„Semmi extra, csak normális pap” – Balogh Attila rektor a papképzésről

Az egyházban a szinodális folyamat is rámutatott számos olyan válságtünetre, amivel nap mint nap szembesülnek a hívők, vagy olykor a nyilvánosság is: kiégett, megfáradt, hivatásukat elhagyó papok, visszaélések és egyre kevesebb hivatás. Ezek a jelenségek és az egyház általános megújulásának igénye is kívánja, hogy gondolkodjunk arról, hogyan lehetne a papképzést is megújítani. Ez egyáltalán nem csak azokat érinti, akik szemináriumba járnak vagy oda készülnek, hanem az egész egyház életét meghatározó terület. Ezért beszélgettem Balogh Attilával, az Esztergomi Szeminárium rektorával.

Köszönöm, hogy elvállaltad a beszélgetést. Mióta vagy itt rektor?

Másfél éve. Előtte 13 évet töltöttem Kőbányán, de már akkor is egy kicsit belekeveredtem a papnevelés ügyébe, jöttek hozzám gyakorlatra kispapok és én rendszeresen jártam ide. Láttam, hogy ez egy izgalmas terület.

Milyen érzés volt visszajönni az Alma Materbe?

Igen, én magam is ide jártam. Az épület, ahol most vagyunk, ’92-től szeminárium, akkor költöztünk ide, amikor kispap voltam. Esztergomba érkezve azonnal azt mondtam, hogy de jó, itthon vagyok. Elegem volt a fővárosi kapkodásból, nyüzsgésből. Nehéz volt viszont elengedni a kőbányai embereket, a közösséget. És nemigen értettem, hogy kerülök én ide rektornak, aki emblematikus figurája egy adott szemináriumnak. A szemináriumi rektor a szemináriumi életért felel, a főiskolai rektor a tanulmányokért. Próbáltam is egy picit ellenállni a kinevezésnek, mert úgy éreztem, hogy ide komolyabb és okosabb valaki kell, de a bíboros úr azt mondta, hogy a gyakorlati dolgokat kell átadnom, a 27 lelkipásztorkodásban eltöltött év tapasztalatát. Ja – csaptam a homlokomra –, akkor jövök örömmel. Nem azt mondom, hogy könnyű. Mivel kikerültem a lelkipásztori életből, folyamatosan túráztatnom kell a lelkemet, hogy legyen kapcsolatom a kinti élettel. Ezenkívül látom a fiúknak a leterheltségét, ami miatt nagyon nehéz helyet találni a gyakorlati képzésnek.

Milyen egy szeminárium? Rejtélyesnek, és elég zárt világnak tűnik, nem nagyon van képünk róla. Megfelel még ma is ez a tridenti zsinat után bevezetett forma?

Jujjujj, ezzel méhkasba nyúltál. Szerintem nem felel meg. Több mint harminc évvel ezelőtt, amikor én bejöttem, gyakorlatilag ugyanez volt a rendszer. A képzés teológiai tanulmányokból, intellektuális, szellemi képzésből állt. Viszont volt egy óriási nagy különbség: mi szinte mindannyian nagyon élő közösségekből, plébániákról, és papi mintákkal kerültünk be. Most nem nagyon van így. Szerintem nekünk se volt összességében jobb családi hátterünk, mint a mostani fiúknak, nekünk is megvoltak a magunk küzdelmeink, kínlódásaink a szülőkkel. Az igazi különbség szerintem ez, hogy nagyon kevés mintával jönnek a fiúk. Néha úgy érzem, kifejezetten csoda, hogy megérintette őket a hívásnak a hangja. Emiatt kellene megváltoztatni a képzést, de nehéz megtalálni az új egyensúlyt.

Az egyik oldalról ott vannak a szellemi képzés, a teológiai tudás, ami nagyon is kell, hisz egyre nagyobbak a kihívások a világban. Egyre több igény van arra, hogy a plébániákon felnőttek számára is folyjon komolyabb hitoktatás, teológiai képzés. Az érem másik oldala viszont az, hogy amit itt megtanulnak, hogyan tudják később a gyakorlatba beleépíteni.

