Hogy felépüljön az új város...

1980. április 18-án hunyt el Igino Giordani, katolikus író, újságíró, politikus, a Fokoláre Mozgalom társalapítója, aki 1959-től haláláig az olasz Città Nuova folyóirat igazgatója volt. Alábbi írásával emlékezünk rá, melyben a keresztények szerepéről ír a társadalom megújításában.

hogy-felepuljon-az-uj-varos

Isten földi városának építői mi vagyunk. Az örök Szeretet terve szerint és annak bölcsességével építjük, de emberi építőanyagot használunk: a gondolkodást, hogy feljussunk a hit magaslataiba, a művészetet, hogy megtapasztaljuk a szépséget, a tudományt, hogy a kozmosz csodálatos világát kifürkésszük, és a technikát, hogy kiaknázzunk minden erőforrást, melyet a Teremtő rendelkezésünkre bocsátott. Minden munkánkkal, amit ezzel a szándékkal végzünk, mennyei javakat „termelünk”, s az Egyház épüléséhez járulunk hozzá, mert imává válik. Amikor a megtestesülés egy személyben egyesítette az istenit és az emberit, felértékelte az emberit az isteniért, szinte megszentelte azt: alapanyaggá tette Isten országának felépítésében. A verejtékes fizikai és a fáradságos szellemi munkát, az édesanya otthoni áldozatos munkáját, a szerzetesnő csöndjét a kolostorban, a politikát, a gazdaságot, a fájdalmat és magát a halált is megszentelte. Lényegében ebben áll mindannyiunk királyi papsága.

 

 

 

 

A testvérekkel való kapcsolatunkban mi mindannyian Krisztust idézzük, Krisztust adjuk, és Krisztus növekedését segítjük elő emberi szerepeink gyakorlása közben. Kereszténnyé tesszük a társadalmat, és fénnyel járjuk át azt a környezetet, ahol dolgozunk. A kívülállók az ilyen embert látva, apostolkodásának a gyümölcseiből – melyek elsősorban életéből fakadnak, és nem a beszédéből – megértik, s felismerik Krisztust. Ahol keresztények csoportjai így tevékenykednek, ott az új várost építik, s a világ – ahogy azt Jézus előre megmondta – hinni fog. Az ókori világ is megtért, mert látták a megkereszteltek csoportjainak ténykedését a pogány városban. Olyan élet ez, mely a társadalmi kezdeményezések közepette a lelkek eggyé olvadásából születik, ahol teljessé válik a társadalom egysége. Olyan élet ez, mely az egyéni áldozatvállalásokból épül, ugyanakkor jellemzője az együttműködés a misztikus testben. mikor benne mi, egyenként eltűnünk, nem egy szent kerül előtérbe, hanem a Szent: Jézus. Akkor majd a tömeg, miután néppé formálódott, egyházzá fejlődik, s a társadalom valamiképpen egybeesik magával Krisztus misztikus testével.

 

„Új eget és új földet láttam” – mondja János apostol. Ennek a látomásnak részese volt az isteni kalandban társa, Szent Péter is Krisztus sírjánál. Ő is látta az új eget és új földet, „ahol az igazság lakozik”. Jézus lakik ott, aki a szeretet. Következésképpen az igazságosság is, mely a szeretetből származik.

Ez a társadalmi reform alapelve: nem akarunk sem individualizmust, sem kollektivizmust – mert az előbbiben felaprózódik a társadalom, az utóbbiban pedig a személy tűnik el –, hanem közösséget.

Ez szolgálja, hogy közösbe tegyük lelki és anyagi javainkat, miután leromboltunk minden akadályt, és önzésünk korlátait. A közösség arra is szolgál, hogy az emberi együttélés viszonyait egyházi szintre helyezzük át, ahol – Nagy Szent Gergely tanítása szerint – egymással, egymásért és egymásból élünk. Az Egyházban, Krisztus testében, az Ő tagjaként részesülünk istenségében, hasonlóan a szentostya egységéhez, melynek minden apró darabja Krisztus. A valódi együttélés, a „legbőségesebb élet” a szentháromsági élet, a három isteni személy közösségének mintájára, mely a földön is megjelenik, három személy között: Isten, a testvér és én közöttem. Amíg közöttünk áramlik a szeretet – a Szentlélek –, addig a testvérben és bennem Isten élete áramlik: Isten jön hozzánk, aki az élet. Ha hiányzik a szeretet, akkor az élet lelassul vagy megáll, és a halálba torkollik. Ezért van, hogy a szeretetben foglalható össze ennek az emberi és isteni együttlétnek a törvénye.

Fotó: Città Nuova archív

Forrás: A cikk eredetileg az Új Város 2006/9. számában jelent meg.

Fordította: Lisztovszki Tünde

Legújabb könyveink: