Amikor gazdag emberekkel találkozom, mindig emlékezem a szegények között megélt időkre

Huszonhat évig élt Brazíliában a legszegényebbek között, majd három évig Dél-Afrikában, a korábbi portugál gyarmat Angolában, s mindezt fehér, portugál nőként. Úgy érezte helyén van a szegények szolgálatában: egy éve mégis visszatért Európába és a Fokoláre Mozgalom svájci képzési központjának felelőse. Isabel Laranjeira fokolarina mesél nem mindennapi életútjáról.

amikor-gazdag-emberekkel-talalkozom-mindig-emlekezem-a-szegenyek-kozott-megelt-idokre

A Montet-ban élő fokolarinik közül többen a világ számos országában megfordultak mielőtt a Fokoláre Mozgalomnak ebbe a képzési központjába kerültek volna. Te is ilyen utat jártál be. Mesélnél először a kezdetekről? Hogyan ismerted meg a mozgalmat és hogyan született a hivatásod?

 

Portugáliában születtem. A Fokoláre Mozgalmat kamasz koromban, a világszerte ismert fatimai kegyhelyen, egy máriapoli alkalmával ismertem meg. Amikor meghívtak, egyáltalán nem volt kedvem ehhez a találkozóhoz, mert azt gondoltam mindig csak imádkozni fogunk. De mivel a legjobb barátnőm kérte, az ő kedvéért mégis elmentem. Ott azonban olyan emberekkel találkoztam, akik komolyan vették az evangéliumot és aszerint is éltek.

Az ún. szegfűs forradalom idejét írtuk akkor Portugáliában. Az újsütetű demokráciában nagyon népszerűek voltak a marxista gondolkodók eszméi. Az én szobám is tele volt Marx, Engels, Bertold Brecht fotóival, írásaival. Hittem az ő elképzeléseikben, tanaikban. Ezen a máriapolin azonban egy teljesen más világ tárult ki előttem. Hazatérve, a barátnőmmel együtt megpróbáltuk a többi iskolatársunkat is bevonni, meséltünk nekik a fokoláre lelkiségéről.

 

A kamaszkori marxista indíttatás után mégis a fokoláre mellett döntöttél, s hivatásod szülőföldedről távolra, a világ másik végére szólított.

 

Jóval később, a fokolár hivatással elkötelezett tagjaként Brazíliába kerültem, ahol Chiara Lubich először beszélt a közösségi gazdaságról. Ott élve én is megtapasztalhattam, hogy az evangélium forradalma sokkal hatékonyabb, mint a kommunizmus, vagy a marxizmus ideológiája. Egy olyan kezdeményezésről volt szó, ami valóban mindenkit megszólított. Én is részese voltam az ún. Magnificat program elindításának Észak-Brazíliában, Maranjanas-ban. Azon a vidéken nagyon szegény, színes bőrű emberek éltek. Egy idő után a földbirtokos úgy döntött, hogy eladja ezt a területet, de az ott élőknek nem volt hová menniük. A mozgalom tagjaival együtt elindítottunk egy programot, hogy a segítségükre lehessünk. Ebben a kezdeményezésben óvodai és iskolai képzésről és egészségügyi ellátásról is gondoskodtunk. Emellett belefogtunk egy új szemléletmódú gazdasági kezdeményezésbe is, hogy biztosítani lehessen a szegény lakosság megélhetését. Akkoriban nagy újdonság volt már az is, hogy a gyerekek óvodába és iskolába jártak, rendszeres oktatásban részesültek. Az első generáció azóta már felnőtt, sokan közülük maguk is tanítók, pedagógusok lettek. Bennünket mindebben az a tanítás vezérelt, amit Chiarától kaptunk: hogy próbáljunk meg eggyé válni a másik emberrel, különösen a szükséget szenvedőkkel, hogy ne hagyjuk őket magukra a bajban. Tiszteljük az emberi méltóságukat, ami Isten teremtményeiként megilleti őket.

 

 

A mindennapi élet – a természeti körülményektől kezdve – ott Amazóniában nagyon más volt, mint amihez mi itt Európában hozzászoktunk. Nem volt úthálózat, a közlekedés többnyire csónakkal, az Amazonas folyón történt. Ez volt a különböző települések közötti kapcsolattartás lehetősége is. Nagyon új, szokatlan volt számomra az a kultúra és életmód is, ahogyan az emberek ott éltek.

Mi itt Európában az énközpontú szemlélethez szoktunk, ott azonban az egész közösség együtt élt. Szegények voltak, de azt a keveset, amijük volt, megosztották egymással, abban a biztos tudatban, hogy Isten minden szükséges dolgot megad számukra.

Huszonhat évet töltöttem Brazíliában. Ezek az évek formáltak azzá az emberré, aki ma vagyok. Az ottani tapasztalatok erősítettek meg emberi tartásomban és segítettek abban, hogy közösségi lénnyé váljak. Megtanultam tisztelni és értékelni az embereket, a gyerekeket és a felnőtteket, a fiatalokat és az időseket egyaránt. Azt is megértettem, hogy mindenki meg van hívva egy új és jobb világ építésére.

Azt hittem, hogy életem végéig ott maradok majd ezek között az emberek között. Egy nap azonban váratlan telefonhívást kaptam, azzal a kérdéssel, hogy kész lennék-e Dél-Afrikába költözni, magam mögött hagyva mindent, mert a fokolárnak most ott lenne szüksége rám. Hirtelen válaszolni sem tudtam.

