Chiara Lubich naplójából

Arról, hogy hogyan szeressük a felebarátot

Az arsi plébánosnak van egy írása, amelyben elmagyarázza, hogyan nyilvánul meg a felebaráti iránti szeretet: mintha Pál szeretet-himnuszát visszhangozná, és arra is emlékeztet, amit a Hivatásunk a szeretet című könyvemben írtam. Ott a szeretet egyik aspektusaként azt elemeztem, mit jelent eggyé válni a felebaráttal, és ebből a szempontból logikusnak tűnt minden, amit Pál írt a szeretetről.

Ezzel a szöveggel is hasonlóképpen van, hiszen ha eggyé válunk a testvérrel, akkor szeretetünk nem lehet gőgös, sőt inkább szerény, nem uralkodik, hanem megalázkodik, kiüresíti önmagát, nem szeret arról beszélni, amit mások tesznek, mert a testvér iránti szeretet, attól a pillanattól kezdve, hogy eggyé vált a másikkal, úgy tekint a másikra mint önmagára.

Hallgassuk tehát az arsi plébános szavait:

„Azt mondjátok majd: honnan tudhatjuk, hogy megvan-e bennünk ez a szép és értékes erény (a szeretet), ami nélkül a vallásunk csak önámítás? Először is, az, akiben szeretet van, nem gőgös: nem uralkodik mások felett; soha nem halljátok tőle, hogy mások viselkedését kárhoztatja, nem szeret arról beszélni, amit mások tesznek. Az, akiben szeretet van, nem kutakodik, hogy milyen indítékból cselekszenek mások, soha nem gondolja, hogy ő jobb mint a többiek, és soha nem helyezi önmagát felebarátja felé. Épp ellenkezőleg, úgy véli, a többiek mindig helyesebben cselekszenek, mint ő maga. Nem bántódik meg, ha helyette valaki mást részesítenek előnyben; ha leértékelik, akkor is elégedett, mert úgy gondolja, még ennél is kevésbé jár neki az elismerés. Aki szeret, az igyekszik a másiknak minél kevésbé gondot okozni, mert a szeretet olyan királyi köntös, amely elrejti a testvérek hibáit és nem hagyja, hogy jobbnak higgyük magunkat a többieknél.”¹

A szívből jövő szeretet

Kis Szent Teréz arról elmélkedve, Jézus hogyan szerette tanítványait, így ír: „most értem csak, hogy a tökéletes szeretet abban áll, hogy elviseljük mások hibáit, nem csodálkozunk gyengeségeiken, a legapróbb erényes tettükből is épülünk, és főleg azt értettem meg, hogy a szeretetnek nem szabad a szív mélyébe zárva maradnia: senki se gyújt lámpást – mondta Jézus, és Teréz ezt így értelmezte – azért, hogy elrejtse, hanem tartóra helyezi, hogy mindenkinek világítson, akik a házban vannak.”²

Szerintem a lámpás itt azt a szeretet jelenti, aminek nemcsak azokat kell megvilágítani, felvidítania, akik nekem kedvesek, hanem mindenkit, aki a házban van, kivétel nélkül. Ő a kolostorának nővéreire gondolt.

Teljes lényünkkel kell szeretni, nem szerethetünk félig, se szív nélkül. Jézus olyan szeretet kér, ami, ahogy Lukács mondja, „megindítja a szívet”³. Teljesen át kell adni magunkat a testvérnek és befogadni önmagunkba: eggyé válni a testvérrel: „Örüljetek az örvendezővel, sírjatok a sírókkal”⁴, és eggyé tenni a testvért önmagunkkal. „Én tebenned és te énbennem”⁵, ahogy a szentháromságos kapcsolatban.

Mi a szeretet?

Hogyan szeressük a testvért? Az Úr azt kéri, hogy úgy szeressük, ahogy Ő szeretett és ezért adja nekünk azt a szeretetet, amivel ez lehetséges. Tulajdonképpen Isten az, aki szeret bennünk az irgalom által. Ezt az erényt a következők jellemzik: elsőként szeret, ahogy Isten elsőként szeretett, érdek nélkül szeret, mindenkit szeret, mérték nélkül szeret.

A szeretet által kérhet Pál embernek lehetetlent a keresztényektől: „Kövessétek tehát, mint kedvelt gyermekek, Isten példáját”⁶. Isten szeretete Jézusban vált láthatóvá, különösen pedig a megfeszített Jézusban. A szeretet tehát az, ami kész életét adni a másik emberért.

Jézus azonban halála előtt azt mondta: „Ha a búzaszem földbe hull…”⁷ ezért a természetfeletti szeretet önmagában hordozza a veszítés erényét, hogy nyerhessen. Mi szenvedésünkkel helyet készítünk Istennek magunk között és Istennek a többiekben. Így a többiekben Isten megszülőivé válhatunk, Isten szentségévé a többiek számára.

Hogyan nyilvánul meg a szeretet?

Azt írja Szent Pál, hogy a szeretet épít⁸, ami azt jelenti, hogy a keresztény szeretettel a keresztény közösséget építjük és ez a Mozgalom születésének a tapasztalata is: elszigetelt tagokból váltunk közösséggé. Nyilvánvaló, hogy a keresztény szeretet működött a fokolarinákban. És ezt kell folytatnunk bárkivel és mindenkivel: meg kell, hogy legyen bennünk a „tökéletesség köteléke”^9, vagyis az igazi szeretet, ami összetartja a test tagjait: az egyházat.

És hogy a „szeretet ne hagyjon alább”¹⁰, ezért már most azt a szeretetet éljük, ami az új eget és az új földet jellemezni fogja.

A szeretettel mindig tartozunk a felebarátnak¹¹. Szent Pál mondja, hogy a felebaráti szeretettel mindig adósok vagyunk. Soha nem merítjük ki. Soha nem mondhatjuk azt, hogy elég.

Hogyan nyilvánul meg a szeretet?

A szeretetet nem lehet standardizálni, természetéből fakadóan újonnan kell kitalálni. A szeretetre nem lehet előkészülni. A szeretet spontán és a Szentlélek hangját kell követnie, hiszen Ő önti a szeretetet a szívünkbe. Azt mondja Pál: „Hagyjátok, hogy a Szentlélek vezessen titeket”¹².

Ha pedig egy felebarátunk rosszat tesz velünk, nem válaszolhatunk a rosszra rosszal, hanem „jóval kell legyőzni a rosszat.”¹³

Különösen is azokkal kell jót tennünk, akikkel közös a hitünk^14, nem azért mert a többieket kevésbé kell szeretnünk, hanem azért mert testvéreinket szeretve ez a szeretet hitre vezeti a többieket is.¹⁵

¹Vianney Szent János. Il curato d’Ars: Sermoni, in Scritti scielti ( a cura di G. Rossé), Cittá Nuova, Roma, 1975, 1988, p. 117.
²Önéletrajz, C, 12.
³Vö. Lk 10,33
⁴Vö. Rm 12,15

⁵Vö. Jn 17,21
⁶Ef 5, 1
⁷Vö. Jn 12, 24
⁸Vö. 1Kor 8, 2
⁹Vö. 1Kol 3,14
¹⁰Vö. 1 Kor 13, 8
¹¹Vö. Róm 13, 8
¹²Vö. Gal 5, 16
¹³Vö. Rm, 12, 21
¹⁴Vö. Gal 6, 10
¹⁵Vö. Jn 13, 35; 17, 21