Az ökumenikus imahét hátteréről – Boldog Maria Gabriella trappista nővér élete

A keresztény felekezetek közötti párbeszéd az idők egyik jele, olyan reménykeltő folyamat, amihez nem lehet közömbösen hozzáállnunk. Ma már „megszokott”, hogy januárban egymás templomaiban imádkozunk különböző felekezetekhez tartozó keresztények, de ne feledjük, ez még száz éve is szinte elképzelhetetlen volt!

Pedig már akkor elkezdődött az a lassú folyamat, amit aztán a II. Vatikáni Zsinat hivatalosan is elindított.

Az ökumenikus imahét gondolata a 20. század első éveiben anglikán környezetben született és már XV. Benedek is támogatta, de nem gyökeresedett meg széles körben. A harmincas években a belga Lambert Beauduin atya és a francia Paul Couturier atya alakították ki mai formáját, és sok munkával és szenvedéllyel népszerűsítették az egyház egységéért végzett imádságot. Az ő mozgalmukon keresztül tette magáévá ezt a célt Boldog Maria Gabriella nővér is. II. János Pál pápa az Ut unum sint apostoli levelében példaként állítja elénk:

„Az egységért való imádság nemcsak azokra tartozik, akik megosztott keresztények között élnek. Mindegyikünk bensőséges, személyes dialógusából, melyet az imádságban az Úrral kell folytatnunk, nem szabad kizárnunk az egységgel való törődést. Csak így lesz része ugyanis életünknek és az Egyházban vállalt elkötelezettségünknek. Ezen igény hangsúlyozására akartam a katolikus hívők szeme elé állítani egy példát, az egységről nevezett Mária Gabriella trappista nővért, akit 1983. január 25-én avattam boldoggá. Mária Gabriella nővér arra kapott meghívást, hogy hagyja el a világot. Az elmélkedésnek és az imádságnak szentelte életét, főként János evangéliumának 17. fejezetére koncentrálva, és a keresztény egységéért ajánlotta föl magát. Íme, ez minden imádság foglalata: az élet fönntartások nélküli fölajánlása az Atyának, a Fiú által a Szentlélekben. Mária Gabriella nővér példája megérteti velünk, hogy nincs szükség különleges időkre, helyzetekre vagy helyekre ahhoz, hogy az egységért imádkozzunk. Krisztusnak az Atyához intézett imádsága mindenki számára mindig és mindenütt példa.” (27.)

Ki is volt Maria Gabriella? Egyszerű parasztcsaládból származott Szardínia szigetéről. 1914-ben született. Édesanyja korán özvegy maradt öt gyermekével, így Maria Gabriella, bár nagyon éleseszű volt, nem tanulhatott tovább, segítenie kellett a családját. Gyermekkorában nem jellemezte őt kifejezetten vallásos lelkület. Többször hívták, hogy lépjen be a helyi Katolikus Akció csoportjába, de elutasította. Híresen határozott, már-már önfejű volt. 18 évesen, húga halála hatására, gyökeres fordulatot vesz élete. Mindennapi áldozó lesz, sokat imádkozik, és gyermekek hitoktatását is vállalja. Többen megkérik a kezét, de mindegyiküket elutasítja, végül 21 évesen dönt, hogy Istennek szenteli az életét. A Róma melletti Grottaferratában található trappista apátságba kéri felvételét.

Rövid szerzetesi élete alatt egyetlen vágya az volt, hogy minden nap megtagadja önmagát és az Atyának való engedelmességben kövesse Krisztust.

Nővértársai visszaemlékezései szerint mindig kész volt bűnösnek vallani saját magát, bocsánatot kérni magyarázkodás nélkül. Alázatos volt, egyszerű és készséges. Bármilyen munkát elvállalt, akár a legkellemetlenebbeket is.
Fogadalomtételekor még jobban ráébredt kicsinységére: „Az életem nem ér semmit… nyugodt szívvel felajánlhatom”– mondta. Márpedig az élet annyit ér, amennyit kihozunk belőle. Maria Gabriella egy krisztusi életet hozott ki, jóllehet a jelleme ezt nem könnyítette meg!