Ez volt az a pillanat, amikor újból emlékeztettem magam arra a hajdanán Istennek kimondott igenre.

Úgy éreztem, hogy én már mindent Istennek adtam, s képtelen lennék ezek nélkül az emberek nélkül élni. De nem így volt, megértettem, hogy mindazt a lelki gazdagságot és tapasztalatot, amit Brazíliában szereztem, most máshol, másoknak is átadhatom.

 

 

Fehér nőként nem lehetett könnyű helytállni Afrikában. Mi adott erőt számodra?

 

Az apartheid és a békés forradalom utáni Dél-Afrikában nagyon különleges világ fogadott engem. De nem sok időt töltöttem ott, hamarosan Angolába kerültem, ami korábban portugál gyarmat volt. Fehér nőként és portugálként egyáltalán nem voltam könnyű helyzetben. Afrikában általában nincs túl sok szava a nőknek, Angola népe pedig nagyon sokat szenvedett a portugál gyarmatosítás következtében.

Úgy éreztem, hogy teljesen eszköztelen vagyok, semmim sincsen. Az egyetlen kincsem az egység ideálja, Chiara lelkisége, és Jézus jelenléte a közösségünkben, a fokolárban. Ez a tapasztalat a köztünk lévő Jézus által rengeteg dologra rávilágított, s megmutatta, hogy az adott helyzetben mit is kellene tennünk. Így elindítottunk egy szociális segélyprogramot az alultáplált gyermekek fejlesztésére, megsegítésére, s egy iskolában gyermekkatekézist is szerveztünk. A vasárnapi miséken több mint háromszáz gyermek vett részt. De mindenekelőtt valódi emberi kapcsolatokra tettünk szert.

Afrikában az emberi kapcsolatok sokkal őszintébbek. Ha egy család befogad, megnyitja előtted az ajtaját, valóban a testvérének tekint. Így az én aggodalmaim, hogy nő is vagyok meg portugál is, hamarosan szertefoszlottak.

Azt mondhatom, hogy az ottani emberek előítélet nélkül, teljes mértékben elfogadtak engem, olyannak, amilyen vagyok. Rengeteget tanultam tőlük, megerősítettek abban, hogy bízzak a felebarátban, hogy elfogadjam a másik embert.

 

 

Azután a hivatásod ismét máshová szólított. Megint mindent újra kellett kezdeni?

 

Háromévnyi angolai tartózkodás után kértek fel, hogy jöjjek vissza Európába, Montet-ba, a Fokoláre Mozgalom svájci városkájába. Ez elképzelhetetlen váltásnak tűnt számomra. Angolából ide Svájcba, ahol köztudottan nagy a jólét! Hogyan hagyhatom el ezeket a szegény embereket, akiknek szükségük van rám, mi dolgom lehet a gazdag Svájcban?

 

Ferenc pápa éppen ebben az időben beszélt a periférián élő emberek segítéséről, arról, hogy lépjünk ki a komfortos világunkból és keressük fel azokat, akik nehéz körülmények között élnek. Azt mondtam magamnak: hiszen én a periférián vagyok, mi keresnivalóm lenne Svájcban.

Éppen akkor került a kezembe egy elmélkedés, ami arra világított rá, hogy az igazi peremvidék ott található, ahol hiányzik az emberi méltóság, ahol az emberek már nem látják értelmét az életüknek.

Úgy éreztem, hogy ezek a szavak pontosan hozzám szólnak. Tudjuk, hogy Svájcban nagy a jólét, de mégis sok az életkedvét vesztett, magányos ember, és magas az öngyilkosságok száma. Úgy döntöttem, mégis itt a helyem.

 

Tíz hónap telt el azóta. Amikor gazdag emberekkel találkozom, mindig emlékezem a szegények között megélt időkre, de azt is érzem, hogy ezeknek a jómódú embereknek is tudok adni valamit: a figyelmemet, a kedvességemet, a megértésemet, az érdeklődésemet azok iránt a dolgok iránt, melyek őket foglalkoztatják, melyek számukra fontosak. Az egységnek ez a tapasztalata sokat ad számomra, sokat tanulok belőle és gazdagodom általa.

 

 

Ide Montet-ba azonban a világ szinte valamennyi országából érkeznek emberek. Lehet, hogy a távoli világ utánad jött?

 

Ez valóban így van. Jelenleg száztízen élünk ebben a közösségben, mintegy 31 különböző ország képviselői. Ennek a felét a fiatalok teszik ki, de vannak közöttünk egészen idősek is. Valóban elmondhatjuk, hogy az egyesült világ tapasztalatát éljük meg minden nap.

Arra jöttem rá, hogy mindaz, amit korábban a távoli vidékeken megéltem, hasznomra van, segít abban, hogy jobban megértsem, elfogadjam az itt élő, itt megforduló embereket, hogy ne legyenek elvárásaim, előítéleteim, hogy elfogadó szeretettel tudjak feléjük fordulni. Hogy felfedezzem és értékeljem mindazt a jót és értékeset, amit a másik magában hordoz.

 

Most éppen egy olyan időszakot élünk, amikor a Gen-iskola befejeztével a fiatalok visszatérnek a saját hazájukba. De ezek a fiatalok, már mások, mint amilyenek egy évvel ezelőtt voltak, amikor ide jöttek. A kölcsönös szeretet tapasztalata olyan erős kötelék, ami örökre velünk marad, és elkísér bennünket, bárhol is éljünk.

 

 

Fotó: Isabel Laranjeira facebook oldal, Montet facebook oldal

Legújabb könyveink: