Az egység lelkisége - Puskás Attila könyvismertetője

Mária Műve, a Fokoláre Mozgalom alapítója, Chiara Lubich születésének centenáriumán jelent meg Az egység lelkisége címmel az alapítónő írásainak válogatását tartalmazó La dottrina spirituale című, 2006-ban Rómában kiadott kötet magyar fordítása. Teológiai szempontból több vonatkozásban is rendkívül figyelemre méltó az az antológiában tükröződő lelki-szellemi tanítás, melyet a II. világháború alatt megszülető, majd az elmúlt közel hét évtizedben szinte robbanásszerűen kibontakozó és napjainkban is rendkívül termékeny Fokoláre lelkiségi mozgalom alapítója a mozgalom tagjai, de valójában az egész Egyház számára is örökül hagyott.

Már a lelkiségtörténeti és lelkiségteológiai vizsgálódás számára is izgalmas kutatási területnek mutatkozik Chiara Lubich lelki tanítása, mely a „közösségi lelkiség” programjával és életre váltásával a Krisztus-követés új stílusjegyeit kínálja a 20-21. századi kereszténynek, mely a sok évszázados keresztény spiritualitás korábbi útjainak és a kortárs megújulási mozgalmaknak a sajátos értékeit elismerve, az „egység lelkiségének” középpontba állításával mégis valami egészen eredeti színt és szintetizáló erőt hozhat az Egyház életébe. A szisztematikus teológiai reflexió számára ugyancsak figyelemreméltó és inspiráló lehet Chiara Lubich tanítása.

A kötetet végigolvasva világossá válik, hogy az antológia olasz címében szereplő „spirituale” jelző nemcsak arra utal, hogy itt az emberi lélekhez szóló értékes „lelki” útmutatásról, hanem ezzel a legszorosabb egységben a végső igazságot, Isten igazságát kereső emberi értelmet megszólító „szellemi” tanításról, teológiai igazságról is szó van, melynek forrása ugyanaz a Jézus Igazságába bevezető Szentlélek, aki Jézus életét oltja az ember lelkébe. Jézus tanítását az Igazság Lelkének vezetésével értelmező, folyamatosan a Szentlélektől tanuló, az életszentség útját testvéreivel közösségben példaszerűen járó lélek elmélyült reflexiójának gyümölcseit olvashatjuk a kötetben. S ha igaz a mondás, mely szerint „Istenről a szentek tudnak legtöbbet”, akkor a teológusnak is érdemes behatóan tanulmányoznia ezt a tanúságtételt és ösztönzést meríteni belőle.

Chiara Lubich az 1940-es évek végén, első társaival

Ebből a felismerésből született meg a Fokoláre mozgalomhoz kötődő teológusok szoros együttműködésével az „Abba Iskola”, melynek alapvető célkitűzése éppen az, hogy Chiara Lubich „lelki-szellemi tanítását” teológiailag feldolgozza és gyümölcsöztesse az egész katolikus-keresztény teológia és az Egyház egyetemes küldetése javára. Az „Abba Iskola” működése bizonyítja, hogy a mozgalom alapítójának „lelki tanítása” a teológiai megértés számára valóban új szellemi horizontokat képes megnyitni.

A szisztematikus teológia számára Chiara Lubich szellemi-lelki tanítása két további szempontból tekintve is figyelemre méltó és vizsgálódásra érdemes. Ezek közül első helyen a kapcsolódási pontok feltárását említhetjük, egyfelől a tanítóhivatali megnyilatkozásokkal, másfelől a kortárs teológusok gondolkodásával. Az antológiában szereplő írások arról tanúskodnak, hogy az alapítónő kezdettől fogva fontosnak tekintette a helyi püspökkel, a püspökök testületével, valamint a pápák és később a II. Vatikáni zsinat tanításával való összhangot, röviden: az együtt lélegzést az egész Egyház vezetésének és tanításának szolgálatát végző főpásztorokkal. Írásaiból kiderül, hogy nagy hatással volt rá XII. Piusz Mystici corporis (1943) enciklikája, VI. Pál pápa számos megnyilatkozása, s leginkább – a hivatkozások sokasága ezt mutatja – Szent II. János Pál pápa tanítása, aki különlegesen szoros kapcsolatot ápolt a Mária Műve lelkiségi mozgalommal, nagy ajándékot látott benne az Egyház számára és nem habozott konkrét feladatokat is rábízni a mozgalomra.

