és a föld – Boldog Sandra Sabattini

„Nem az enyém ez az élet. Minden ajándék.” – olvashatjuk Boldog Sandra Sabattini naplójában, aki 1984. május 2-án hunyt el, autóbaleset következtében. Az orvostanhallgató-lány a XXIII. János Pápa Közösség önkéntese volt, odaadással szolgálta a kitaszítottakat, szegényeket, fogyatékkal élőket.

1961. augusztus 19-én született Riccionéban. A család négy év múlva költözött Riminibe, a San Girolamo templom melletti paplakba – édesanyja fivére volt itt a plébános. Sandra kiskorától sokat imádkozott, sokszor ült be a templomba a tabernákulum elé. A visszaemlékezések szerint mindig magánál hordott egy kis, tíz gyöngyből álló rózsafüzért. Nagybátyja, Giuseppe Bonini atya nem egyszer már hajnalban ott találta a templomban a kislányt, a földön ülve, elmélyült imában.

Sandra fennmaradt naplójának sorai is bizonyságai mély lelki életének, szoros istenkapcsolatának, Jézus iránti olthatatlan szeretetének.

„Köszönöm, Uram, a sok szépet, amit mostanáig kaptam az élettől, megvan mindenem, de mindenek felett köszönöm, hogy felfedted magad előttem, hogy megismertelek.” (1977. május 12.)

Sandra jól tanult, szeretett festeni, zongorázott, és sportolt is: egy atlétikai csapat tagjaként rövidtávfutó volt.

Tizenkét éves volt, amikor megismerte Oreste Benzi atyát és az általa alapított XXIII. János Pápa Közösséget. A közösség hivatása, hogy Jézus legyen életük alakítója, melyet a társadalom peremére szorultak szolgálatára ajánlanak fel. Sandra ekkor ismerte fel saját keresztény hivatását: Isten szeretetét fogja közvetíteni a szegényeknek, kitaszítottaknak, kábítószerfüggőknek. 1974-ben a fogyatékkal élőknek szervezett nyári tábor után ezt mondta édesanyjának: „Teljesen kimerültünk, de én ezeket az embereket többé el nem hagyom.”

Érettségi után úgy érezte, két út közül kell választania: Afrikába megy misszióba vagy jelentkezik az orvosi egyetemre. Oreste atya jóváhagyásával végül a bolognai orvosi egyetemre iratkozott be, és miközben a szegényekről való gondoskodás is az élete része maradt, kitűnően tanult.

„Uram, segíts bízni Benned, és minden lehetséges lesz!” (1981. június 17.)

18 éves volt, amikor eljegyezték egymást Guidóval, akit a közösségből ismert. Sandra bizonyos volt benne, hogy a jegyesség is Isten tervének része, és beleillik az Úrnak és a felebarátnak szentelt életbe.

„Szeress mindent, amit csinálsz! Végtelenül szeresd a perceket, amiket megélsz,

amik megadattak, hogy megéld őket. Próbáld meg átérezni a jelen pillanat örömét, bármilyen is legyen!” (1981. október 14.)

Sandra 1984. április 29-én egy közösségi találkozóra tartott vőlegényével és egy barátjukkal, amikor a kocsiból kiszállva elütötte egy másik autó. Három napig volt kómában, és május 2-án a kórházban életét vesztette. Temetésén Oreste atya így beszélt róla: „Sandra betöltötte a hivatást, amire Isten küldte őt. A világ nem jókra és rosszakra osztható, hanem azokra, akikben van szeretet és akikben nincs. Sandra nagyon tudott szeretni.”

Holttestét 2009. április 22-én exhumálták (volna): 25 év telt el a temetése óta, de a testből nem maradt semmi. A sírban mindössze egy pár műanyag cipővédő lábzsák volt, amit a kórházban adtak rá, s a sírba tett virágcsokor szalagja. Semmi más. Ezt egyesek csodának tartották, mások azt állították, hogy a nedves, agyagos földben felgyorsulhattak a bomlási folyamatok. Ami viszont tény:

Sandrának nincsenek földi maradványai. Mint a só, mely ízt ad, de a vízben feloldódva eltűnik.

Ami megmaradt: a naplóba, papírcetlikre, el nem küldött képeslapokra írt szavak, melyek sokaknak segítettek, gyógyulást hoztak és hozhatnak a jövőben. Ezáltal Sandra ma is az útitársunk lehet.

2006-ban, a boldoggá avatás első, egyházmegyei szakaszának elindítása előtt mondta Oreste Benzi atya, a XXIII. János Pápa Közösség alapítója, aki jól ismerte Sandrát: „Vannak már szent életű házastársak, szent életű szülők. Nem lenne jó, ha volna szent életű jegyes is?”  Így is lett: 2021. október 24-én avatták boldoggá a menyasszonyként elhunyt Sandra Sabattinit.

A boldoggá avatási szertartáson Sandra ereklyéjét, a vőlegénye által megőrzött hajtincset Stefano Vitali vitte az oltárhoz. Stefano, a vastagbéldaganatból Sandra közbenjárására meggyógyult négygyermekes családapa saját bevallása szerint nem csak fizikailag, hanem lelkileg is meggyógyult. Egy vele készült interjúban azt mondta, hogy az imáknak köszönhető első csoda az volt, hogy derűs lélekkel tudott szembenézni a betegségével: „A legfontosabb imaszándék egy betegség esetén: derű és tiszta szív.”

Miután felgyógyult a rákból, Stefano Vitali így nyilatkozott:

„Csak akkor ismerjük fel az idő értékét, amikor megértjük, hogy vége, nincs több időnk. Ez a legnagyobb ajándék, amit az Úrtól kaptunk, és sokszor alábecsüljük a jelentőségét. A betegségnek köszönhetem a felfedezést, hogy

az idő nem az enyém, másoknak kell adnom

– azóta senkinek sem mondom azt, hogy »Nincs időm«. Újra felfedeztem a kis dolgoknak, a pillanatnak az értékét… Amikor nem értem, miért történik ez vagy az, akkor is Istenre bízom magam, ezzel tudom visszaadni azt az időt, amit kaptam. Kicsit olyan vagyok, mint a kánai menyegzőn a szolgák. Mária azt mondta nekik: »Tegyétek, amit mond«.”

Stefano azt is elmondta, hogy a gyógyulása utáni években a kemoterápián megismert sorstársainak halálát végignézve értette meg, hogy a boldogság nem másból áll, mint az Istennek kimondott sok-sok Igen-ből. Ma is a XXIII. János Pápa Közösség elkötelezett tagjaként dolgozik, és reméli, hogy a Vivo per miracolo (Csoda, hogy élek szerk.) című könyvét olvasva egyre többen megismerik Sandra életét.

„A szeretet a szemlélődés és a cselekvés szintézise, az a pont, ahol találkozik az ég és a föld, Isten és az ember.” (1983. február 13.)