Megjelent olaszul Chiara Lubich naplója

Az olasz Città Nuova kiadó és a Centro Chiara Lubich idén tavasszal közösen adta ki Chiara Lubich 1964 és 1980 között született naplóit. A „Naplók 1964–1980” című könyv az „Opere di Chiara Lubich” című sorozat ötödik kötete. Fabio Ciardi, a kötet szerkesztője hangsúlyozza, hogy nem “összes művei” kiadásról van szó, mert az emberfeletti munka lenne. Ennek a sorozatnak a célja a szerző legfontosabb írásbeli tevékenységének papír alapú közlése. Mintegy 15 további kötet munkálatai vannak már folyamatban, és terveznek egy bevezető jellegű életrajzot is. A sorozatban eddig megjelent az összes életige-kommentár, amit Chiara az ötvenes évektől kezdve haláláig havonta írt, az összes telefonos körkapcsolásra készített buzdító üzenete, melyekben havonta adott egy-egy lelki gondolatot követőinek, egyházi és világi környezetben tartott nyilvános beszédei és 1939–1960 között született levelei.

_{A szerkesztő, Fabio Ciardi a Fokoláre Mozgalom központjában}

Fabio atya szerint „Chiara naplói szokatlanok a maguk nemében, mert nem személyes naplónak indultak, hanem azért születtek, hogy az utazásaiba bevonja az egész mozgalmat. Akkor kezdi el ezeket írni, amikor az Egyesült Államokba és Brazíliába indul 1965-ben, és szeretné, ha a közösség minden tagja vele együtt élné át ezt az utazást. Először azt írja le, mi történik éppen, de szinte rögtön rátér arra, hogyan élte meg mindazt, ami történik. Tehát a beszámoló műfajából átvált a személyes napló műfajába. Érdekes megfigyelni, hogy Chiara esetében nincs kettősség a belső napló és a kifelé történő kommunikáció között, mindkettő egyszerre érvényesül, s ez a lelkiségének közösségi természetéből fakad.”

„Az évek szerinti felosztás nagyon meghatározó – fejti még ki. 1964-től kezdve 16 éven át írja ezeket a naplókat olyan közkeletű, évek szerint kiadott határidőnaplókba, amiket mindannyian használtunk. Ezért döntöttem úgy, hogy a teljes napló előtti általános bevezetőn túl minden év elé is írtam egy kis bevezetőt, melyben felvázolom annak az évnek a fontos eseményeit Chiara, az egyház, a világ életében, hogy így jobban megérthessük miben élhetett Chiara, mi volt a történelmi környezete a sorainak.

_{A Naplók (1964-1980) borítója}

„Természetesen a levelek és a naplók jelentik Chiara írásaink legintimebb részét, ahol pőrén találkozhatunk gondolataival. Amikor beszédet mond vagy előadást tart, akkor már egy kidolgozott, átnézett szöveggel van dolgunk. Amikor viszont a levelezését vagy a naplóit olvashatom, nincsenek köztünk szűrők. Itt valóban közvetlenül kapcsolódhatunk Chiara lelkéhez. A naplókon és leveleken keresztül bensőséges kapcsolatba léphetünk vele.”

„Azt javaslom, először véletlenszerűen felütve ízlelgessük a szövegeket – biztos vagyok benne, hogy lesz, ami megérint belőle. Később nekiállhatunk a könyv elejétől végéig történő olvasásának is. Chiara legtöbbször nem azokra gondol, akik majd később olvassák a naplót, az a saját, személyes gondolatainak a helye, benne van az élete. Ezt főleg akkor érjük tetten, amikor látjuk, mennyire folyamatos és állandó párbeszédben áll Istennel, Jézussal, Máriával, a szentekkel. Bepillantást enged a lelkébe, hogy mi zajlik benne. És ez nem mindig könnyű és vidám, Chiara útja megszenvedett út. Nem is mindig ír a naplóba, talán éppen akkor nem, amikor maga is sötétségben van.

A bejegyzések olvasása megérintett engem is, meghívott arra, hogy járjam be ugyanazt az utat, éljem meg ugyanazt a belső életet. Így Chiarát olvasva magamat is olvasom, ha nem is azt, sajnos, ami vagyok, inkább azt, aminek lennem kellene” – zárja gondolatait a szerkesztő.

Magyarra egyelőre nincs lefordítva a kötet, de az Új Város olvasóinak igyekszünk hamarosan kis részleteket bemutatni. Ahhoz, hogy ezt a nagyívű, sok munkát igénylő kötetet lefordíthassuk, anyagi támogatásra van szükségünk. Ha kíváncsi lenne Chiara naplóira, szívesen olvasná gondolatait, kérjük támogassa az Új Várost. (Ide kattintva megtalálja a támogatási lehetőségeket.)

Részlet Chiara Lubich naplójából – 1967. március 7.

Hatalmas öröm van a szívemben, nem azért, mert felfedeztem valamit (a felfedezés az elménkkel történik), hanem egy átélt tapasztalat miatt (mert a lelkem tapasztalta meg, és ez az élet).

Megtapasztaltam, hogy igaz, ahogy a Pápa is mondja, hogy Isten szavában jelen van Krisztus, és ezért ugyanaz, mint Isten Igéje.

Ma két alkalommal is (egy lelki aggodalom miatt, ami arra sarkallt volna, hogy bezárkózzam, és egy fokolarina betegsége feletti fájdalom miatt) eszembe jutott ennek a hónapnak az Életigéje: „A reménység Istene töltsön el benneteket örömmel és békével”.

Táplálkoztam ebből az Igéből és úgy éreztem, eltelik a lelkem, úgy értve, hogy a „reménység Istene” a lelkembe mindkét esetben reményt öntött, és örömmel és békével töltött el.

Ezért arra gondoltam, hogy minden pillanatban egyesülhetek így Jézussal az Igéjében, minden pillanatban táplálkozhatok Belőle, növelhetem Őt magamban a folyamatos közösségig.

Ez a tapasztalat (ami több volt, mint amit rendesen tapasztalatnak hívunk) ismétlem, hatalmas örömmel töltött el: mintha rátaláltam volna a módjára, hogy egyedül is olyan (hasonló, és mégis másfajta) kegyelmeket kapjak, mint amilyeneket akkor kapunk, ha Jézus köztünk van, ha ketten vagy hárman egyek vagyunk az Ő nevében. Nem fogom tudni soha pontosan megfogalmazni, mit jelent ez ma számomra: Az Evangéliumot ma nem a Vigasztalás könyvének láttam, amihez életünk fájdalmas pillanataiban menekülünk válaszért (vallásunk néhány tévedésben élő követője látja így), hanem kódexnek, mely az élet törvényeit tartalmazza, az élet minden momentumának törvényét: ezeket nem csak olvasni kell, hanem „megenni” őket lelkünkkel és akkor ezek minden pillanatban Krisztussá tesznek téged. Ezt olyan életbe vágó módon tapasztaltam meg, hogy szinte a semmibe hulltak az mindennapokkal járó pillanatok (a fájdalmasok, az örömteliek, a szokványosak, a különlegesek), mintha ehhez képest közömbösek lennének, és csak Krisztus lenne az egyetlen fontos, aki Igéjével betölti és életre kelti ezeket.