Egy furcsa alak az evangéliumokban: Szent Péter, a betsaidai halász

A normalitás szemüvegén keresztül tekintve az evangélium felháborítóan furcsa: egy emberré váló Isten; szabadulás, mely rabszolgák halálbüntetése által megy végbe; egy lány a népből, aki Isten anyjává válik…

A leglátványosabb furcsaságok egyike az erős galilelai halász, János fia, Simon, akinek Krisztus a legmerészebb és legmagasztosabb nevet s feladatot adja: hogy az egyetemes egyház alapköve legyen. Pedig Péter csak egyike a sok munkásnak, egy hirtelen haragú, nagylelkű és következetlen férfi.

Paraszti eszével, természetes intelligenciájával és szíve tisztaságával megsejti, hogy Jézus rendkívüli személyiség, Isten küldötte; és hívására otthagyja a bárkát és a hálót a többi szerszámmal együtt, amelyekkel eltartotta feleségét, gyermekeit, menyét, s követi Jézust egy olyan kalandban, amelynek nem látja a kimenetelét.

A hit embere ő. Nem tudja megmagyarázni, ami körülötte történik. Amit tesz, azért teszi, mert hisz Jézusban; és azért hisz benne, mert szereti. Egyszerű, közvetlen az észjárása: Isten először és minden más utána. Habozás nélkül Isten szolgálatába áll: Isten fiainak szabadságával szabadon adja magát. Hevesen, jelleme szerint: a nagy fellángolásokat a teljes összeomlás epizódjai tarkítják, csak az isteni kegyelem képes ezeket a hullámzásokat kiegyenesíteni és stabilizálni.

Ma azt mondanánk, Péter világi hívő volt: családját eltartó munkásember.

Jézus azzal, hogy őt választja a legnagyobb méltóságra, kinyilvánítja, hogy az evangéliumban valóban az utolsókból lesznek az elsők, és hogy isteni segítséggel a legkisebbek is nagy dolgokat tudnak végbe vinni. Péterben az új ember születésére kapunk példát.

Első találkozásukkor Jézus átható tekintettel vizsgálja Pétert: a bozontos szakáll, a viseltes ruha mögött nem hétköznapi adottságokat fedez fel. Annyira, hogy Péternek, Sziklának nevezi és olyan feladatot bíz rá, ami a rá jellemző szellemi mozgékonysággal szinte ellentétes szilárd ellenállást, eltökéltséget kíván, mintha kettős személyisége lenne: az egyik, amely az Örökkévalóságba kapaszkodik, és egy másik, amely az időhöz kapcsolódik. Ebből származik egyfajta következetlensége, ami olykor egészen gyermeki naivitásban nyilvánul meg.

Például amikor a hajóban a tó közepéről meglátja Jézust a parton, és nem várja meg, amíg evezve kijutnak, hanem ruhástul beugrik a vízbe, hogy úszva hamarabb kiérjen.

Vagy amikor az Úr meg akarja mosni a 12 apostol lábát, elsőre fogadkozik, hogy az ő lábát ugyan soha meg nem mossa, de rögtön utána már a kezét és a fejét is meg akarja mosatni, hogy még inkább Jézushoz tartozzon.

Az Újszövetségben elmesélt történetekben Péter hol nagylelkű okosságával, hol ösztönös gyengeségével tűnik ki. Mintha benne testesülne meg az új ember, akit Jézus jelenléte felébreszt, és a régi ember is, aki a saját nyomorúságából születik.

Egy éjjel például, a háborgó tavon jelenik meg Jézus a vízen járva. Péter kéri, hadd járhasson ő is így a vízen. Gyere! – hívja az Úr. És Péter megindul, sétál a vízen, de egyszer csak elveszti szem elől az Urat. A vizet nézi, nem gondol Jézusra, csak saját magára, magába süllyed, és Jézus menti meg: kishitű, miért kételkedtél?

Mégis Péter az a 12 közül, aki ráérez Jézus istenségére és kimondja: – Te vagy a Krisztus, az Élő Isten fia! – Te pedig Péter vagy – válaszol Jézus – és erre a sziklára építem az egyházamat.

Ünnepélyes beavatás ez, az elképzelhető legmagasztosabb. Azt gondolnánk, hogy ettől a pillanattól fogva Péterben teljes mértékben tudatosul a küldetése. Mégis szinte rögtön ezután saját feje után kezd vitába a feltámadásról, már-már az álteolológiai viták első megnyilatkozásaként, amit később Pál annyira elítél. Olyannyira, hogy Jézus rápirít: – Távozz tőlem Sátán, megbotránkoztatsz, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!

Előbb szikla, most Sátán…

Szegény ember, sokat kell még növekednie, hogy eljusson a megértésre, de lelkében nem mindennapi erők szunnyadnak ehhez a növekedéshez.

A Tábor-hegyen, amikor a három sátor építését javasolja, jóhiszeműen el szeretné téríteni Jézust küldetésétől. Lent a síkságon a tömegek helyett, a hegytetőn egy panorámás kilátóhelyre. De – mondja Márk források alapján – Péter nem tudta, mit jelent javaslata.

Egyénisége Jézus kínszenvedésének éjszakáján nyilvánul meg leginkább. Fogadkozik, hogy nem árulja el Jézust, és aztán egy kis szolgálóleány előtt háromszor megtagadja őt. Ám keserűen sírva fakad. Ebben áll a nagysága, ez az erőforrása. Ez a sírás Isten szeme előtt új megvilágításba helyezi őt.

Végeredményben Péterben az átlagembert láthatjuk, egyet a sok közül, akiből Krisztus a kevesek közül kiválasztott egyetlent farag.

Átalakítja őt, de példáján keresztül megmutatja, hogy mindenki feljuthat az életszentség magasságaiba: az ember beleadja saját nyomorúságát, Isten pedig a saját nagyságát és ebből kijön az Apostol, aki erős, mint a szikla, megvilágosodott, mint egy viharba került hajó kivételes kapitánya. Megdöbbentő látni az ősegyház drámája során, hogy Péter, mint fő, milyen határozottsággal vezeti. Megfontoltan, mégis bátran halad lépésről lépésre szembenézve a vértanúsággal.

Miért őt, akinek sok, időnként súlyos hibája volt, és akinek érzései néha zavarosak és következetlenek, miért éppen őt választotta az Úr az egyház fejének, a legkritikusabb történeti korszakban utódjának, annak a személynek, aki kitör a zsidó keretekből és kilép a pogány világba, egyenesen a római birodalom központjába?

Megvan az oka, és ez az ok magának az új vallásnak a lényege: a szeretet.

Amikor a feltámadt Úr megjelenik a tanítványoknak a Tibériás-tó partján, a közös étkezés után háromszor kérdezi Pétert: – Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?

Péter tehát jobban szeretett, és az Úr azt akarta, hogy Péter jobban szeresse őt, mint a többiek. Több szeretet, nagyobb feladat. Jézus tehát válaszul rábízza, hogy legeltesse a nyáját, azaz vezesse az általa erre a sziklára alapított egyházát. Egyidejűleg megjósolta mártírhalálát is. Először a szolgálat, aztán a halál.

S mivel a szeretet szolgálatot jelent, jobban szeretve Péternek többet kellett szolgálnia, azaz irányítania kellett mindenkit, hiszen a vezetés szolgálat.

Elemi erejű szeretetére megkapta azt a dicsőséget, hogy Isten szolgái közül az első lehetett.