Folytatjuk filozófus szerzőnk írását. Három konkrét koncepció elemzésén keresztül mutatja be a kultúránkat jellemző éjszaka és hajnal kettősségét: a demokrácia, az egyén és a környezettel való kapcsolat kérdéskörében.
Egy csepp NEK – közösségben az Eucharisztia előtt
Az Eucharisztikus Kongresszus egyik jelentős eseménye volt a közösségek szentségimádása szeptember 9-én este a Szent István-bazilikában. Az est sok szempontból az egység pillanata volt: közösségek adták hozzá dalaikat, karizmájukat és szolgálatukat, hogy aztán laikusok és egyházi személyek, gimnazisták és nyugdíjasok, a világ minden tájáról ideérkező résztvevők együtt lélegezhessenek Krisztus jelenlétében. Személyes élmény az estéről és az ide vezető útról.
Lelki feltöltődés és hitbeli megerősödés: többnyire így sommázzák élményeiket a budapesti 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus résztvevői. Az egy héten ünnepelhettünk százezres tömegben szentmisét, hallgathattunk tanúságtételeket akár a világ távoli pontjairól, számos szakrális művészeti és kulturális eseményen csodálhattuk Isten szépségét, megismerhettük az egyház karitatív arcát a Margit-szigeti családi nap sátraiban. Bárkivel beszéltem, aki valamelyik programon részt vett – akár csak képernyőn keresztül is –, arról számolt be, hogy megérintette az esemény.
Terveimmel ellentétben úgy alakult, hogy végül is csak egy programon vettem részt személyesen: a közösségek szentségimádásán, ahol szolgálatot teljesítettem a kórus tagjaként. Így belülről, mélyen élhettem át, hogyan működött a gondviselés a szervezés, az előkészületek és a megvalósulás folyamatában is. A széles kínálatot tekintve ez tulajdonképpen csak egy csepp NEK volt, de ebben az egy cseppben megkaptam mindent, megéltem a Találkozást Jézussal, amelyre az eseményt beharangozó plakátok hívtak.
Sokak, köztük egyházi személyek számára is a lelki megpihenés pillanata volt a szeptember 9-én, csütörtökön este tartott közösségek szentségimádása a zsúfolásig megtelt Szent István-bazilikában. A kihelyezett Oltáriszentség előtt több mint két órán át szólt a dicsőítő ének, szállt fel az ima, zengett az orgona. Voltak, akik már kiszorultak a térre és kivetítőn keresztül, de ugyanolyan összeszedetten vettek részt az imádatban, míg mások felkeresték az elszórva, székeken várakozó száz pap egyikét, hogy letegyék terheiket a gyónás szentségében.
„Fenséges.” „Nagyon mélyen megérintett, sokat adott” „Reformátusként is csodás élmény volt, televízión keresztül is.” „Lélekemelő, csodálatos.” Csak néhány kiragadott mondat a számos pozitív visszajelzésből. „Tegnap este a Szent István-bazilikában részt vettem a szentségimádáson. Amikor imádkoztam, éreztem Jézus jelenlétét az Eucharisztiában, azt mondta nekem, hogy az idők végezetéig mellettem lesz. Ez volt talán a legmeghatározóbb momentum számomra itt Budapesten” – nyilatkozta Andrew Jom Szucsung (Andrew Yeom Soo-jung) koreai bíboros.
De milyen út vezetett e kegyelmekkel teli, felejthetetlen estéig? Az alapötlet az volt, hogy közösségek imádkozzanak együtt, értve ez alatt elsősorban a Magyarországon jelen lévő lelkiségeket és mozgalmakat. S mi lenne, ha már az este dalaiban is megmutatkoznának? Első lépésként felkeresték tehát őket, hogy javasoljanak énekeket saját dalkincsükből. E széles merítésből és az egyház hagyományos énekeiből állt össze az est sokszínű zenei anyaga, így mindenki találhatott számára kedves, ismerős dallamot. Jól megfért egymással az egyházi hagyományban az ünnepélyesebb szentségkitétel alkalmával énekelt Pange lingua gloriosi, az orgonajáték, a taizé énekek, a mozgalmak kevésbé ismert énekei és a szabadkeresztény dicsőítő zenekarok néhány közkedvelt dala.
A többségében könnyűzenei jellegű dalok zenekart is igényeltek, ennek megszervezését Csanády Lőrinc vállalta, aki nemcsak az országúti Ferences templomban szolgáló Boanergész együttes vezetője, hanem a Kazetta tábor egyik szervezője is, mely tábor három évvel ezelőtt épp az Eucharisztikus Kongresszusra való készület jegyében indult útjára azzal a céllal, hogy segítse az egyházzene megújulási folyamatát, szakmai képzést nyújtson a templomokban gitáros zenei szolgálatot végzőknek. Az ő nevét és eddigi tevékenységét látva már sejthettük, hogy szakmailag igényesen kivitelezett estének nézünk elébe. A zenekar bázisát a Boanergész adta, hozzájuk hívtak további zenészeket, és nem is akármennyit. Mertek nagyot álmodni és a 8 fős könnyűzenei band mellé 14 fő vonós, 4 fafúvós, 3 rézfúvós is csatlakozott. A kegyelem már itt megmutatkozott: minden meghívott zenész első szóra vállalta az önkéntes munkát. Ilyen zenei apparátussal már a hangszerelők fantáziája is meglódulhatott: Farkasházi Dávid, Bucsy Levente és Simon Dávid végezték ezt a kreatív alkotói munkát. A kórus végül 36 főből állt, a szólókat Varjas Adrienn és Taschner Róbert énekelték, a taizé dalokat Kertész Anna gitárjátéka kísérte.
