Jávorka Lajos atya: formáljunk élő szeretetközösségeket

Az utóbbi időben Rómából jelentkezett, sokakkal osztotta meg ottani papi életének tapasztalatait, a nyár folyamán viszont hosszabb időt itthon töltött. Mi hozta haza?

Édesanyám 87 éves, a Covid-os időszak alatt sokat aggódtam érte, ezért most hosszabb nyári szabadságot kértem. Így több időt tölthettünk együtt, és közben tudtam segíteni a kecskeméti atyáknak a miséken, a gyóntatásban, és amire szükség volt. Örülök, hogy eljutottam a Fokoláre közösség több nagyszerű programjára, amelyek közül a két ifjúsági tábor különösen fölemelő élmény volt számomra.

Hány éve szolgál az egyházban?

Hála Istennek, negyvenkét éve. A negyvenedik jubileumot egykori egri kispaptársaim kérésére Loppianóban, a Theotokos templomban ünnepeltük.

Hogyan vonná meg ennek a közel fél évszázadnak a mérlegét?

Talán az a legfontosabb tapasztalatom, hogy csak a testvérekkel összefogva, jézusi közösségben lehet előre haladni. Aki az egyéni sikerének tulajdonítja az elért eredményeket, az könnyen felszínessé válik – ennek kísértését jól ismerem saját kudarcaimból is. A lelkipásztornak nagy szüksége van a Jézussal élő, Őt követő közösségre, ahol őszintén meg tudja osztani a tapasztalatait, sikereit és a nehézségeit is.

Melyik az a szentírási ige, amit vezérfonalul választott?

„Szeretet az Isten. Aki szeretetben él, Istenben él, és Isten él őbenne.” (1Jn 4,16) A Szeretet Istene, a Szentháromság közössége nem zárt, hanem nyitott felénk, emberek felé. Nemrégiben rácsodálkoztam egy középkori Szentháromság-ábrázolásra: az Atya átöleli, kezében tartja a kereszten függő Jézust, együtt szenved a Fiúval. A Szentlélek pedig ott lebeg közöttük vagy fölöttük, Ő a kettejük szeretetkapcsolata.

Folyamatos meghívás ez arra, hogy a szeretet közösségében éljünk, ember az emberek között. Úgy tapasztalom, hogy világhoz való túlzott idomulás helyett egyre több közösség visszatér az evangéliumi tanúságtételhez.

A globalizáció mai világában egyházi körökben is gyakrabban előtérbe kerül az egyetemes és a regionális nézőpont viszonya, összeegyeztethetősége, lehetséges harmóniája. A római és a külhoni tapasztalatok kapcsán hogyan gondolkodik erről?

A globalizáció a világ egyik legerősebb folyamata. Ennek nem tudunk ellene tenni, az igazi kérdés az, mit kezdünk vele. A mi felelősségünk és lehetőségünk, hogy a most sok szempontból átformálódó világnak ma is fölkínáljuk a kereszténység üzenetét. Mi is ez az üzenet? Az eltömegesedő és így elmagányosodó embereknek föl kell kínálnunk az élhető, megvalósítható szeretetközösséget. Jézus, Pál apostol, az első keresztények nem vitatták a római birodalom létét, de azt megtöltötték hiteles tartalommal. Az apostolok bejárták az akkor ismert világot, meggyőződéssel hirdették Jézus örömhírét, és közben élő és vonzó szeretetközösségeket alkottak. Ezzel alternatívát kínáltak azoknak, akik addig vagy együtt sodródtak a birodalom egyre sekélyesebb szellemiségével, vagy tiltakoztak a birodalmi lét ellen, de nem ismertek igazi megoldást. A keresztények új tartalmat kínáltak a birodalom polgárainak. Meggyőződésem szerint ma is ez a járható út: nem érdemes hadakoznunk a globalizációval, mert az van és egyre erősebb.

De hogyha mi sok-sok kis élő szeretetközösséget formálunk – és erre igen-igen sok nagyszerű példát látunk napjainkban – akkor mi magunk se sodródunk el, és kortársainknak is föl tudjuk kínálni az emberhez igazán méltó életet.

Jézus Krisztus az egész világ Megváltója, a Katolikus Egyház egyetemes egyház. Az egyetemességnek, az igazi katolicitásnak  egy nagy magtapasztalása volt számomra a Loppianóban – a Fokoláre Mozgalom városkájában – végzett szolgálat, és a mostani, római két év is, amikor Ferenc pápa római bíboros helynökének kérésére egyetemista fiatal papoknak, kispapoknak, egyetemistáknak adhatjuk át a közösségi élet és a közösségépítés tapasztalatát. Mindez számomra is Egyházunk egyetemességének megtapasztalása. Nagyszerű közelről látnom, hogy az Egyház a különböző missziókban, szerzetesek, papok, elkötelezett világi Krisztus-hívők által milyen sokat tesz világszerte a szenvedőkért, a rászorulókért. Megismerhettem más országokból, más földrészekről érkező paptestvéreket, akik ezt az egyetemes, mindenki felé nyitott szolgálatot végzik.

