Isten kezdetektől közel lép az emberhez

Olvasási idő: 4 perc

A Sixtus-kápolna mennyezetén trónoló Ádám teremtése című freskón egy kis részlet megragadja a figyelmet: a két ujj súrolja, szinte érinti egymást. Michelangelo a Teremtés könyvéből merített: „Isten saját képmására megteremtette az embert.” Ezért ábrázolja mind Istent, mind az embert hasonló testben, mindketten erősek és robosztusak. De Isten már egy szakállas, ősz öregember, Ádám pedig fiatal, izmos ifjú. A Teremtő tekintete határozott, Ádámé naiv meglepődést tükröz. A közelségüket azonban legjobban az ujjak ábrázolásának részlete árulja el. A Teremtő mutatóujja határozottan mutat az emberre, hogy életet sugározzon belé, míg Ádámé még petyhüdten lóg, várva az isteni leheletet. Két világ közeledik egymáshoz, hasonlóak és különbözőek is egyszerre, és ezt egyetlen testi gesztus érzékelteti, az érintés.

Isten tehát a kezdetektől közel lép az emberhez, hogy kapcsolatba kerüljön vele, és azt várja, hogy az ember értékelje és viszonozza közeledését.

Az ember mint egy megszólítható „te” áll Istennel szemben.¹

A zsidó nép története folyamán, ahogy azt a bibliai történetekből megtudhatjuk, Isten és ember kapcsolata többször is megingott az ember hűtlensége miatt. Isten azonban hűséges isten, olyan zsigeri szeretetet táplál az emberek iránt, mint egy anya gyermeke iránt (vö. Iz 49,15). A próféták és a zsoltárosok szüntelenül emlékeztetnek arra, hogy Isten „jóságos és irgalmas, nagy a türelme és csupa könyörület; utálja a gonoszságot” (Joel 2,13). Újra és újra hívja népét, ahogy jegyes a hűtlen menyasszonyát, megkönyörül rajta, és megbocsát neki (vö. Oz 2,19–20).

Az idők teljességekor Isten közelsége a Fiú megtestesülése által valósul meg.

Jézusban Isten rendkívüli módon megközelíthetővé válik, Ő a minden emberhez közeli Isten.

„Én vagyok, aki veled beszélek” (Jn 4,26) – mondja Jézus a szamáriai asszonynak. A szenvedés órájában pedig Isten Fiát megpofozzák és megköpdösik, és a legkülönfélébb becsmérléseknek vetik alá, mígnem szégyenletes módon kell meghalnia, így közelít Jézus azokhoz, akiknek szintén ilyen sérelmeket kell elszenvedniük életük során. Isten a közelség mestere: mivel az ő képére teremtettünk, nekünk is az a hivatásunk, hogy konkrét és előzékeny módon lépjünk közel azokhoz, akik körülöttünk élnek, legyünk készek szenvedni és az életünket adni.

Chiara tapasztalata az volt, hogy Isten a mestere, aki felnyitja a szemét arra, hogy mérték nélkül szeresse felebarátját.

A háború borzalmai közepette villámcsapásként éri őt „a kimondhatatlan, a megragadhatatlan, a végtelen, az örök Isten […], aki megnyilvánul, és felfedi végtelen szeretetét, atyaságát, gondviselését, mely mindent és mindenkit beborít”.² Isten többé nem egy elérhetetlen és távoli hatalom, hanem egy szerető atya, aki közel van, és aki „bensőségesen ismer minket, minden egyes embert részletekbe menően követ, és még hajunk szálát is számontartja”.³

Vegyük észre, hogy Chiara az első pillanattól kezdve, amikor Isten személyesen neki szóló szeretetét felismeri, azonnal ráérez annak egyetemes voltára, és késlekedés nélkül és erővel hirdeti mindazoknak, akik körülötte élnek. Ez a felfedezés mélyen megérinti, és ettől fogva nem fárad bele, hogy mindenhol és mindenkinek beszéljen róla: a sportcsarnokokban összegyűlt sok ezer fiatalnak vagy a világ különböző fórumain egybegyűlt jelentős személyiségek csoportjainak. Isten végtelenül szeret minket!

Visszatérve Michelangelóra, talán éppen azért hat ránk a teremtést ábrázoló freskója, mert ontológiai valóságunkra emlékeztet:

Isten saját képére teremtett minket, elsőként szeretett és keresésünkre indult.

Akiba, az első században élt rabbi így magyarázza a Tórát: „Mivel Isten saját képmására teremtette az embert, azt, amit bárki más emberrel teszünk, olyan mintha Istennel tennénk.”⁴

Az egyházatyákat idézve Igino Giordani is az embernek ezt az ontológiai igazságát hangsúlyozza: „Ha az embert bántjuk, az olyan, mintha Istent bántanánk, ezért minden háború istengyilkosság.”⁵ Az ember ilyetén való felfogásával kapcsolatban Chiara még hozzátette: „Az ember Isten folyamatban lévő remekműve, Isten újrateremtése, képmása és hasonlatossága, ami annyit tesz: egy másik Ő.”⁶ Az embert „másik Istennek” vagy krisztológiai perspektívából „másik Krisztusnak” tekintjük: „kialakulóban lévő Krisztusnak”, aki „megszületik, akinek növekednie, élnie kell, a jót kell tennie – Isten gyermekeként”.⁷ Krisztus halálával és feltámadásával nemcsak megváltotta az embert, hanem beleoltódott, ahogy a szőlőtő a szőlővesszőbe, és így részesítette az embert az istengyermekségben.

Ha szeretjük vagy ha nem szeretjük a felebarátot, akkor valóságosan szeretjük vagy nem szeretjük Jézust.

Ezt egyértelműen kijelenti az utolsó ítéletről szóló evangéliumi történetben: „Mit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40) Nem az áll ott, hogy „olyan, mintha velem tettétek volna”, hanem valóságosan vele tesszük, amit teszünk.

Az írás az olaszból fordított és most megjelent, Isten stílusa a közelség Chiara Lubich írásaiban c. könyvünkben található, melyet szívesen ajánlunk. Többek között segítségül szolgálhat a Fokoláre Mozgalom tagjai számára az év témájának elmélyítésében.

_{[1] Chiara Lubich: Személyes igen Istennek. Új Város, Budapest, 2001, 10.
[2] Marisa Cerini: A Szeretet Isten Chiara Lubich tapasztalatában és gondolataiban. Új Város, Budapest, é. n., 19.
[3] Chiara Lubich: Discorsi in ambito civile e ecclesiale. Città Nuova – Centro Chiara Lubich, Róma, 2020, 39–43. Beszéd az UNESCO-ban a „Nevelés a békére” díj átadásakor, 1996. december 17-én.
[4] Idézi Chiara Lubich az aacheni dómban tartott beszédében 1998. november 13-án. Vö. Az egység lelkisége, im. 469.
[5] Igino Giordani (1894–1980), az olasz parlament tagja, a Fokoláre Mozgalom társalapítója. Lásd 1949. március 16-i parlamenti felszólalását az iginogiordani. info oldalon.
[6] ’49-es Mennyország, 1949. október 26.
[7] Vö. Chiara Lubich: Az egység. Új Város, Budapest, 2015, 20.}