Egymás arcának látványa: öröm - Purim ünnepe és Eszter tekercse

A szerző a zsidó közösség tagja, az Orszá­gos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Judaisztika Tanszékének hallgatója és a budapesti Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár  munkatársa.

Ma ünnepljük a Purimot, mely a zsidó nép fizikai megmenekülésének emléknapja, azonban nem szerepel a Tórában. Eszter tekercsében (Megillat Eszter) találjuk. Az események színtere Áhásvéros perzsa király 127 tartományból álló, hatalmas birodalma. Áhásvéros ugyan egyetlen valós történelmi személlyel sem azonosítható, de egyes feltételezések szerint I. Xerxészt ábrázolhatja, aki i.e. 485-464-ig uralkodott. Amennyiben így van, akkor i.e. 483 és i.e. 473 között, hozzávetőleg 100 évvel a Salamon király által épített első Jeruzsálemi Szentély lerombolása után játszódnak az események.

Eszter könyvének cselekménye két szálon fut. Egyik szála szerelmi történet: Áhásvéros első felesége, Vásti királyné kegyvesztett lesz, a perzsa királyt pedig lenyűgözi egy fiatal zsidó nő, Eszter, aki mindeközben titokban tartja származását. A történet másik szála egy konfliktust bont ki; amely Hámán, a befolyásos udvari elöljáró és egy szintén előkelő udvari politikus, a zsidó Mordeháj között érlelődik. Utóbbi, a gyermekként árván maradt Eszter nagybátyja, nem hajlandó térdre borulni Hámán előtt, vállalva, hogy ő csupán Istene előtt hajol meg és hogy hite szerint az isteni dicsőítés senki másnak nem jár, kizárólag az Örökkévalónak. Hámán számára ez megemészthetetlen, ezért úgy dönt, hogy engedetlenségéért nem csupán Mordehájnak, hanem a birodalom összes zsidó lakosának meg kell halnia.

Sorsot vet, hogy megtalálja a legkedvezőbb időpontot a zsidók sikeres kiirtására. Innen az ünnep neve, mely az akkád pur szóból származik, ami sorsot jelent.

Eszter királyné Mordehájjal együttműködve csak nagy nehézségek árán tudja meghiúsítani Hámán szándékát. A történet végén Hámán és a zsidók ellenségei elbuknak, Mordeháj királyi helytartó lesz, és a zsidók sorsa jóra fordul.

De hogyan is ágyazódik be ez az ünnep a zsidó hagyományba?

A „creatio continua” gondolata körvonalazza és helyezi kontextusba az ünnepeinket, köztük a Purimot is. Ez a felfogás – mely szerint a teremtés aktusa folytonos aktus, valamint, hogy a világ megszűnne létezni, ha Isten megszűnne azt teremteni – egy vallásos zsidó naponta elmondott imájában újra és újra elhangzik, deklarációként. A Smá Izrael (Halld Izrael) imát megelőző áldás így szól: „Áldott az Örökkévaló, aki jóságában megújítja, nap mint nap a teremtés művét”. [1]

Megillák (Tekercsek), Magyar Zsidó Múzeum (Fotó: Nemecsek Anna)

Az egyik legszebb, és hozzám legközelebb álló megfogalmazása mindennek Abraham Joshua Heschel rabbitól származik. Tér-Idő-Isten és ember viszonyáról szóló soraiban válik ez számomra leginkább tapinthatóvá:

„A judaizmus megtanít minket az idő szentsége iránti elköteleződésre, a megszentelt események részévé válni, megtanulni azt, hogy az év fenséges folyamából kiemelkedő szentélyeket hogyan szenteljük meg. A mi hatalmas katedrálisaink a Sábátok, és belső szentélyünk olyan szakramentum, amelyet sem a rómaiak sem a németek nem voltak képesek elpusztítani… A Sábát értelme sokkal inkább az idő ünneplése, mintsem a helyé. A hét hat napján a tér határozza meg az általa körülhatárolt feladatainkat, melyek önkényuralma alatt élünk, Sábátkor az idő szentségére próbálunk ráhangolódni. Ez az a nap, amelyen arra vagyunk kötelezve, hogy

osztozzunk abban, ami az időben végtelen; az alkotásból fakadó eredményektől a teremtés rejtelme felé forduljunk, a teremtés világától a világ teremtése felé.” [2]

Azt, hogy a teremtés nem egyszeri aktus, hanem egy állapot, amelynek minden pillanata a világ egészének újrateremtéséből áll, a következő talmudi idézet is gyönyörűen árnyalja:

„Isten belenézett a Tórába, és abból teremtette a világot.” (Zohár – Trumá 161b)

A zsidó idő, az ünnepek rendjének követése a hagyománytisztelő zsidók számára a legnehezebb körülmények között is elengedhetetlen. A tintaceruzával írt kéziratos luahot (zsidó naptárt) 1944-ben készítette egy munkaszolgálatra hurcolt zsidó férfi. A naptár tartalmazza a szombatonként olvasandó tórai hetiszakaszok nevét is.