Mikor engem felhívtak május elején, hogy a Fokoláre részéről is delegáljunk négy embert a kórusba, már kész próbarendet küldtek, tudtuk hát mire számítsunk, majd az első júniusi próbán a kották felét kézhez is kaptuk. Utólag mesélték, hogy bizony az első kóruspróba határideje a hangszerelők és kottaírók számára számos átdolgozott éjszakát jelentett. A nyári szünet után augusztus végén folytatódtak az intenzív próbák Farkasházi Dávid karnagy vezényletével, akinek határozott elképzelései voltak arról, hogy mit szeretne hallani, s ennek megvalósításához képszerű instrukciókkal vezetett el minket. Intenzív szakmai munka folyt, s volt, akiben fel is merült a kérdés: „Mitől lesz ez más, mint egy koncert? Hogy lesz ebből dicsőítés?” (Végül az lett, s épp az odáig vezető út akadályain keresztül készített fel Isten a találkozásra.) Akkor én erre kapásból azt válaszoltam, hogy „attól, ahogyan mi részt veszünk benne.” S a saját mondatom rögtön önvizsgálatra is késztetett: „Milyen lélekkel vagyok jelen a készületben? Kész vagyok-e áldozatot hozni az ügyért?” Volt, akinek már a próbára eljutás is áldozat volt, hiszen például Egerből és Sopronból is jöttek, de mindnyájunk szolgáló lelkülettel érkezett. Talán ez lehetett az egyik oka annak, hogy olyan hamar kialakult az egységes kórushangzás? Karvezetőnk szerint ez rendszerint hosszabb folyamat. Már ebben is működött a kegyelem? A próbákon nem tudott mindig mindenki részt venni, így csak bízni tudtunk abban, hogy az éppen hiányzó láncszemek is tudják majd a dolgukat. Bőven hagytunk teret az isteni gondviselésnek is – fogalmazta meg utólag valaki.
Elérkezett a szentségimádás előtti este, amikor egy hangbeállásra és utolsó próbára gyűltünk össze a bazilikában. Szendvicsekkel, vízzel vártak minket a NEK szervezői, ettünk-ittunk, beénekeltünk, aztán várakoztunk, várakoztunk, várakoztunk… Mint közben kiderült, az előző program olyan sokat csúszott, hogy nem tudták még beszerelni a zenekar hangosítását. Nem tudtuk, mennyit kell még várni. Közben néhányaknak muszáj volt hazaindulniuk az utolsó BKV járatokkal, de a többség maradt. Egyre álmosabban üldögéltünk és beszélgettünk, mire valaki javasolta, hogy játszunk ismerkedős játékokat, legalább egymás nevét tanuljuk meg, hiszen erre eddig jóformán nem jutott idő. Egy vidám, nevetős órácskát töltöttünk együtt, s már éppen újra ellankadtunk volna, mikor szóltak, hogy mehetünk próbálni. Nagy erőfeszítésbe került ilyen késői (vagy korai?) órában koncentráltan énekelni és zenélni, de megtettük. Farkasházi Dávid azzal zárta a próbát, hogy ez a mai este volt az áldozat, holnap pedig jön a szolgálat. Az immár közösséggé érett társaság segítette egymást a hazajutásban: az autóval jövők kisebb-nagyobb kitérőket vállalva mindenkit hazafuvaroztak. Éjjel kettő körül kerültünk ágyba.
És beköszöntött a várva várt este. Először is közösen megálltunk egy percre, és kértük Istent, legyen velünk. A bazilika már a 6-kor kezdődő próbán is zsúfolásig megtelt. Hét óra után nem sokkal felhangzott Virágh András Gábor orgonakíséretével a Pange lingua gloriosi, miközben a szentélyben álló monumentális szentségtartóban elhelyezték az Oltáriszentséget. Jézus jelenléte pedig megtöltötte a teret, a szívünket, és kipótolta hiányosságainkat. Sok kórustag számolt be arról, milyen egyedülálló élmény volt az Eucharisztia előtt énekelni. Nem vált koncertté, mert nem közönség, hanem közösség volt, akik az első daltól kezdve a szólistával együtt énekeltek, akik imádkozva hallgatták a több nyelven felolvasott szentírási részeket és a számukra ismeretlen énekeket, akik ha fel is néztek a szentélybe, nem minket láttak, hanem elsősorban az Eucharisztiát. Számomra ez maradt a legerősebb tapasztalat ezen az estén: épp a kórus közepén álltam, pontosan szemben az Oltáriszentséggel, magával Jézussal. A jelenlévőket rajta keresztül láttam, ahogyan ők is engem. S egyszer csak megértettem, hogy Jézus pontosan azt kéri: nézd a többieket mindig rajtam keresztül, nézzétek egymást az én szememen, az én szeretetemen át.
Én ezt viszem magammal: akkor tudjuk igazán látni és szeretni egymást, ha Jézus köztünk van.
https://www.youtube.com/watch?v=PFWPH2ZBGvE
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: 52. nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus facebook oldala