Alázat és humor lelkisége

Ha kibékülünk a ténnyel, hogy sérült, érzékeny, szeretetre szomjazó, dicséretre vágyó és szidásnak kitett gyermekek vagyunk, akkor emberibbé válunk, mint ha érzéketlen és magabiztos álarcot öltöttünk volna magunkra. Igazibb kapcsolatokra vagyunk képesek, mint ha minden sérülésünket feldolgoztuk volna, és többet értünk meg Istenből, mint ha elértük volna a vágyott ideált.

Az alázattól irányított lelkiség eredménye nem olyan ember, aki mesterségesen lealacsonyítja magát, aki állandóan bocsánatot kér, amiért a világon van. Épp ellenkezőleg, az alázat belső őszinteségre, higgadtságra és humorra nevel.

A humorban benne rejlik a sejtés, hogy mindennek létjogosultsága van bennünk.

És hogy a földből vétettünk, ezért semmi földi dologtól nem szabad visszariadnunk. A humor kibékülés emberségünkkel, földi valónkkal, esendőségünkkel. A humorban benne rejlik önmagam teljes elfogadása olyannak, amilyen vagyok. P. L. Berger szociológus megfogalmazásában a humor a „transzcendencia jele”. A humorban megtörténik a kedvezőtlen helyzet meghaladása és lelki feldolgozása, egyrészt azáltal, hogy kibékülünk vele, másrészt hogy Isten felől nézve relativizáljuk és meghaladjuk. Míg a humor kibékül a valósággal, és ezáltal átalakítja, az idealizmus a saját valónktól való meneküléssé fajulhat. Mivel nem vagyunk olyanok, amilyenek lenni szeretnénk, elérhetetlen eszményképekhez menekülünk, és elméleteket gyártunk a lelki életről, amelyeknek a napi valósághoz semmi közük.

Heinrich Lützeler úgy véli, hogy a humor mindig a valóságot leplezi le. A humor először is önleleplezés, amellyel az ember megszabadul a vágytól, hogy emlékműnek érezze magát. A humorban találja meg az ember saját helyes mértékét, benne szabadul meg minden pátosztól, amelyben egyébként szívesen tetszeleg.

„Úton van a humor felé az az ember is, aki nevetve veszi észre saját hibáját, meg az is, aki nevetve veszi tudomásul, hogy az érzéketlen anyag foglya. Éles szemmel mindketten felismerik a világ tökéletlenségét, de nem dacolva, kétségbeesve, mogorván és keményen, hanem mindezek ellenére szeretik ezt a szép világot, és az a titkos meggyőződés hajtja őket, hogy valahogy még a tökéletlen is rendben van.” ¹

„… Nem szabad mindent annyira komolyan venni. Csak akkor leszünk képesek úgy válaszolni mindarra, amit az ég ránk mér, ahogy akarja: higgadtan, alapjában véve vidáman, a végsőkben bizakodva.” ²

Végső soron a humor nem a jellem dolga, hanem a hité.

Akinek van humorérzéke, igent mond sorsára „abból a bizonyosságból kiindulva, hogy  Isten akarata tartja fenn és szeretete hatja át még az ember semmiségét is”.³ A humor alapfogalmai: a szabadság, mérték, teljesség, játék „egyben a vallásos ember leghőbb vágyai is” .

… Nem véletlen, hogy a Kelet és Nyugat minden lelki tanítása az alázathoz vezet. Emberi voltunk elismerése nemcsak az igaz emberré válás feltétele, hanem Isten igazi megtapasztalásának is előfeltétele. Alázat nélkül könnyen az a veszély fenyeget, hogy magunknak könyveljük el Istent… Lelki életünk fontos alkotóeleme az a feszültség, amely emberi valónk és földhözragadtságunk, valamint a minket átható és Isten templomává emelő isteni kegyelem ajándéka között fennáll.

^{1 Heinrich Lützeler, Über den Humor, Zürich, 1966, 23k.}

^{2 Uo., 41.}

^{3 Uo., 54.}