Talán ezeknél is fontosabb azonban az alapítónő lelki-szellemi tanításának lényegi kapcsolódása a II. Vatikáni zsinathoz. Chiara Lubich és társainak a II. világháború alatt szerzett eredeti lelki tapasztalata a Jézus által kért egység valóságáról és központi jelentőségéről kereken két évtizeddel megelőzte a II. Vatikáni zsinatot, amely ugyancsak az egység perspektívájából határozta meg az Egyház létének és küldetésének értelmét, amikor az Egyházról úgy nyilatkozott, hogy „mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének” (LG 1). Jól látható, hogy a Zsinatot követő évtizedekben az alapítónő és munkatársai intenzíven dolgoztak azon, hogy a zsinati tanítást és a mozgalom eredeti karizmáját egymás fényében értelmezve hozzájáruljanak a zsinati tanítás recepciójához és gyakorlatba ültetéséhez. Ez leginkább talán az egység szolgálatában az ökumenikus, a vallásközi és a nem-hívőkkel folytatott gyümölcsöző párbeszéd területén valósult meg, ahol a Fokoláre Mozgalom kiemelkedő szerepet játszott.

A zsinati tanítás és Chiara Lubich lelki-szellemi tanítása közötti kölcsönhatás vizsgálata a szisztematikus teológia izgalmas kutatási területe lehet. Ugyancsak érdekes kapcsolódási pontokat tárhatna fel a teológiai reflexió az alapítónő eredeti Jézus-tapasztalata, annak szentháromságtani, egyháztani és mariológiai összefüggései valamint egyes kortárs teológusok – s itt elsősorban Hans Urs von Balthasar megközelítéseire gondolunk – krisztológiai, trinitárius, ekkléziológiai és mariológiai koncepciói között. Nem véletlen, hogy nemcsak Piero Coda említi előszavában kétszer is von Balthasar nevét (13, 19), de maga Chiara Lubich is többször hivatkozik írásaiban a bázeli teológusra (279, 301). Jézus szenvedésének, keresztjének, kenózisának, a Szentháromság belső élete innét kiinduló értelmezésének, az isteni lényeg mint szüntelenül túlcsorduló tökéletes Szeretet felfogásának, az ez alapján értelmezett isteni, kegyelmi és egyházi egység megközelítésének számos érintkezési pontjával találkozhatnánk a két szerzőnél. Ahogy az sem okozna nagyobb meglepetést, ha számos hasonlóságot fedeznénk fel a Balthasar és Adrienne von Speyr által életre hívott Johannesgemeinschaft és a Chiara Lubich által alapított Fokoláre Mozgalom egyháztani és lelkiségteológiai motívumai között.

Chiara Lubich az „Abba Iskola” tagjaival az 1990-es években

A kapcsolódási pontok sokasága mellett Chiara Lubich szellemi-lelki tanítása a szisztematikus teológia számára azért is figyelemre és megfontolásra méltó, mert szerves belső egység jellemzi, amely olyan egységesítő-integráló erővel rendelkezik, ami minden rendszerező teológia eszménye, s végső soron magának a keresztény hitnek a veleszületett igénye. „Az egység lelkisége” – a magyar fordítók találóan ezt a címet adták a kötetnek, mely eredetileg „A lelki tanítás” (La dottrina spirituale) címet viselte. A magyar cím teljesen helytálló, hisz elég csak bele pillantanunk a tartalomjegyzék fejezetcímeibe vagy beleolvasnunk egy-egy szövegrészbe, hogy meggyőződjünk, Chiara Lubich lelki-szellemi tanításának középpontjában valóban az egység jézusi eszméje és valósága áll.

Tartalmilag ez az egység egyszerre rendelkezik vertikális és horizontális dimenzióval, egymástól elválaszthatatlanul. Egység a Fiú-Jézussal, s általa egység az Atyával a Szentlélekben; egység a Szentháromság egy Istennel, aki minden személyközi egység tökéletes Mintája és Forrása. S ezzel együtt egység a horizontális síkon: egység a Testvérünkké lett Jézussal, s általa egység a Szentlélekben az Ő Titokzatos Testének minden tagjával, sőt minden emberrel mint az Atya gyermekeivel. A két dimenzió metszéspontjában a kereszten függő és „elhagyott Jézus” áll, aki éppen az elhagyatottságot megtapasztalva-átszenvedve, de a Szeretet Lelkének erejével megmaradva az Atya iránti tökéletes fiúi szeretetében egységet létesít önmagával, az Atyával és egymással. Csak az ilyen mélységű, a Fiú-Jézus legvégső szenvedésében is megmaradó, a Szentháromság belső életében gyökerező egység képes arra, hogy mindeneket átöleljen, minden embert és minden emberi léthelyzetet magába öleljen. Innét az „egység lelkiségének” egyetemes, mindenekre kiható integráló ereje. Nos, az egységnek ez a lelkisége formailag olyan teológiai gondolkodást eredményez, melyet egyszerűség, szerves belső egység, következetesség, tanulékonyság és integráló erő jellemez.

