„Legyetek mindig derűsek! Szüntelenül imádkozzatok! Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.” Örvendezés, ima és hálaadás. Három olyan cselekedet, amely közelebb visz minket ahhoz, ...
Az oltáriszentség tiszteletéről
A valódi öröm és boldogság alapja a létezés forrásával, az eredendő tisztasággal megélt tiszta és eleven kapcsolat. Jézus tudja, hogy itt tud leginkább támadni a rossz. Azt is tudja, hogy örülni, boldognak lenni csak szerető közösségben lehet. Erőforrásul önmagát adja: A kenyér és bor színe alatt valóságosan is jelen lévő eleven önmagát. Ő búzamagba költözött önátadó titok, a szőlőtő, akiből az élet árad belénk, szőlővesszőkbe…

Olvasási idő: 3 perc
Nézz úgy az új kenyérre, pillants úgy azokra a csodálatos, éppen kiteljesedő szőlőszemekre, mint emberségünk egyetlen pecsétjére. Megfoghatatlanul – mégis megélhető módon – csodálatos mindez, a Mindenség Ura velünk bennünk és általunk akar jelen lenni.
Ha képesek vagyunk elfogadni, a világban munkáló jó eszközévé nemesedni, egyszerűvé és természetessé válik sok minden, ami eddig kuszának, bonyolultnak tűnt, hiszen Ő „az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít” (Jn 1,9)
A hajdani ember közösségi együttléteinek legfontosabb eleme, a természetfölötti világgal való találkozása a szentmise. Igaz ez a nagycsaládra, a faluközösségre és egy-egy búcsújáróhely vonzáskörzetére nézve is. A mise az ősi keresztény felfogás szerint az ég és föld találkozása, időn kívüli lét. S ahogyan a világ minden teremtett létezője kettős, társas természetű, a szentmise is két részből áll, az ige liturgiájából és az áldozat bemutatásának, az Eukarisztia ünneplésének liturgiájából.
A szakrális idő változása, a kozmikus lét aktuális üzenete az ige liturgiájában kap teret. A szentek ünnepei, a szent idők változásai az év éppen érvényes testi és lelki tennivalóira figyelmeztetik a halandót.
Az áldozat bemutatása nagyobb teret és időt idéz meg. A Teremtő idejét. Jézus rendelésére, az Ő példáját követve teszi a pap az ősi rítust. Fölkent keze nyomán, a Lélek vezette szavak hatására a föld terméséből és az emberi munka gyümölcséből a Teremtő titokzatos jelenvalósága származik.
Ég és föld szűzi násza ez, Jézus a vőlegény, menyasszonya pedig az Egyház, s annak képviseletében az éppen jelen lévő közösség.
A közösség, amely meghallotta a csöndes hívó szót, s eljött, hogy találkozzék a vőlegénnyel, aki a szenvedés és halál jegyeivel ékesítette magát a menyegzőre. Aki a föltámadás fényes korpuszát előlegezte meg tanítványainak, ama utolsó, menyegzős vacsorán, azzal a keményen parancsoló, ugyanakkor szelíden kérő szóval: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
A kenyérből Jézus valóságos teste válik, s mivel mindez az Ő rendelése szerint való, csak kozmikus érvényű lehet. A felemelt kenyér a napot idézi, az égen járót is, meg az igazságét is, a Sol Invictus-t. A pap mozgása a nap három jeles fordulatát, a kelést, a delelést és a napnyugtát, vagy ahogy a régi magyarok mondták, a szentületet jelzi. A magyar Középkorban a szentmise bemutatásának időpontja valóságosan is egybeesett a nap kelésével. Dávid Katalin jeles művészettörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora mondta el egyik előadásában, hogy valamikor a ’70-es évek elején, Bálint Sándor boldogemlékű néprajzkutatóval járták a szegedi tanyavilágot. Az egyik tanyában, egy idős parasztasszony szobájában szépen faragott, parasztbarokk Madonna szobrocskát találtak. Az öregasszony arra a kérdésre, kit ábrázol a szobor azt felelte: „a Napúrfi Anyját”. A régi magyarok Napúrfia, az egész világ Jézus Krisztusa áll előttünk az oltár fölött lebegve. A teremtett nap és az Örök Nap együttes megidézőjeként, midőn a csodálatos megtestesülés szemtanúi zengőn éneklik:
„Szép kelet, szép nap nincs benned homály,
Mert az örök nap benned a király.”
A kenyér anyaga a búza, a szentségtartóé pedig arany. Mindkettő őrzi az áldott nap fényét. A búza, mint a teremtett eleven világ képviselője, Jézus valóságos testévé válik. A holt anyag, a nap fémmé keményedett fénye, itt csak másodlagos szerepet kap, jelezve, hogy a szerves világ, Isten gondviselése folytán magasabb rendű a szervetlen létezőknél, ha azok mégoly tündöklők és szépek is mint az arany. Mégis, a fény féme ott kell legyen a nagy átváltozásnál. Így teljes a világ, így érvényesül maradéktalanul Isten dialektikája.
A bor alaktalan, hiszen folyadék, kitölti a rendelkezésére álló teret. Ez a tér a kehely öble, a bemutatás és átváltozás helye. Ahogyan a csöppnyi búzakenyér az Úr testévé vált, úgy lesz a borból, az aranyló, tiszta nedűből az Ő Szent Vére. A kenyér fehér, de fény veszi körül, árnyék nélküli, tiszta, a nap aranyló ragyogása.
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: Új Város archív, belül: Robert Cheaib/pixabay