Egy meggyilkolt papra emlékezünk – Alekszandr Meny 30 éve hunyt el

1990. szeptember 9-én esett brutális gyilkosság áldozatául a karizmatikus pravoszláv pap, teológus Alekszandr Meny. A bűncselekmény körülményei, indítéka és elkövetői a mai napig ismeretlenek. Karizmatikus egyénisége és hősies szolgálata azonban életének 55 éve alatt is sok gyümölcsöt termett. Emlékét nemcsak családja őrzi, élete és prófétai gondolatai máig hatással vannak az orosz egyházi közösségre.

egy-meggyilkolt-papra-emlekezunk-alekszandr-meny-30-eve-hunyt-el

Alexandr Meny iskolát teremtő lelkipásztori szolgálata mellett számos teológiai és egyháztörténeti könyv, cikk szerzője és szamizdat kiadója is volt. Írásai sokáig külföldön és álnéven láthattak csak napvilágot. Papi szolgálatát a ’hruscsovi idők’ egyházellenes intézkedései miatt sok nehézség közepette végezte. Sokszor titokban, házaknál keresztelt, adta fel a betegek szentségét, tartott katekézist.

„A világon mindenütt találunk a mi Urunk Jézus Krisztus tiszteletére emelt templomokat. Van azonban egyetlen templom, amelyet maga az Úristen épít. Ez a templom láthatatlan, és minden földi épület csak árnyéka Krisztus egyetlen láthatatlan templomának, Krisztus egyetemes egyházának. Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus.”

Különleges érzékkel találta meg a hangot a legegyszerűbb emberekkel és a művelt, hittől eltávolodott értelmiségiekkel is. Figyelemmel kísérte a világegyház eseményeit, nagy nyitottsággal az ökumené és a megújulási mozgalmak, így a Fokoláre Mozgalom irányában is:

„Vannak történelmi sérelmek, melyek szétválasztanak bennünket. De biztos vagyok benne, hogy ugyanaz az Egyház vagyunk.”

A nyolcvanas évek közepétől az enyhülő politikai viszonyoknak köszönhetően nagyobb nyilvánosság elé léphetett, mint az egyik legnépszerűbb keresztény prédikátor. 1990-ben az Orosz Biblia Társaság és a Biblia Világa magazin egyik alapítója volt. Aktívan támogatta a hívek társadalmi elkötelezettségét, így az Orosz Gyermekklinika Jótékonysági Csoportjának létrehozását is.

„Életünk rövid, sírva érkezünk erre a világra és sírással távozunk. Rövid életünket szomorúság, bánat és betegségek közepette éljük át. Tudatlanul jövünk és tudatlanságban távozunk, mint átutazó vándor és idegen. Mint egy álom, mint egy hullám a vízen, amely azonnal szertefoszlik, olyan az életünk. De imáinkkal, szeretetünkkel és hitünkkel mindannyian hozzájárulhatunk az egyetlen templom, Jézus Krisztus temploma, a hit temploma felépítéséhez, amely elpusztíthatatlan…”

Voltak azonban, akik nem nézték jó szemmel tevékenységét, többször kapott fenyegető üzeneteket. 1990. szeptember 9-én vasárnap reggel elindult otthonról, hogy a bemutassa az ünnepi liturgiát a templomban. Ekkor érte a halálos merénylet.

 

 

A prófétai lelkületű Alekszandr Meny emléke előtt tisztelegve most két hajdani tanítványa, Vlagyimir Szidorov és Alla Szidorova személyes visszaemlékezését idézzük.

 

Vlagyimir:

Az Orjoli járásban születtem, nem messze Moszkvától. Ott telt a gyermekorom, egészen addig, amíg megkezdtem a katonai szolgálatot. Ez akkoriban amolyan hazafias kötelességnek számított. Úgy tartották, hogy jó dolog, s miután az ember letöltötte a katonaidőt, megillették bizonyos privilégiumok is, pl. felvételi vizsga nélkül be lehetett jutni egyetemre vagy főiskolára, és előnyt jelentett a munkahelyen is.

Az én apám meggyőződéses kommunista volt, egy időben vezető beosztást is betöltött. Természetesen párttag volt, s a hit kérdései sohasem kerültek szóba otthon. Anyám ugyan vallásos családból származott, de ő is csak nagy ünnepek alkalmával járt el a templomba. Emlékszem, hogy húsvétkor mindig ment és hozott szentelt kalácsot, amit jóízűen elfogyasztottunk.

Apám ilyenkor megengedett magának egy kis elővigyázatlanságot: mikor csak magunk voltunk hárman az asztal körül, elmondta a Miatyánkot.

Hogyan éltünk? Nehézségek között. Kultúra és könyvek? Szépirodalmi könyveket nagyon nehezen lehetett vásárolni, bár a könyvesboltok látszólag roskadoztak a könyvektől, de azok olvashatatlanok voltak, tele pártos ideológiai szövegekkel. Ami valamennyire is érdekes és olvasható lett volna, az hiánycikknek számított. Az újságok, a televízió, a rádió ugyanazt sulykolta: hogy Isten nincs, de ránk a kommunizmus biztosította fényes jövő vár. Az ifjúságé a jövő, az iparosítás, az elektromosítás – ezek voltak a divatos jelszavak –, az ifjúságnak tanulnia, dolgoznia kell, a gépek mellett a helyük.

