Szeresd felebarátodat, mint önmagadat

„Felebarátodat pedig szeresd úgy, mint saját magadat” (Mt 19,19). Ez a mondat állandó feszültséget eredményez bennünk, hiszen emberi természetünk önmagát szereti” – világítja meg Chiara Lubich azonnal, miért kihívás ezt a pontot megélnünk. A másik ember helyzetébe beleélnünk magunkat erőfeszítést kér és arra kényszerít, hogy túllépjünk a felszínes jóindulat szintjén:
„A híradások gyakran szólnak természeti csapásokról: földrengések, viharos szelek, melyek sebesülteket, hajlékukat vesztett áldozatokat követelnek.
Nem mindegy, hogy a károsultak között vagyunk-e vagy sem.
Akkor is, ha valamicske segítséget nyújtunk nekik, nem rólunk van szó, nem mi vagyunk a helyükben. De megtörténhet, hogy holnap éppen fordítva lesz: a halálos ágyamon fekszem (ha egyáltalán lesz ágyam!), a többiek pedig a szabadban élvezik a napsütést, az életet.”
A természetes emberi együttérzést emeli természetfeletti szintre, ha az evangélium tanítását élve szeretjük felebarátunkat, fejtegeti tovább Chiara.
»Felebarátodat pedig szeresd úgy, mint saját magadat«: Krisztus parancsa felülmúlja emberi természetünket. Az az ajándék sem emberi természetű, amit hozott, amit a szamariai asszonynak említett. Azért lehetséges az azonosulás testvérünk fájdalmával, örömével vagy a másik aggodalmával, mert ott él bennünk az isteni természetű szeretet.
A keresztény szeretetben testvérünk valóban vigaszt talál. Legközelebb pedig lehet, hogy ő fog vigaszt nyújtani nekünk. Így élhető igazán az élet, másképp igencsak kemény és nehéz, sőt néha még lehetetlennek is tűnhet.” ^[1]
Igino Giordani egész könyvet írt arról, ki is tulajdonképpen a testvér az evangélium szerint. Gondolatmenete szikrázóan logikus, végiggondolva csak arra a következtetésre juthatunk, mint ő, hogy a testvér iránti és az Isten iránti szeretet ugyanaz, nekünk itt a földön a testvért szeretve kell Istent szeretnünk. Ebben áll az ember – mi magunk és testvérünk – legnagyobb méltósága.

Részlet a könyvből:

„Az emberek közötti kapcsolat a szeretet játéka: az egyik látszólag ad, a másik elfogad. Valójában mindketten adnak és elfogadnak, hiszen akiket szolgálunk, azok azt a kiváltságot adják nekünk, hogy bennük Istent szolgálhatjuk, és így érdemeket szerzünk, melyek megnyitják az Istenhez vezető utat előttünk.
Hogy a testvéren keresztül magát Istent szolgáljuk, azt az evangéliumból tudjuk, miszerint az utolsó ítéletkor a testvéreknek tett szolgálatainkat úgy fogják kezelni, mint Krisztusnak tett szolgálatot, és Isten is úgy fog minket megítélni, ahogy mi ítéltük meg másokat és ahogyan bántunk a testvérekkel. Isten az ítélet pillanatában a „szemet szemért, fogat fogért” törvényét úgy fogja alkalmazni, hogy önmagát testvéreinkkel azonosítja, azaz valós egyenlőséget tesz önmaga és a testvér közé: így gyakorlatilag, ha a testvérrel van dolgunk, Istennel kerülünk kapcsolatba.

