Az emberiség új karácsonya

Mivel legtöbben a karácsonyt csak egynek tekintik a nagy ünnepek sorában, melynek ismérve inkább a tündöklés, semmint a szent jelleg (emlékszem Tokió belvárosának karácsonyi fényreklámjaira), nem árt felidézni ezen esemény néhány valódi vonását; azon eseményét, amely kettéosztotta a világtörténelmet: arra, ami előtte volt, és arra, ami azóta történik.

Az esemény végtelen jelentősége miatt az ember azt várta volna, hogy pompa, diadal, harsona és tisztelgő lövések kísérik majd és mindenünnen a hatalom megnyilvánulása és a kíváncsiskodók milliónyi serege árad. […]

Áthidalhatatlan ellentét tátong azon felfogás és mód között, amely az ókorban egy világi hatalmasság megszületését jellemezte, valamint Jézus születése között, aki a sötétben és ismeretlenségben jött e világra; ez az ellentét már jellemzi annak a Krisztus-királynak a végtelen és valószínűtlen eredetiségét, aki egy szegény asszonytól, istállóban, hidegben és mezítelenül született meg. Valóban nem Istenként jelent meg, és még csak a legpompázatosabbként sem az emberek között, hanem utolsóként közöttük, aki kezdettől a lealacsonyodás legrémisztőbb szintjére lépett. […]

Ezzel a gyermekkel a szabadság és a szeretet jött világra. Azzal, ahogy – Zakeustól Heródesig, Magdolnától Pilátusig – mindenféle emberhez viszonyult, megmutatta, mi a szabadság.

Ha nem szabad az ember, akkor nem is ember. De az ő szabadsága a szeretet szabadsága.

Ebben áll a határtalan felfedezés. Az általa tanított egyetemes szeretet arra törekszik, hogy megingassa az együttélésnek azt a rendszerét, amely jórészt a politikai hatalmaskodásra, a hatalommal való visszaélésre, a naplopó uzsoráskodásra, a munka megvetésére, a nő megalázására, a pusztító irigységre épül. Erre az alapra támaszkodva az akkori rendszer rabszolgák milliói felett élősködött, akik mint jogfosztott lények, valóságos élő halottak voltak.

Azoknak, akik ebbe a rendszerbe illeszkednek, természetszerűleg őrültség az üzenete, és börtönt, vérpadot érdemel. Megmondta: „Nevemért mindenki gyűlölni fog benneteket” [1]. Boldogok a szegények és azok, akik szegénnyé teszik magukat, hogy a nyomorúságban lévőknek segítsenek. „Boldogok vagytok, hogy most éheztek” [2]…, „de jaj nektek, akik most jóllaktok” [3].

Képzelhetjük, ez mennyire dühítette és megbotránkoztatta mindazokat, akik a pénzben látták a legfőbb értéket és Isten áldását, akik azért ölték magukat és egymást, hogy birtokaikat egyre növeljék, hogy aranyat aranyra halmozzanak, és demagóg lázadásokat szítottak, és majd bele betegedtek, hogy vagyonukat gyarapítsák, melyet talán – képmutatásuk szentesítéseként – a templom kincstárában őriztek. „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel” [4]…, „aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is” [5]…, „mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elveszi, ami a tiéd, attól ne kérd vissza…” [6]. „Boldogok a szegények…; boldogok, akik szomorúak, a szelídek, és akik éhezik és szomjazzák az igazságot, az irgalmasok, a békességben élők…”. „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent” [7].

Ez is rögtön szenvedélyes ellenállásra talált, és sokan úgy döntöttek, akkor inkább nem akarják látni Istent, inkább mítoszokat kergetnek vagy hitetlenné válnak.

_{Igino Giordani Chiara Lubich mellett egy rendezvényen.}

„Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával” [8].

Ez a mondás már akkor sértette a fegyverkezők és a fegyvergyárosok tisztességét, ahogy most is, mert hiszen, ha vége a felebarát gyűlöletének, az a viszályok, a pártoskodás, az erőszak végét is jelenti. Ez a mondás a társadalmat – minket, nyomorult embereket – békés közösséggé varázsolná, ahol lövöldözés és kiabálás helyett együtt nevetne mindenki, és együtt ülhetnénk a bőség asztalánál.

Ha béke lenne, az élet minden napja karácsonnyá válna. És ez Krisztus forradalma: folyton új életre támaszt bennünket a halál átkából.

Ezért a legfőbb parancs – Ő maga mondta – szeretni az embert; ami ugyanaz, mint szeretni Istent. Szeretni a másikat, egészen addig, hogy az életünket adjuk érte – nem pedig gyűlölni, egészen addig, míg végül kioltjuk a másik életét! Akármennyi sérelem is éri az embert, meg kell bocsátani: Isten úgy bánik majd velünk, ahogy mi bántunk a többiekkel. Egy embert bántani vagy megölni olyan, mintha Krisztust bántanánk vagy ölnénk meg!

Abban a korban, amikor a vallást a politikai hatalom szolgálatába állították, ő különválasztja a lelki és a világi feladatokat, miközben ez utóbbit is az erkölcsi törvény alá helyezi, és a kormányzókat a nép minisztereivé (azaz szolgálóivá) teszi. A hatalmon lévőket így emlékezteti: „Az Isten nem a holtaké, hanem az élőké” [9]. „Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok!” [10].

Képzelhetjük, hogyan fogadták ezt Kleopátra és Poppea vagy Heródes ivadékai, majd Diokletianus és a sok hasonszőrű!

„A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek” [11].

_{Családi karácsony a 70-es években (illusztráció)}

Röviden ezt jelenti az emberiségre ráköszöntött új Karácsony, amelyben azért részesült, hogy ismét visszatérhessen az istenibe: a múlt felülvizsgálatát, a háborúság, az aljas szenvedélyek és a kapzsiság végét; az egyetemes szeretet kezdetét jelenti, amely „mindenkit eggyé tesz”, és nem tűr megosztottságot fajok, kasztok, osztályok, politikai csoportok között… Életével és halálával Jézus az életet hirdeti és tanítja.

De a gonoszok nem akarják az életet: ők a halált akarják. És ezért összehangoltan, nagy erőkkel tettek is. Manapság a nukleáris fegyverekkel, a környezet megmérgezésével, a kőolaj és az élelem elosztása körüli anarchiával ássák meg az emberiség sírját. […]

Ünnepeljük természetesen bejglivel is a karácsonyt, ha segíti megszülni köztünk a szeretetet; legfőképpen mégis a kibéküléssel, ami meggyógyítja a lélek nyavalyáit és fokozza az egészséget. Az ünneplés legyen hálaadás az Úr Jézusnak és Máriának, akik azért szenvedtek, hogy tanításuk és segítségük által a mi szenvedésünk véget érjen.

^{1 Lk 21,17}

^{2 Lk 6,21}

^{3 Lk 6,25}

^{4 Lk 6,27}

^{5 Mt 5,39}

^{6 Lk 6,30}

^{7 Mt 5,3–9}

^{8 Mt 5,21–22}

^{9 Lk 20,38}

^{10 Mk 10,43}

^{11 Mt 20,26–27}