Az oltáriszentség tiszteletéről

Nézz úgy az új kenyérre, pillants úgy azokra a csodálatos, éppen kiteljesedő szőlőszemekre, mint emberségünk egyetlen pecsétjére. Megfoghatatlanul – mégis megélhető módon – csodálatos mindez, a Mindenség Ura velünk bennünk és általunk akar jelen lenni.

Ha képesek vagyunk elfogadni, a világban munkáló jó eszközévé nemesedni, egyszerűvé és természetessé válik sok minden, ami eddig kuszának, bonyolultnak tűnt, hiszen Ő „az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít” (Jn 1,9)

A hajdani ember közösségi együttléteinek legfontosabb eleme, a természetfölötti világgal való találkozása a szentmise. Igaz ez a nagycsaládra, a faluközösségre és egy-egy búcsújáróhely vonzáskörzetére nézve is. A mise az ősi keresztény felfogás szerint az ég és föld találkozása, időn kívüli lét. S ahogyan a világ minden teremtett létezője kettős, társas természetű, a szentmise is két részből áll, az ige liturgiájából és az áldozat bemutatásának, az Eukarisztia ünneplésének liturgiájából.

A szakrális idő változása, a kozmikus lét aktuális üzenete az ige liturgiájában kap teret. A szentek ünnepei, a szent idők változásai az év éppen érvényes testi és lelki tennivalóira figyelmeztetik a halandót.

Az áldozat bemutatása nagyobb teret és időt idéz meg. A Teremtő idejét. Jézus rendelésére, az Ő példáját követve teszi a pap az ősi rítust. Fölkent keze nyomán, a Lélek vezette szavak hatására a föld terméséből és az emberi munka gyümölcséből a Teremtő titokzatos jelenvalósága származik.

Ég és föld szűzi násza ez, Jézus a vőlegény, menyasszonya pedig az Egyház, s annak képviseletében az éppen jelen lévő közösség.

A közösség, amely meghallotta a csöndes hívó szót, s eljött, hogy találkozzék a vőlegénnyel, aki a szenvedés és halál jegyeivel ékesítette magát a menyegzőre. Aki a föltámadás fényes korpuszát előlegezte meg tanítványainak, ama utolsó, menyegzős vacsorán, azzal a keményen parancsoló, ugyanakkor szelíden kérő szóval: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”

A kenyérből Jézus valóságos teste válik, s mivel mindez az Ő rendelése szerint való, csak kozmikus érvényű lehet. A felemelt kenyér a napot idézi, az égen járót is, meg az igazságét is, a Sol Invictus-t. A pap mozgása a nap három jeles fordulatát, a kelést, a delelést és a napnyugtát, vagy ahogy a régi magyarok mondták, a szentületet jelzi. A magyar Középkorban a szentmise bemutatásának időpontja valóságosan is egybeesett a nap kelésével. Dávid Katalin jeles művészettörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora mondta el egyik előadásában, hogy valamikor a ’70-es évek elején, Bálint Sándor boldogemlékű néprajzkutatóval járták a szegedi tanyavilágot. Az egyik tanyában, egy idős parasztasszony szobájában szépen faragott, parasztbarokk Madonna szobrocskát találtak. Az öregasszony arra a kérdésre, kit ábrázol a szobor azt felelte: „a Napúrfi Anyját”. A régi magyarok Napúrfia, az egész világ Jézus Krisztusa áll előttünk az oltár fölött lebegve. A teremtett nap és az Örök Nap együttes megidézőjeként, midőn a csodálatos megtestesülés szemtanúi zengőn éneklik:

„Szép kelet, szép nap nincs benned homály,

Mert az örök nap benned a király.”

A kenyér anyaga a búza, a szentségtartóé pedig arany. Mindkettő őrzi az áldott nap fényét. A búza, mint a teremtett eleven világ képviselője, Jézus valóságos testévé válik. A holt anyag, a nap fémmé keményedett fénye, itt csak másodlagos szerepet kap, jelezve, hogy a szerves világ, Isten gondviselése folytán magasabb rendű a szervetlen létezőknél, ha azok mégoly tündöklők és szépek is mint az arany. Mégis, a fény féme ott kell legyen a nagy átváltozásnál. Így teljes a világ, így érvényesül maradéktalanul Isten dialektikája.

A bor alaktalan, hiszen folyadék, kitölti a rendelkezésére álló teret. Ez a tér a kehely öble, a bemutatás és átváltozás helye. Ahogyan a csöppnyi búzakenyér az Úr testévé vált, úgy lesz a borból, az aranyló, tiszta nedűből az Ő Szent Vére. A kenyér fehér, de fény veszi körül, árnyék nélküli, tiszta, a nap aranyló ragyogása.