 

 

Alla:

Moszkvában születtem 1953 júliusában. Nagyon szegény körülmények között éltünk. Ahol laktunk, télen mindig befagyott a víz a lakásban, s a fő táplálékunk a krumpli volt. Édesanyámmal sokat sétáltunk, ilyenkor mesélt nekem Istenről. Hívő embernek tartotta magát, de azok nehéz idők voltak, az 50-es évek vége, a 60-as évek eleje, és ő úgy tartotta, hogy elegendő, ha a lelkünkben hiszünk Istenben. Mikor elvégeztem a középiskolát, egyetemre akartam menni, filológiai karra, de nem vettek fel, így egy könyvtárban kezdtem el dolgozni. Ott ismerkedtem meg egy lánnyal, aki az egyházról, a hitről mesélt, és el is hívott magával a templomba. Mivel nagyon bíztam a barátnőmben beleegyeztem, és egy nap elutaztunk abba a faluba, ahol Alexandr atya szolgált. Már nem emlékszem pontosan a találkozás körülményeire, de arra igen, hogy mit kérdezett tőlünk:

„Tudjátok, hogy mit jelent az evangélium szó? Azt jelenti öröm, az evangélium örömhír. Azt jelenti, hogy Isten szeret bennünket, hogy Ő a mi Atyánk.”

Hazatérve elhatároztam, hogy levelet küldök neki, amelyben megírtam, milyen vagyok, az összes bűnömet felsoroltam. Úgy éreztem, hogy egy ilyen rendes ember a továbbiakban már nem akar velem barátkozni, találkozni a templomban. Megírtam és elküldtem a levelet. Nem vártam választ, de egy hét múlva váratlanul üzenetet kaptam az atyától. Ettől a pillanattól kezdődött az én vallásos, lelki neveltetésem.

 

 

Vlagyimir:

Én is abban a templomban láttam először Alexandr atyát, Allával együtt mentünk. Ez volt első találkozásom az egyházzal, egy pappal, addig nem tudtam semmit erről a világról. Azért is maradt meg bennem annyira mélyen ez az epizód, mert az atya olyan szeretettel fogadott, mint egy régi barátot, mintha régi ismerősök lennénk. Ez megrendített engem, s egész további életemre kihatással volt.

Amikor véget ér a szertartás a templomban, aztán a pap áldást oszt, elbocsát, az ember gyakran egyedül érzi magát. A liturgia véget ér, az ember hazamegy, s úgy érzi, hogy magára maradt. Alekszandr atya azonban összekovácsolta a plébánia közösségét, kis csoportokba gyűjtötte össze a híveit, hogy mi egységben legyünk egymással. Mit csináltunk? Az evangélium tanulmányozásával foglalkoztunk, a Szentírással.

Az atyának különleges adománya volt, hogy egyformán szót tudott érteni az akadémikussal és az egyszerű parasztemberrel. ’Civil egyetemet’ alapított, bölcsészettudományit, teológiai kart, amely jelenleg is működik. Elsőként jelent meg a kórházakban, ahová korábban egyetlen papot sem engedtek be. Kész volt arra, hogy Istent vigye a világba, bárhová.

 

 

Alla:

Alexandr atya esketett bennünket. Mivel egyszerű munkásemberek voltunk, én nővérképzőbe jártam, Vologya pedig lakatosként dolgozott, nem féltünk semmitől. De azok nehéz, súlyos idők voltak. A templomokban államilag kinevezett gondnokok ügyeltek mindenre, akik az ott végzett szertartásokról, keresztelőkről, esküvőkről jelentést írtak a KGB-nek.

 

Vlagyimir:

Természetesen nem politizáltunk, bennünket nem érdekelt más, csak a vallással kapcsolatos kérdések. A hatalom azonban ezt is veszélyesnek tartotta, ezért az összejöveteleink titokban zajlottak. Magánlakásokban találkoztunk, kisebb csoportokban: tíz, maximum tizenöt fő. Különböző ürügyeket találtunk ki, pl. hogy születésnapot tartunk. Ezért egy-egy üveg bor is került az asztalra, hogyha esetleg bekopog a rendőrség… A családi ünnepek nem voltak betiltva.

Alexander atya halála váratlanul ért bennünket. Kora reggel halt meg, ahogy a templomba igyekezett. Félúton az otthona és a vasúti megálló között megtámadták, valami éles eszközzel a fejére sújtottak, az Úr adott neki erőt, és még elvonszolta magát vissza a házáig, ahol rátaláltak.

 

Alla:

Halála nekünk, lelki gyermekeinek, igazi tragédiát jelentett. Mintha a föld is megnyílt volna a lábunk alatt. Árvának éreztük magunkat. Mit tegyünk? Merre menjünk? De az út ki volt jelölve: Alexandr atya mindig arra tanított bennünket, hogy minden embert szeressünk, hogy ne tegyünk különbséget, ne osszuk fel az embereket felekezetek szerint ortodoxokra, katolikusokra, protestánsokra, mert mi mindnyájan Isten gyermekei vagyunk.

 

 

Idézetek: Fény a sötétben – Részletek Alekszandr Meny igehirdetéseinek gyűjteményéből

 

Alexandr Meny örökségét lelki gyermekeinek, követőinek népes közössége gyűjtötte össze, akik azóta is a tőle kapott lelkületben élik tanúságtevő kereszténységüket. Alla és Vlagyimir sok más barátjukkal együtt ma az oroszországi fokoláre közösség első nemzedékének oszlopos tagjai.

 

Bővebben oroszul: http://www.alexandrmen.ru/ és https://www.facebook.com/erokh47, angolul: http://www.alexandermen.com

 

 

 

Legújabb könyveink: