A Fokoláre vezetőjének a 34 évvel ezelőtti római Genfesten mondott lelkesítő és lelket tápláló gondolataiból idézünk. A társadalmi meglátásainak aktualitása döbbenetesnek mondható. Az igazi szeretetre való meghívása pedig ...
Igino Giordani az időskorról – részletek naplójából
Ferenc pápa egyik legkedvesebb témája az időskor bölcsessége. Az általa bevezetett „Idősek és nagyszülők napja” alkalmából idézünk Igino Giordani naplójából, aki lenyűgöző tisztánlátással fedezte fel önmagában az idősödésben rejlő lelki értékeket.
1955. szeptember 19.
Fáradt lépések a nap hevében és az esőben: hazafelé tartok, a te házadhoz, Atyám. A mindennapi fáradalmak és gondok, a kudarc és a szükség, a betegségek és a testi erő megfogyatkozása: szinte felbomlik az anyag, hogy eljusson a te országodba.
Ez a fájdalom összekapcsol kereszthaláloddal, a Te véred cseppjévé lesz, Isten Fia. Te értelmet adsz neki és a Te áldozatod részévé teszed.
A honvágy, a vágyakozás Isten után, a törekvés az életszentségre: mindez részesedés a te adományaidból, Szentlélek.
A villamoson, munka közben, az utcákat járva a Te Mennyországodban éle, szentséges Szentháromság. Magadban hordasz engem, és én magamban hordalak Téged. A fizikai halálhoz közeledve egyre növekszem Benned a misztikus aszkézis csúcsaira jutván. Így az öregkor unalmában, egyhangúságában, szomorúságában is szabad vagyok és fiatal. Szárnyakat kapok, hogy felrepüljek a Te napod örökkévalóságában, ó teremtetlen Szentháromság, Máriához, a szentekhez, Pálhoz, Ágostonhoz, Ferenchez, Klárához, Katalinhoz, Terézhez… a halhatatlan lelkek nagy örömünnepére.
1963. július 9.
Eljött a magány, úgy borult a csend az életemre, mint az égbolt a mérhetetlen tengerre.
A szárazföld mögöttem van. Elcsitult a zaj. Visszavonultak az emberek, elhalványultak a barátságok, már nem érdeklődnek irántam. Hálátlanság? Hiúság? Illúzió? Igen, de mindenekelőtt az élet logikája. Egy bizonyos korig az emberi élet felemelkedés, aztán a csúcspontot elérve kezd lehanyatlani, hogy – mint tenger fenekén a víz – eltűnjék és elmerüljön a titok belsejében. Egyedül: tehát szabadon.
A magunkba szállás, az örökkévalóságra való felkészülés ideje ez, amellyel kifürkészhetetlen bölcsességében megajándékoz minket a természetes és a természetfeletti világ. Kiszabadulunk a lármából és a pillanat bűvöletéből, hogy üres időnkben hallgatni tudjunk a csendre, a Mindenható hangjára, amely a titok mélyéből szól hozzánk.
Elhalkul az emberi beszéd, és elmélyül a kapcsolat azokkal, akik az új, a halhatatlan, az igazi élet részesei.
Siránkozni a hiábavaló hízelgések után, a tömeg tapsa után, a világi élet után annyi, mintha valaki visszasírná egy börtön napirendjét, a munka, a séta, az étkezések és az alvás szabályos ritmusát, attól való félelmében, hogy saját magának szabadon kell döntenie lépéseiről és gondolatairól.
Mostanáig inkább az emberért, a mindennapi kenyérért dolgoztam, most inkább Istenért, mennyei Atyánkért dolgozom.
1964. július 12.
Ezekben a hónapokban intenzívebb, bensőségesebb lett a párbeszéd Istennel. Száraz levelek gyanánt egymás után hullottak le a hiúság maradványai. Egy fordulat következett be lelkemben. Míg eddig a földről vágyakoztam Isten után, most az a benyomásom, hogy Isten szemével nézem a földet. Bár sok eleséssel, de Hozzá emelkedtem. Az istenivel való érintkezésben megtisztultak az emberi érzések. Az embereket, akik kedvesek nekem, nem szeretem kevésbé, mint azelőtt. Istenben szeretem őket. Már nem szenvedek annyira a távollétüktől, mert téren és időn túli egység jött létre velük. Az engem körülvevő természet nem egyéb ugródeszkánál, mely a magasba emel; és a magasból az Örökkévaló káprázatos remekművének látom.
Fizikai erőim megfogyatkozásával megcsappant a munkakedvem is, de helyébe valami derűs nyugalom lépett, amely a végtelen tenger fölé boruló tiszta égbolthoz hasonlít.
1965. június 21.
A fa egyre csupaszabb lesz. A virágok elhervadtak, a gyümölcsöt leszedték, (vajon kit tápláltak?). A levelek lehulltak, az ágakat pedig letördelik. Emberi szemmel nézve lenne ok a kétségbeesésre. Ha távolabbról nézzük, a világ az erőszak, az önszeretet, az érvényesülési vágy, a pénzsóvárság és az irigység színjátéka. Az ember kétségbe eshetne, mint az öregek közül sokan, akik leugranak a toronyházak legfelső emeletéről.
De isten szemével nézve a dolgokat, van remény; az emberi csökken, hogy Isten növekedjék bennünk. Szinte kiegyenlítődik az emberi és az isteni. Isten azonban szeretne mindened lenni, amíg el nem jön az a nap, amikor már nem te élsz, hanem Ő él benned. A részévé válsz. Semmiből mindenné leszel.
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Forrás: H. Schäfers (szerk.): És múlnak az évek… az élet íze, az időskor bölcsessége. Új Város, Budapest, é.n. 54-63.o.
Fordította: Endreffy Zoltán