Így egyfajta egyenrangúság jön létre Isten és a testvér között. A törvény azonban, mely ekként rendelkezik: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, biztosít egyfajta egyenrangúságot közted és a testvér között is. A szeretet által minden teremtény a te szintedre emelkedik, és ez a szint bizonyos módon a lehető legmagasabb, ami az ég alatt adatott. A szeretet tehát az egyenlőség forrása is, és ez a testvériség feltétele, amely nem ismer édes és mostoha gyermeket. Lehet, hogy vannak okos és kevésbé okos teremtmények, szépek és kevésbé szépek, többé vagy kevésbé egészségesek vagy jók, de mindannyian ugyanannak az Atyának a gyermekei, és ezért mindannyian egyenlőek vagyunk előtte. Ezért ahogy az Atya bánik veled, neked is úgy kell bánnod a testvéreddel.
Ez a törvény. A törvény pedig az igazsághoz tartozik, az igazságosság pedig a társadalom alapja. Egy társadalom akkor keresztény – vagyis akkor alapul az evangélium igazságán – ha minden tagja úgy szereti a többi tagot, mint önmagát. Szent János, a Szeretet-Isten evangélistája írja: „Aki nem szeret, nem az igazsághoz szabja tetteit” (Vö. 1Jn 3,10–11). Az jár az igazságban tehát, aki szeret. Az igazságosság megegyezik a szeretettel, amit úgy is mondhatunk, hogy a szeretet a legmagasztosabb igazság.
Ha ez így van, világosan megállapíthatjuk, hogy rendben vagyunk-e Istennel.

Akkor vagyunk rendben Istennel, ha rendben vagyunk a testvéreinkkel. Akkor szeretjük az Egyiket a mennyben, ha szeretjük a másikat a földön.

Mindez nagyon egyszerű, nagyon földhözragadt, mert nagyon égi is.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre, mert szeretjük testvéreinket.” (1Jn 3,14)
Ha mi, akiket Krisztus megváltott, nem szeretjük a testvérünket, az életből visszatérünk a halálba. Ebből fakad minden következmény: „Ne tedd másoknak azt, amit nem szeretnél, hogy neked tegyenek” – negatív megfogalmazásban.
„Tedd másokkal azt, amit szeretnél, hogy veled tegyenek” – pozitív fogalmazásban.
Nem akarom, hogy megrágalmazzanak, kiéheztessenek, ne legyen lakásom, munkám, ne legyenek örömeim… ezért amennyire tőlem telik, azon kell munkálkodnom, hogy a többieket is tiszteljék, enni adjanak nekik, lakást és munkát kapjanak, és megvigasztalják őket.
Itt is láthatjuk a szeretet játékát. Krisztus úgy szereti a testvéreit, mint önmagát: vérét ontja értük, ahogy Bossuet magyarázza, végtelen értékkel ruházza fel őket, melyet csak a felbecsülhetetlen értékű vérrel lehet megfizetni. Azaz, ha az Atya saját fiát küldi, hogy értük megöljék, ez azt jelenti, hogy bizonyos értelemben egyenrangúnak tartja őket Fiával. Így egyfajta egyenlőség alakul ki Krisztus és a testvérek között, melyet a kegyelem hoz létre: minden gratis data (ingyen adatott). Vagyis amennyiben működik a megváltás az isteni szeretet csodája által, akkor én, a testvér és Isten egyenrangú kapcsolatba lépünk: ahogy én bánok a testvérrel, úgy bánik Isten velem; ahogy a testvér bánik velem, úgy bánik Isten vele.

A szeretet bizalmasságot hoz létre, egyenlő szintre helyez: Isten a saját szintjére emel minket, ahogy az Atya is saját szintjére emeli a gyermekeit.

Ez az emberfeletti szeretet csúcsa, amely minden határt felülmúl. S ez abban áll, hogy Isten önmagához vonzza a teremtményeket.
Mondhatnánk, hogy maga Isten az, aki elsőként gyakorolja az evangélium legfőbb elvét: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, ráadásul Istenként szeret minket, azaz végtelenül. Hiszen szeretetét odáig fokozza, hogy egynek akar látni minket önmagával: saját természetében akar minket részesíteni. Hát nem ezért részesült ő is a mi természetünkből?
Ez Isten lelki végtelenségének humanizálódása: a mi sorainkba lép, hogy lehetővé tegye számunkra a vele való együttélést.”

[1] Chiara Lubich: A szeretet művészete. Új Város, 2006. 56. o.
[2] Igino Giordani: Il fratello. Città Nuova, 2011. 74–75. Fordította: Paksy Eszter