Tér-idő-Isten és ember kapcsolatáról mindenki megalkothatja saját képét.

A luniszoláris zsidó naptár hónapjait örök egymásutániságukban szemlélve Ádár hónapról, mely a Gergely naptár szerinti február-március idejére esik, a Talmud azt írja, hogy „beköszöntével az örömöt szaporítjuk” (Talmud – Táánit 29a), „mivel ezek a napok, melyektől kezdve a zsidók nyugtot lelhettek ellenségeiktől, és ez az a hónap, amelyben bánatuk örömre, gyászuk ünnepre fordult.”  (Eszter Könyve 9:22) olvassuk Eszter könyvében. Ádár hónapban született és halt meg, ugyanazon a napon Mózes, így a hónap 7. napja szintén ünnepnap.

Ádár hónap (február-március) ábrázolás, Magyar Zsidó Múzeum

Ezt az évfordulót követi egy héttel Purim ünnepe. A Zsidó Múzeum tárlatvezetőjeként sokszor beszéltem már Purim ünnepéről. Maga a tény, hogy napról napra ugyanazokról a témákról kell beszélnem, azzal az előnnyel járt, hogy az állandó kiállításunkban szereplő hagyományelemeknek egyre több és több arcát fedeztem fel. Az én munkámban elengedhetetlen az újraértelmezés, egy-egy ünnep, élettörténet vagy történelmi esemény, műtárgy kapcsán. Ezt mellőzve valami mással nem pótolható dolog veszne el; a kölcsönös felfedezés öröme. Minden témakör újra- meg újrafelfedezése, ha úgy tetszik újraértelmezése, hozzájárul ahhoz, hogy egy-egy tárlatvezetés a közös tanulás élményét is magában hordozza. Azért szeretem ezt, mert lehetővé teszi, hogy diskurzus alakuljon ki, merjenek kérdezni a látogatók, és elmondani akár az ellenvéleményüket is. Így tanultak mindig is Talmudot a zsidó hittudósok, párokban, az enyémmel összehasonlíthatatlan tudás birtokában, de talán lelkesedésünkben hasonlóan.

Az ünnep alkalmával jelmezbe öltözünk, speciális, purimi édességeket fogyasztunk, vidámság, zene és tánc kíséri ezt az estét. Továbbá azt is elrendelték bölcseink, hogy „addig kell inni, amíg nem tudunk különbséget tenni az átkozott Hámán és az áldott Mordecháj között”. (Talmud – Megila 75)

Az öröm jelentőségét ugyanakkor nem csak jeles napok alkalmával, hanem a hétköznapokban is nagyra értékeli a zsidó hagyomány.

„A vidámság önmagában nem parancsolat. De annak erejével betartható a Tóra összes parancsolata.

A szomorúság önmagában nem bűn, de módot ad arra, hogy bűnök jöjjenek a világra”. (Kárlini Rabbi Áháron) A hagyomány ugyanakkor elérhetővé teszi a rászorulók számára is a vidámságot; „Purim előtt szokás az azon a helyen és abban az időben érvényes pénznem egységének a felét adni a félsekel emlékére, melyet Ádár hónapban a közösségi áldozatok szükségletének fedezésére adtak. Ezt az pénzt aztán szétosztják a szegények között, hogy azok ebből fedezzék purimi örömük szükségletét.” (Kitzur Sulchan Aruch 141.5)

Purimkor mindenki köteles ajándékot küldeni egy ismerősének, illetve két adományt adni két rászorulónak és harmadik étkezést is tartani. Ezeknek a hagyományoknak a megtartása erősíti a társadalmi szolidaritást, az egymás iránti felelősséget. A koldusok, akik maguk is adományokból élnek, szintén kötelesek adományt adni egy másik rászorulónak. E parancs értelme éppen az, hogy mint a társadalom minden egyéb tagja, ők is megtapasztalhassák az adás örömét, a mások iránti felelősségvállalás kötelességét, és semmiképpen ne érezhessék úgy, hogy ők csupán a társadalom másokra rászoruló tagjai.

A történetet elbeszélő Eszter könyvét megillából, azaz tekercsből olvassák, és az erre vonatkozó parancsolat szerint mindenkinek legalább kétszer kell végighallgatnia az ünnepen. A tárlatvezetésekkor, miközben látogatóink gyönyörkedhetnek a megilláinkban, különböző interpretációkat is tolmácsolunk számukra.