Mondjuk ki kerek perec, hogy amikor kikerül valaki a szenteléskor a plébániára, mint újmisés, az szentelésben, karakterben pap, de azért még rengeteget kell tanulnia.

Ezért, amiben én fantáziát látok, az egyfajta utóképzés, amit a Bíboros úr támogatásával elkezdtem bevezetni. A frissen szentelteket kísérem, találkozom velük, beszélgetünk, kinek milyen öröme, gondja, nehézsége van. Most ezt azzal bővítjük, hogy időnként tartunk egy-egy komolyabb, egynapos gyakorlati képzést, például családpasztorációs vagy gyermekjóléti területen. És ami még egy izgalmas téma, és amiben sok a küzdelem, hogy olyan helyre kerüljenek az újmisések, ahol olyan plébános van, aki tud velük foglalkozni, tudja őket még kísérni, legalább az első három évben. Ezen a téren van fejlődés.

Abban, hogy a hat szemináriumi éven hogyan kellene alakítani, megmondom őszintén, hogy van ugyan ötletem, de nem tudom, hogy lehet megvalósítani. Jóval több gyakorlatot raknék bele, viszont annyira nagy részt követelnek a tanulmányok, különösen a 4-5. évben, amikor már mehetnének plébániai gyakorlatra, hogy egyszerűen nincs idejük rá. Már régebben bevezettük azért, hogy évente legalább háromszor részt vesznek gyakorlaton: a januári szünetben egy hetet, a hivatás vasárnapon, amikor tanúságot is tesznek, és ugyanannak a plébániának, ahol ezeken voltak, a nyári táborán is részt vesznek. A következő évben máshová mennek, így több plébániát megismernek.

Még azzal próbálkozunk, hogy az itteni plébánosok hívhatják a kispapokat ifjúsági alkalmakra, ministráns csoportba, például imádkozni tanítani a fiatalokat. Így egy kicsit láthatóbbá válunk. Mi is próbálunk kilépni, és engedjük, hogy mások belépjenek. Tavaly nyáron kezdtük el kísérletképpen a fiúministráns tábort 14 év fölötti fiúknak a szemináriumban. Itt nem feltétel, hogy papok akarjanak lenni, hanem az a cél, hogy megismerjék a szemináriumot, találkozzanak kispapokkal, misén legyünk, imádkozzunk, ministráljunk, kiránduljunk, beszélgessünk. Ez mindenkinek jó, mert jó a ministránsoknak, hogy látják, jé, vannak kispapok, és jó a kispapoknak, hogy jé, hogy néz ki egy ministráns, hogy néz ki a plébánia.

Kik jelentkeznek hozzátok, kik a szeminaristák? Ma már karriervágyból nem lesz senki pap.

Kevesen vannak a fiúk, viszont borzasztó nagy a szórás. Van, aki érettségi után jön be, de van, aki 50 évesen. Van, akinek már több diplomája van, van, akinek egy se. Ki ép családból származik, ki nem, egyik élő közösségből, a másik nem. egyik vidéki, másik budapesti. Régen azt mondták, hogy egészséges, ép, imádkozó családból és élő közösségből születnek hivatások. Ma már nincs ilyen.

Hogy telik egy kispap napja?

Elég húzós a napirend. Kelünk hatkor, reggel fél hetes zsolozsma, és utána mise, majd reggeli, és aztán kezdődnek az órák a főiskolán. Fél kettőkor ebéd, és nagyon sokszor még vannak délutáni órák is. Szinte minden tantárgyban elvárt a folyamatos teljesítés. Itt nem tehetik meg, hogy nem mennek be egy-egy órára, meg az sincs, hogy az ember a félévet végigbulizza, a lényeg, hogy a vizsgaidőszakban teljesítsen. Este zsolozsma vagy elmélkedés, amit a ’spiri atya’ (spirituális) tart, vagy egy úgynevezett lectio divina, tehát a Szentírás olvasása, majd vacsora, utána a szentségimádások és a záró esti ima, ami után már a szilencium jön. Általában péntek délután, este szokott egy icipicit szabadabb lenni, és akkor van egy szusszanásnyi idő. Kötelező jelleggel kell sportot is választani, mert kell a mozgás. Úgy tapasztalom, hogy a mai fiatalok teherbírása sokkal gyengébb, és ez gondot okoz a papságukban is.