Ahogyan adottság, hogy globalizálódik a világ, ugyanúgy adottság – és ez az én személyes adottságom –, hogy magyarnak születtem, a magyar kultúrában nőttem föl. Szeretem a magyar történelmet, irodalmat, népzenét, a magyar szenteket és történelmi hőseinket. De ez egy kicsit sem akadályoz abban, hogy más népek felé ugyanezzel a nyitottsággal forduljak. Most Rómában egy közösségben élek egy kongói és egy kolumbiai paptestvérrel. Mélyebben megismerhettem a kongói és a kolumbiai nép értékeit és óriási küzdelmét. Az ő világuk, a szülőföldjük, a népük szenvedése és reménysége az enyém is.

Chiara Lubich tanított bennünket arra, hogy a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” azt is jelenti, hogy az embertársunk nemzetét úgy szeressük, ahogyan a saját népünket.

De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem a sajátomat, és nem őrzöm annak értékeit és értékes hagyományait. Az életkorom miatt már nem valószínű, hogy egyszer majd Latin-Amerikában vagy Afrikában fogok élni, és talán a nyelvüket se tudom tökéletesen megtanulni, de a testvéreim által azok az országok most mar az enyémek is. Van két kínai jóbarátom is. Kína sokáig különösen idegen világ volt számomra, de amikor összebarátkoztunk ezekkel a nehéz történeteket hordozó paptestvérekkel, általuk közel került hozzám az ő hazájuk is.

Amíg nem ismerünk valakit, félő, hogy az előítéleteink, vagy a másoktól hallott vélemények alapján olyan dolgokat társítunk hozzá, ami nem felel meg az igazságnak.

Ennek a veszélye mindig fennáll. Ez így van azzal a vélekedéssel is – amivel gyakran találkozom –, hogy „a magyarok idegengyűlölők”. De azt is megtapasztaltam, hogy akik ismerik a munkámat és látják, ahogyan más népekhez viszonyulok, ők máris másként gondolnak a magyarokra. Számomra különösen szomorú, amikor azt tapasztalom, hogy valaki ítélkezik mások fölött, különösen ha a honfitársaim harcolnak egymás ellen.

Nehéz a keresztényi szeretet nevében túllépni a jelenlegi kor hatalmi és politikai vitáin, ellentmondásain. Mégis mit tehetünk, hogy tovább lássunk a saját horizontunknál?

Mindig újra nekünk kell elsőként odalépnünk az embertársainkhoz, és ezt kell újra és újra megtennünk. Ferenc pápa többször emlékeztet Káin keserű mondatára, amikor az Úristennek így válaszol: „Hát őrizője vagyok én a testvéremnek?!” A pápa válasza legyen a miénk is: „Igen, őrizői vagyunk a testvéreinknek. Annak kell lennünk!” Senkire nem várva keressük a testvéreket, beszélgessünk, és kivel-kivel ahogyan lehetséges, alkossunk közösséget. Építsünk bátorsággal kicsiben olyan világot, ahol a testvérség uralkodik, és nem az ellenségnek gondolt egymástól való félelem. A Szentírás azt mondja, hogy „Krisztus a testében szüntette meg az ellenségeskedést pogány és zsidó között” (Ef 2,16). Nekünk is így kell tennünk, bensőleg igazán megszenvedni az embertársaink közötti ellentéteket – és soha nem bezárkózni, hanem bátran kezdeményezni a párbeszédet.

Keresztények vállalkozhatnak politikai pályára – önkormányzatban, országos és európai szinten?

Az egyház leghivatalosabb könyve, a Katolikus Egyház Katekizmusa nem csak megengedi, hanem kifejezetten buzdítja a keresztényeket a politikai szerepvállalásra. Nekünk Chiara Lubich is azt tanította, hogy a politika nem az ördögtől való, sőt, lehet és legyen az a legnemesebb szolgálat. Egyházunkban a politikusok védőszentje Morus Szent Tamás, aki az életét áldozta fel az igazságért.

Lehetséges, hogy onnan kell kezdenünk, mint hajdanán a ’60-70-es években, vagyis kisközösségekben alulról építkezni?

Az Egyház nemcsak a szépen megépített vagy felújított, kőből épült templomokban van jelen, hanem sokkal inkább az evangéliumi életre törekvő közösségekben – hiszen Jézus maga is mindig közösséget épített, és azt ígérte, hogy jelen lesz az Ő szeretetében elkötelezettek közösségében (vö. Mt 18,20).

Erős tapasztalatom volt lakótelepi környezetben közösséget építeni Budapest–Káposztásmegyeren és Kecskemét–Széchenyivárosban.

Néhány családdal és fiatallal indulva épült föl az évek során egy testvéri közösség, amely egyre inkább a lakótelep lelki otthona, meghívó közösség lett.

Nehezebb helyzetben vannak azok az atyák, akik a hagyományaikhoz túlzottan ragaszkodó plébániára kerülnek. De sok paptársam példája mutatja, hogy minden településen lehet találni olyan embereket, akikkel el lehet kezdeni közösséget építeni. Magyarország és a világ igen sok pontján tudnak arról beszámolni, hogy egészen kis körben kezdtek együtt imádkozni, megosztották a keresztény életük tapasztalatait egymással, és igyekeztek segíteni a körülöttük lévőknek, s eközben mindig megtapasztalták, hogy a csöndes és hűséges szeretet vonzza az embereket. Ez nem szervezés és pénz kérdése, sokkal inkább a figyelemé, a nyitottságé, a konkrét, odahajló szereteté.