Teológiai díszdoktori cím átadása – Manila, Szent Tamás Egyetem, 1997.

Egyszerűség: Chiara Lubich szellemi-lelki tanítása végső soron néhány újszövetségi igehely sokszoros átelmélkedéséből, mély megértéséből és igazságának megtapasztalásából fakad. Ezek sorában ott találjuk Jézus szavait a kereszthordozásról és az élet elveszítéséről (Mt 16,24–25), jelenlétének ígéretét a tanítványok között (Mt 18,20), főpapi imáját az egységért (Jn 17), a megfeszített Jézus imádságait (Mk 15,34; Lk 23,46), utolsó szavait anyjához és a szeretett tanítványhoz (Jn 19,26–27), valamint János kijelentését arról, hogy Isten szeretet (1Jn 4,16). Ebből az egyszerűségből szerves belső teológiai egység fakad, Isten nagy titkai közötti összefüggések koherenciájának felismerése. Piero Coda „A karizma és Isten műve” című bevezető tanulmánya (7–19) világosan megmutatja Chiara Lubich szellemi-lelki tanításának alapköveit, de maga az alapítónő is röviden összefoglalja a „Jézus iskolájában” c. írásában (292–309), hogy teológiai gondolkodásmódjának melyek az alappillérei.

Az egyszerűséghez és a belső szerves egységhez társul a következetesség, ami abban áll, hogy Chiara Lubich bármilyen, a hittől és teológiától látszólag nagyon távol eső kérdésről is nyilatkozzék, mindig következetesen ezekhez az újszövetségi igehelyekhez, s azok igazságáról szerzett eredeti tapasztalathoz tér vissza, s ezek fényében értelmezi az újabb tapasztalatokat és megoldásra váró problémákat. Ehhez a következetességhez azonban tanulékonyság is kapcsolódik; folyamatos készség a történelmi újdonság és az idők jeleinek érzékelésére, s ugyanakkor állandó készség az eredeti hittapasztalatban rejlő eddig még feltáratlan megvilágító erő felfedezésére.

A Lélekre figyelő tanulás folyamatosan zajlik a jézusi tanítás befogadása, a jézusi tanítás gyakorlatra váltása, a jézusi igazság megtapasztalása, a jézusi igazság mélyebb megértése, az új tapasztalatok bevonása körkörös láncolatában. Mindezek az elemek együttesen nagyfokú integráló erőt kölcsönöznek az egység lelkiségéből táplálkozó teológiai gondolkodásnak; egyszerre tesznek képessé az eredeti keresztény tapasztalat hiteles és bátor közvetítésére, a figyelmes és érzékeny párbeszédre, az egészben gondolkodásra valamint az igazságmagvak szellemi asszimilációjára. Ezért aztán nem meglepő, hogy a jézusi igazságból fakadó egység lelkisége és teológiája jegyében Chiara Lubich a filozófiai igazságkeresés, a vallások, a politika, a pedagógia, a pszichológia, a művészetek, a tömegkommunikáció világa számára is érvényes és időszerű üzenetet tud megfogalmazni.

A szisztematikus teológia számára figyelemre és megfontolásra méltó ez a teológiai gondolkodási stílus, melyet a lényeglátó egyszerűség, a szerves belső egység, a következetesség, a tanulékonyság és az integráló erő jellemez. Egy egyre inkább széttöredező világban, ahol nemcsak a kultúra és tudomány területei, de az emberi élet tartományai is egyre inkább töredezetté válnak, s maga a teológia is nem egyszer belső törésekkel küszködik – lásd reflexió és lelki tapasztalat, teológia és filozófia, kritikai egzegézis és dogmatikai szentírásértelmezés töréspontjait – az ennek ellensúlyát képezni tudó minden teológiai stílus üdvözlendő és megfontolásra érdemes. Az „egység lelkisége” által formált teológiai gondolkodásmód egészen biztosan ilyen.

A címlapfotón dr. Puskás Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Hittudományi Kar Dogmatika Tanszék tanszékvezető professzora