Az az általános gondolat a papképzéssel kapcsolatban is, hogy az egész embert kell képezni. Ez valamennyire megvalósul?

Elvileg megvalósul, de itt a probléma az, hogy gyakorlatilag a szeminárium nem tölti be azt a szerepét, amire való lenne. A szeminárium úgy működne, hogyha ide egy érett, felnőtt személyiséggel rendelkező katolikus férfi érkezne, akinek stabil a hite és van hivatástudata. És erre a stabil személyiségre, stabil férfiasságra, stabil keresztény katolikus hitre épülne rá a papság. Úgy tűnik, hogy ez az alap hiányzik. Erről nem tehetnek a fiúk, ez egy össztársadalmi probléma, hogy sajnos a személyiségformálásban, a férfivá válásban a mai családi közegek nem tudják megadni azt, amire szükség lenne. Kis túlzással azt kell mondanom, hogy sokszor olyan dolgokkal kell foglalkozni, aminek nincs köze a papképzéshez, hanem segíteni kell nekik, hogy felnőjenek, hogy férfiak legyenek.

Felmerül emiatt, hogy ne lehessen jelentkezni mondjuk 18 évesen, az érettségi után, hanem eleve egy  BA vagy BSC diplomával?

Fölmerülhet, de én azt gondolom, hogy ha valakinek kristálytiszta hivatástudata van 18 évesen, ha Isten erre hívja, és ő ezt egyértelműen tudja, az minek várjon. Akkor felesleges elvégezni egy másik diplomát. A képzés ideje alatt viszont mindenkinek van arra lehetősége, hogy kérjen egy év szünetet, mert szeretne egy kicsit visszacsöppenni az életbe, kint dolgozni, meglátni, hogy milyen. Ilyenre van lehetőség.

És élnek vele?

Van, akinek kötelező, ez általában nem szokott jól elsülni, mert a kötelező az sose jó, mások pedig nem élnek vele. Nehéz kérdés, hogy ezt mennyire nyomjuk rá a fiúkra. Ha valaki önként vállalja, az általában nagyon hasznos.

Amikor gondolkozol arról, hogy mi itt a feladatod, eszedbe jutnak olyan élmények plébánosi korodból, hogy fú, ha ezt nekem a szemináriumban mondták volna?

Ez egy örökös kérdés, hogy mennyire érdemes gyakorlati elemeket bevinni a képzésbe. Lehet, hogy az egész szemináriumi képzést rövidebbre venném, viszont utána lenne egy-két év, amikor már fölszentelt papként egy plébánián élne, de mondjuk egy kétéves komolyabb továbbképzés keretében, ahol még nem úgy áll be a papság sorába, mint ahogy most ismerjük a káplánokat. Azt látom, hogy hiába mondok gyakorlati dolgokat a fiúknak, nem tudják hova kötni. Majd ha találkoznak egy-egy helyzettel a plébánián, akkor esetleg beugrik nekik, hogy ja, tényleg. Ahhoz viszont kell egy jó plébános. Nekem ez megadatott Nagy Imre atyában a Bosnyák téren, akihez oda tudtam menni bármikor, és csomó mindent megkérdezhettem, ami nem volt világos, amire a szeminárium nem tudott fölkészíteni, mert nem is ez volt a feladata. A legtöbb dolgot, amit tanultam, és amit a gyakorlatban használok, azt már fiatal káplánként, a ’Bosin’ tanultam.

A szemináriumi gyakorlati képzés szinte a nullával volt egyenlő. Sokat jelentett még, hogy élő plébániáról jöttem a szemináriumba, ezért az összes szünetemet, szabadidőmet az otthoni plébánián töltöttem, és ahogy készültem a papságra, ott próbáltam ki magamat. Mindig azzal fogadtak, hogy jaj, de jó, hogy itthon vagy, akkor gyere, tarts egy hittanórát! És persze jöttek az első pofonok, hogy le akarom nyomni a dogmatikát nekik, mert én élvezem, de nem értik, miről van szó. Ja, akkor át kell alakítani. Akinek viszont nincs élő plébániája, ahova hazatérjen, az ezt nem tudja megtenni. Ezért vezettük be, hogy plébániai táborokba menjenek gyakorlatra. Én Kőbányán például néha külön foglalkoztam a fiú ministránsokkal, elhoztam őket egy-egy szentelésre. Látniuk kell, hogy a papság vonzó. Ha csak azt látja, hogy a pap agyongyötört, reggeltől estig rohan, állandóan ásít, nyúzott és türelmetlen, az nem vonzó. Lehet, hogy a papi hivatások érdekében nem is a kispapok képzését kell átalakítani, hanem a papságunkat kellene képezni, hogy örömteli papjaink legyenek, akikről az ember azt mondja, hogy én ilyen pap szeretnék lenni, fölnézek rá. Őszintén szólva nem is merem a fiúktól megkérdezni, hogy van-e egyáltalán papi példaképük, félek, hogy nincs.

Azt mondod, hogy fáradtak, kimerültek a papok, ezért nem vonzó a példájuk. Hogy látod a világiak szerepét ebben, mik lehetnének egy ideális világban azok a feladatok, amiket valójában jobb lenne, ha a világiak végeznének?

Szerintem az igazi kérdés, hogy mint világi hívő, milyen papot várunk el. Ha jól meg tudom fogalmazni, hogy nekem milyen papra van szükségem, látni fogom, hogy mi a pap dolga és miben tudok segíteni. Például, ha az az elsődleges elvárásunk a papunkkal kapcsolatban, hogy jó közösségi programokat szervezzen, akkor ez máris bukta, mert nem ez a pap alapvető dolga. Amikor Kőbányára kerültem, a Bíboros atya egy hihetetlen jó tanácsot adott, amit először nem is értettem. Azt mondta, hogy menj oda a plébániára, ne foglalkozz közösségekkel, csináld a papi dolgodat, misézz, gyóntass, keresztelj, temess. Én nem is értettem igazán egyet vele, hiszen a Bosnyák térről más szemlélettel jöttem. Pedig igaza volt. Ugyanis a pap alapvető funkciójából kezdtek el kinőni a közösségek. Az, hogy elkezdtem semmi extra csak normális pap lenni, ott voltam a hívekkel, miséztem, készültem a beszédre, keresztelésekkel foglalkoztam, a plébánián elérhető voltam, minden korosztálynak indítottam hittanórát. És ebből kezdtek el kinőni a közösségek.

Engednünk kell, hogy a papjaink papok legyenek.

Nemrégiben együtt voltam egy paptársammal, egy plébánossal. Megdöbbentem, hogy állandóan szólt a telefonja, és a hívek azzal keresték például, hogy ajánljon nekik építkezéshez munkásokat. A papoktól olyan dolgokat kérünk, ami nem az ő dolguk. Hol van itt paphiány, ha mindenfélét a papokkal csináltatunk? Senki se úgy kapja a papi hivatását, hogy „jókat fogok építkezni vagy príma kis pályázatokat fogok írni”… Az persze igaz, hogy az intézményeinket nem tudjuk ellátni, meg hogy ürülnek ki a plébániák. Mert hívőhiány, az van. De ha a pap a szentségek kiszolgáltatásával és a hívek lelki kísérésével foglalkozna, a mérnök világi hívő meg az építkezéssel, akkor rögtön jobban mennének a dolgok.

Ez szervezési vagy szemléletbeli kérdés?