Íme az egyik, számomra legkedvesebb magyarázat, Darvas István rabbitól:

„Eszter könyvében egyetlen egy alkalommal sem szerepel Isten neve. Ez a tény komoly vitákat gerjesztett, így, miután a rabbik alaposan megvizsgálták a szöveget, különféle megoldások születtek, amelyek azt erősítették, hogy valamilyen módon mégis szerepet kap az Örökkévaló Eszter tekercsében.

Tabló Eszter könyvéről a Magyar Zsidó Múzeumban (fotó: Magyar Zsidó Múzeum)

Az egyik elemzés Eszter nevéből indul ki, hiszen héber átiratban, megfelelő magánhangzók társításával úgy olvasható: „eszáter” (elrejtőzöm), ez pedig egybecseng a Tóra következő részletével:

„Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: Íme, most megpihensz majd őseid körében, ám ez a nép később felkel és elcsábul annak a földnek az istenei felé, ahol majd élni fognak, elhagynak engem és felbontják a szövetséget, amelyet velük megkötöttem. Haragom ellenük támad azon a napon, elhagyom őket és elrejtem arcomat előlük, felemésztődnek, sok baj és szenvedés éri őket, s majd így szólnak azon a napon: Nemde azért ért bennünket ez a sok baj, mert a Istenünk nincs közöttünk? S én bizony elrejtőzve elrejtem arcom azon a napon mindazért a rossz miatt, amit elkövettek, hogy idegen istenekhez fordultak”. (5Mózes 31:16-18)

Amikor a mesterek úgy döntöttek, hogy Eszter könyvének a Héber Bibliában van a helye, akkor nem egyszerűen a könyv jövőjét, hanem a zsidó nép útját szabták meg.

A “heszter pánim” (rejtőzködő Isten) koncepciója a monoteizmus legfejlettebb változatának mondható.

A bálványoktól eljutni a felismerésig, hogy nincs szükség egyértelmű isteni beavatkozásra ahhoz, hogy Isten jelenlétét feltételezzük, és kizárólag az események alakulása is elegendő bizonyítékot jelent az Isteni Jelenlétre, nos, talán nem túlzás azt állítani, hogy ennek a gondolatnak a belsővé tétele jelentette a zsidó nép fennmaradásának zálogát. Ez tette lehetővé az újrakezdést a Szentély pusztulása után, ennek nyomán született meg a folyamatos tanulás kényszere, ez adott erőt a vándorláshoz, a pogromok túlélőinek remény forrásává lett és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban Izrael állam megszületésekor egy majd’ kétezer éven át őrzött álom beteljesüléséhez vezetett.”

Minden tárlatvezetőnek megvannak a legkedvesebb interpretációi, hozzám az itt közöltek állnak a legközelebb. Ez a csaknem 2500 éves történetet elbeszélő tekercs, annyi más szentiratunkhoz hasonlóan olyan eleven tudott maradni, mint évezredekkel ezelőtt. Azt hiszem, az újraértelmezések láncolata fűzi a mindenkori emberhez és minden interpretációval aktuálisabb és élőbb egy szentirat, míg maga háborítatlan, változatlan marad. Az értelmezés hagyományának lehetőségévél élni, ezért számomra felelősséget is jelent, hiszen a megmentés, megőrzés, az emlékezés eszköze is egyben, ami a múzeum hivatása is.

Hester panim – Az arc elrejtése, részlet az előző tablóból (fotó: Magyar Zsidó Múzeum)

Tatár György interpretációjával köszönök el. Az én olvasatomban kissé eltér az eredetiétől, de ebben a formában ez áll a legközelebb ahhoz, amit az „arc elrejtésének” fogalma számomra jelent.

„A zsidó nép arcát egykor Isten feléje fordított arca alakította olyanná, amilyen. Ez az arc fordul Purimkor is Isten felé, keresve őt a megilla szövegében elrejtőzve és abban reménykedve, hogy Isten igazságának jelenléte a világban, ennek az igazságnak a megvalósulása nem egyedül Istenen múlik, hanem – a szövetség erejénél fogva – Istennek legalább akkora szüksége van az emberre, mint az embernek őrá. Nem csak a világnak van szüksége az isteni arcra: Istennek magának is. Mindkettőjük arca csak úgy őrizhető meg, ha egymásban látják magukat.”

Egymás arcát látni: öröm. Egyelőre csak ezen az íráson keresztül. A járványhelyzet miatt múzeumunk is közel egy éve zárva tart, és jó pár hónapja nem látogathatóak a zsinagógák sem.

De remélem láthatjuk egymás arcát hamarosan. Lehetőség van erre a monitoron keresztül, online tárlatvezetések alkalmával múzeumunkban, és remélhetőleg nemsokára élőben is.

[1] “מחדש בכל יום תמיד מעשה בראשית”

https://www.sefaria.org/Siddur_Ashkenaz_First_Blessing_before_Shema.2

[2] Abraham Heschel,  BETWEEN GOD AND MAN, Simon and Schuster, 1997.10.21., pp. 217