Mária példájára, élő rózsafüzérként

Októbert a római katolikus egyház Szűz Máriának és különösen is a rózsafüzér imádságnak szenteli. 2002 októberében Szent II. János Pál a Fokoláre egyházi megújulási mozgalom vezetőjéhez, Chiara Lubich-hoz kéréssel fordult. Bár ennek a hagyományos egyházi gyakorlatnak a terjesztése elsőre nem hangzott a saját küldetésével egybecsengőnek, Chiara, aki mindig is úgy gondolkodott, hogy az egyház vezetőjének szava egybecseng a Szentlélek késztetésével, elindult annak keresésére, hogyan lehet a Mária-tiszteletet és a rózsafüzér imádkozását a lelkiségének inspirációival összeegyeztetve megtenni. Így 2003 áprilisában a Fokoláre, hivatalos nevén Mária Műve nagyszabású rendezvényt, egy Nemzetközi Mária Kongresszust szervezett. Chiara Lubich itt megosztotta felfedezéseit a hallgatósággal, beszédéből idézünk.

A Szentatya^[1] átnyújtott nekem egy üzenetet, amelyben azzal a feladattal bízott meg lelki értelemben minket, fokolariniket, hogy a rózsafüzérnek szentelt évben helyezzük fénybe, és terjesszük vele együtt ezt az imát. Fellobbant a vágy a szívemben, hogy megtudjam, milyen kapcsolat lehet e dicsőséges Mária-tisztelet elterjesztése és egy olyan egyházi mozgalom között, mint a miénk, mely az Evangélium megélésére, kisugárzására összpontosít, és arra, hogy az egyházban hozzájáruljon Jézus végrendeletének, azaz az egységnek a megvalósításához.

Halványan emlékeztem, hogy Mária, akit mindig is szerettem, szerettünk, egy jól meghatározott pillanatban, mozgalmunk kezdetén megmutatkozott előttünk, amikor a Szentlélek új karizmájával kezdte kiárasztani ránk fényét. És íme, teljesen váratlanul épp aznap került a kezembe a történetünket igazoló dokumentumok és papírok hatalmas kötegéből egy 50-es évekből származó írásom, mely valamit megmagyarázott belőle:

„Egy napon a borzalmas bombázás idején – a háború alatt -, ahogy a földön feküdtem, és sűrű porfelhő borított el, felálltam (…), s miután a csodával határos módon megmenekültem, míg a körülöttem lévők kiáltoztak, én nyugodt, békés voltam, és ráébredtem, hogy miközben életem veszélyben forgott, lelkemben mély fájdalmat éltem át: annak fájdalmát, hogy nem imádkozhatom többé az Üdvözlégyet.

_{Mély fájdalmat éltem át: annak fájdalmát, hogy nem imádkozhatom többé az Üdvözlégyet.}

Akkor nem is fogtam fel teljes mélységében azoknak a szavaknak az értelmét, hanem csak később értettem meg, amikor kezdtek kibontakozni az élő rózsafüzér gyöngyszemei – a fokolarinák első csoportja –, és Isten, aki ritka virágonként választotta ki őket, létrehozta azt a Művet, mely most teljesen Máriáé^[2]. 

Talán Isten tervében szerepelt, hogy felszálljon Máriához egy dicshimnusz ebben a korban, amikor a pápák a legértékesebb drágaköveket helyezték Koronájára: Szeplőtelen, Mennybe felvett, Királynő!

De ennek az Üdvözlégynek, amelyre annyira vágytunk, élő szavakból, személyekből kellett összeállnia, akik szinte másik kis Máriákként adják a Szeretetet a világnak”.

Egy élő rózsafüzér szemei! Élő igék! Másik kis Máriák!

Számunkra a rózsafüzér imádság is csak így nyeri el teljes értékét, mert az tudja igazán, hitelesen, teljességében, szívesen, jobban dicsérni a dicsérendő személyt, aki megpróbálja utánozni őt. Számunkra, számomra az Üdvözlégy imádkozásának lehetősége azt jelentette, hogy élő lelki kegyhelyet emelünk Máriának, az ő dicsőségére, mely dicsőséget, Ő, aki „Isten áttetszősége”, mindig Isten felé fordít…

_{Mária a Szentháromságba foglalt egyedüli teremtményként teljesen Isten Igéjébe öltözött.}

1949-ben, a különleges kegyelmek időszakában, melyet talán történetünk „megvilágosító” időszakának mondhatunk, Isten valamit el akart mondani nekünk Máriáról. Megértettük például, hogy a Szentháromságba foglalt egyedüli teremtményként egészen Isten Igéje volt, teljesen Isten Igéjébe öltözött. És ennek megértése, annyira lenyűgözött minket, hogy úgy éreztük, csak az angyalok tudnak dadogni róla valamit. Ha ugyanis a Fiú, az Ige az Atya ragyogása, akkor Mária, Isten megvalósult Igéje, aki páratlan szépségben tárult fel előttünk.

És hogy a Szűzanya teljes egészében Isten Igéje volt, azt a Magnifikátból tudhatjuk meg. Ennek eredetisége abban áll, hogy mondatai az Írás szövegeiből származnak:

a Szűz olyannyira a Szentírásból táplálkozott, hogy megszokta, hogy beszéde közben ugyanazokat a kifejezéseket használja.

Minden keresztényt az kell, hogy jellemezzen, ami – páratlan tökéletessége mellett –Máriát jellemzi: hogy Krisztust, az Igazságot, az Igét élje újra az Istentől kapott személyiségén keresztül. Ahogy Máriát lelkünkben ilyennek láttuk, erőteljes vonzást gyakorolt ránk, és teljesen új szeretet született meg bennünk iránta.

_{Isten anyja hatalmas kék égként öleli át a napot, magát Istent.} 

Szeretetünk Mária iránt egy újfajta szeretet volt, melyre Ő az evangéliumra jellemző módon válaszolt: még ragyogóbban mutatta be azt, ami mindenekfelett naggyá tette: hogy Isten Anyja Ő, a Theotókosz. Tehát nem csak úgy, amilyennek korábban gondoltuk el, hogy ő a fiatal názáreti szűz, a világ legszebb teremtménye, akinek szíve szeretete a földön élő összes édesanyáét magában foglalja és felülmúlja, hanem: Isten anyja. És elég volt ennek a titoknak a halvány megsejtése ahhoz, hogy imádó lelkülettel elnémuljunk, és hálát adjunk Istennek, hogy ilyen hatalmas dolgot művelt egy teremtményben. Ezzel az új megértésével úgy tűnt, hogy egy olyan sajátosságát fedi fel előttünk, melyről addig szinte teljesen megfeledkeztünk.

Csakhogy egy példával illusztráljam, korábban úgy tekintettünk Máriára Krisztussal és a szentekkel szemben, mint ahogy az égen látjuk a holdat (Máriát) a nappal (Krisztussal) és a csillagokkal (a szentekkel) szemben. Most azonban nem: Isten anyja hatalmas kék égként öleli át a napot, magát Istent.  Isten e kiváltságos teremtmény iránt érzett határtalan szeretetében bizonyos módon „kicsivé vált” Mária előtt. „Kiüresítette önmagát” (Fil 2,7), mondja Szent Pál Jézusról. És ez Mária méhében kezdődött.

^{[1] Szent II. János Pál pápa
[2] A Fokoláre Mozgalom másik hivatalos, egyházi elnevezése Mária Műve.}