Az én nagyböjtöm III. – Hogyan böjtöljek?

Létezik olyan, hogy valaki nem tud böjtölni? Jézus világosan elmondja, hogy hogyan ne böjtöljünk és azt is, hogy miképpen kellene böjtölnünk. Nem lenne más dolgom, mint követni és betartani az utasításokat…

Felnőtt megtérőként soha nem láttam a szüleimet vagy a nagyszüleimet, sőt még a dédszüleimet sem bármilyen vallási gyakorlatot végezni. Jézusról először 12 éves koromban hallottam, így nem meglepő, hogy a böjt és a húsvéti misztérium nálunk semmilyen szakrális jelentőséggel nem bírt. Én vártam a Nyuszit, aki ajándékot hozott, örültem, hogy nem kell iskolába menni, és ha meglocsoltam a nőrokonaimat, pénzt kaptam érte. Az én várakozásom ebben kimerült. Az Úrral való első találkozásom utáni Nagypénteken hatalmas felfedezést tettem: feltűnt, hogy aznap párizsi nélküli szendvicset kaptam uzsonnára, amire otthon azt a választ kaptam, hogy „ma halt meg Jézus, ilyenkor böjt van és ezért nem eszünk húst”. Elképesztő, hogy egy nem vallásos családban hogyan és miként vesznek át vallásos cselekedeteket, és milyen válaszok vannak a sublótban egy kíváncsi kamasz számára. Itt megjegyezném, hogy a feltámadás tényéről azért még mindig nem voltam felvilágosítva, de hát nem kell mindig mindent tudni.

Az én szemszögemből nézve a Krisztushoz vezető úton szép lassan haladtam a megtérés felé, amelyen vallásos családba született hittanos társaim kísértek. Persze, a társaságukban csak úgy röpködtek a nagyböjti fogadalmak: nem eszem majd húst, nem videójátékozom, nem eszem csokit, mindennap misére járok, mindennap hosszan imádkozom stb. És úgy érzem, valami ekkor csúszott el bennem.

Mivel otthon részben, vagyis inkább teljes egészében titkolnom kellett, hogy szeretnék Jézushoz tartozni és szeretnék megkeresztelkedni, így egy sor dologról le kellett mondanom.

Ha volt otthon hús, muszáj volt megennem, misére csak akkor jártam, amikor úgy tudtam elmenni, hogy nem kellett senkinek megmondanom, hogy hol is voltam. Szüleim sokszor értetlenségükből fakadóan bántó megjegyzéseket tettek, ha hittanra vagy misére mentem. Így amíg a nemgyakorlásból fakadó lemondások okozta rossz érzéssel küszködtem, addig más lemondást el sem tudtam képzelni. Persze ez csupán az éremnek az egyik oldala.

Fenntarthatóan hedonista típusú ember vagyok. Ez azt jelenti, hogy ha éppen jól érzem magam, akkor azon jár az agyam, hogy hogyan érezhetném magamat még jobban, vagy azon, hogy ezt az érzést hogyan konzerválhatnám a lehető leghosszabb időre. Feleségem vallásos családban nőtt fel, és számára a böjtölés teljesen más gyökerekkel rendelkezett. Friss házasként komoly kihívást jelentett, hogy úgy vásároljunk és főzzünk, hogy ne kelljen ételt kidobni. Így az is okozott némi nehézségét, amikor a szerdán főzött brassóiból még épp egy adag maradt péntekre. Számomra az is ellentmondásos volt, hogy ha a böjtölési hetet a vasárnapi húsokba töltött hússal, vörösborral és desszerttel ünnepeltük. A közös böjtölési időszakaink ezért számomra féloldalasra sikerültek. Egyszerűen azok az elhatározások, amik valami lemondással jártak volna, nem mentek, csak azok, amikor valami cselekvésre irányuló felajánlást tűztem ki célul.

Rájöttem, hogy nekem nagyon szigorú böjtre van szükségem ahhoz, hogy ne keressek kiskapukat, ne engedjek a kísértésnek, ne akarjam megmagyarázni a lemondással ellentétes cselekedeteimet. A megoldás víz és kenyér… Az eredmény fejfájás, ingerlékenység, letargia.

A mindennapokban próbálok figyelni, arra, hogy változtassak fogyasztásai szokásaimon, azáltal, hogy éppen az adott pillanatban lemondok egy csokiról, vagy éppen egy pohár borról. A péntekeket pedig igyekszem szigorúan tartani, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Így támaszként csak az imádság maradt. Kérlek Uram, adj nekem segítséget, hogy megtanuljak helyesen böjtölni! Amen.