Egy nővértársa meséli: „Szerzetesi élete elején még nem tűnt el legjellemzőbb hibája, a türelmetlensége. Egyik nap láttuk, hogy begurult az elöljáró anyára, mert a kést, amivel hámoznia kellett, alkalmatlannak találta erre. Egy másik nap kopogott az Apátnő ajtaján. Semmi válasz. Újra kopogott. Csend. Még hatszor megismételte, majd ököllel vágott az ajtóra és dühösen távozott. Nem szerette az idejét vesztegetni!”

Hirtelen természetét maga is jól ismerte, és mindig készségesen elismerte hibáit. Egyik legjellemzőbb rá a bocsánatkérés volt: ha figyelmeztették vagy megfedték azonnal, védekezés és magyarázkodás nélkül bocsánatot kért.
„De ezek a kirohanások se feledtették, milyen kiváló tulajdonságai vannak: egyenessége, feltétel nélküli odaadottsága, készsége, hogy megalázkodjék, hogy visszavonja véleményét, ha belátta, hogy a másiknak van igaza. Mindig kész volt mások segítségére sietni” – folytatja a nővér.
Maria Gabriella így ír: „Bármi is legyen Isten akarata, az az én örömöm, boldogságom, békém. Soha nem fogok tudni eléggé hálát adni. Csak ennyit tudok mondani: Istenem, a te dicsőséged!” 1937. október 31-én teszi le első, három évre szóló fogadalmát. Édesanyjának így ír erről:

„Most már biztos vagyok benne, hogy egész életemben az Úr házában fogok lakni, és ezért rendkívül nagy az örömöm.”

Az Apátnő, Maria Pia Gullini anya nagyon fogékony volt a születőben lévő ökumenikus mozgalomra. 1937-ben eljutott hozzá az említett francia pap, Paul Couturier atya egy körlevele, amiben az egyház egységéért tartott imahét gondolatát tárta fel. Gullini anya lelkesen csatlakozott az egész közösséggel. Hívta a nővéreket, hogy tegyenek felajánlásokat az Egyház egységéért, és több olyan életet bemutatott nekik, akik ezért a célért ajánlották magukat.

Maria Gabriella nővér úgy érezte, ez a kérés rá különösen vonatkozik. Mélyen megindulva az Apátnő elé térdelt, és kérte, hadd ajánlja fiatal életét az Egységért. Az apátnő gondolkodási időt kért. Később Maria Gabriella újra jelentkezett: „Úgy érzem, az Úr akarja ezt: érzem a vonzást, még ha nem is akarok erre gondolni.”

Az apátnő az őket kísérő pappal konzultálva megadta az engedélyt. Maria Gabriella nem tett írásos fogadalmat, csak szívében ajánlotta fel magát áldozatul „hogy Isten szétszóródott gyermekei összegyűljenek” (Jn 11,52).

Nem sokkal a felajánlás után, az addig makkegészséges nővér fájdalmat érzett a vállában. Állapota rohamosan romlott, ezért Rómába vitték kivizsgálásra, ahol tuberkolózist diagnosztizáltak.

Néhány hónap kórházi kezelés után bebizonyosodott, hogy gyógyíthatatlan, visszaengedték a monostorba. Maria Gabriella nem tagadta nehézségeit, de mindig kitartott fogadalma mellett:

„Annyit sírtam, hogy már nem bírom tovább… Néha azt hiszem, hogy az Úr elhagyott. Máskor arra gondolok, hogy megpróbálja azt, akit szeret. De végül mindig ráhagyatkozom isteni akaratára.”

„Teljesen Jézusomnak ajánlottam magam, és persze, hogy nem akarom visszavonni a szavam. Gyenge vagyok, az igaz, de az Úr ismeri gyengeségemet és fájdalmam okát, ezért meg fog nekem bocsátani, biztos vagyok benne.”

1939. április 23-án Maria Gabriella hosszú agóniája véget ért. Teljesen Isten akaratára hagyatkozott. Jó pásztor vasárnapja volt, amikor az evangéliumban ezt az igét olvassuk: „De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is ide kell vezetnem. Hallgatni fognak szavamra, s egy nyáj lesz és egy pásztor.” (Jn 10,16)