Szemléletbeli. Mit várok el a paptól? Egyáltalán szükségem van-e papra? Ha a szentségkiszolgáltatásokat nézzük, sajnos egyre kevésbé van rájuk szükség. Egyre kevesebb temetésre kérnek papot. Az egyházi esküvők száma meredeken megy lefele. A plébániai hitoktatás gyakorlatilag összeomlott. Mire kell még a pap? És akkor csináljuk a misegyárakat, ami szerintem szintén egy nagy probléma. Sok templomban jóval kevesebb misének kellene lennie, viszont össze kellene jobban fogni a szomszéd plébániáknak. Nem is annyira kevés a pap, ha ebből a szempontból nézem. Szerintem ezért is van kevés hivatás, mert az Isten azt mondja: minek nektek ennyi pap?

Ki kellene lépni a plébániáknak önmagukból, és elkezdeni más plébániákkal együtt dolgozni. Nekem évekig tartott, amíg el tudtam érni, hogy ne legyen Kőbánya minden templomában nagyböjt péntekein keresztút, 8-15 emberrel, hanem egyik pénteken itt, másik pénteken amott 40-nel, egymás templomaiban, és megismerhetjük egymást. Szerintem ez lesz a jövő. Az, hogy bezárkózunk a saját kis plébániai világunkba, hosszú távon nem járható.

Mit tehetünk a papok magányossága ellen?

Többen megkérdeztek már, hogy jó ötletnek tartom-e, hogy 3-4 pap éljen egy plébánián, és onnan lássanak el 20 falut, hogy így ne legyenek magányosak, ne égjenek ki. Szerintem ez nem jó ötlet, a mi karizmánk nem szerzetesi karizma. Annak a lehetőségét viszont meg kell adni, hogy a környékbeli papokkal gyakrabban találkozzon, és a papi közösségre igénye kell, hogy legyen. Mondják nekem papok, hogy nem érnek rá a közelben lévő papokkal találkozni. Mi dolgod van? Rád dőlt a templomtorony? Ha nincs a papoknak védett ideje, amikor más papokkal találkoznak, akkor ki fognak égni. Ezt a kispapoknak is mindig elmondom. Nekem van havonta egy szerda estém, amikor az se érdekel, ha összedől a szeminárium. Szükségem van egy papi közösségre, délután elmegyek, és csak csütörtökön jövök vissza. Sajnos nagyon komoly nehézség a papságunkban, hogy ezt a védett időt nem biztosítjuk. Leülünk papokkal beszélgetni, és senki nem beszél arról, hogy hogy van, hanem arról, hogy milyen feladatai vannak. Így nehezen fog papi egység kialakulni. Itt a szemináriumban azt szorgalmazom, hogy amennyire lehet, a fiúk járjanak ki papokhoz, ismerjék meg őket, vagy ide hívom a környékbeli atyákat, például karácsonykor, húsvétkor együtt ebédelünk. Mert ha nincsenek papi kapcsolataik, mikor kikerülnek innen, akkor végük.

^{Kispap futsal bajnokság 2023}

Mennyire tudatos a gondolkodás itt a vezetésben a különböző típusú visszaélések megelőzését tekintve? Van-e előszűrés vagy képzés a prevencióra?

Teljes a tudatosság, de ha valaki azt mondja nekem, hogy van olyan módszer, amivel mindent, rögtön, teljesen ki lehet szűrni, azt én szembe röhögöm. A felvételi során nézzük, hogy a jelölt a motivációs levelében hogyan fogalmazza meg a papsággal kapcsolatos vágyait, elküldjük egy pszichológiai alkalmassági vizsgálatra, harmadszor pedig vizsgáljuk az ajánlását. Tartunk egy három-négy napos együttlétet is a jelöltekkel, ilyenkor beszélgetünk, igyekszünk megismerni őket.

A képzésben pedig van egy tantárgy a gyermekvédelemről, nem a főiskolán, hanem itt a szemináriumban, ezt egy komoly pszichológus tanítja, és foglalkoznak a személyiség fejlődésével, illetve az elcsúszásokkal, buktatókkal, amikre oda kell figyelni saját magamban és másokban. Ennek elég komoly önismereti része is van, ahol elvileg kibukhat mindaz, ami veszélyt hordoz. Ez most már előírás is a szemináriumokban.

Nem látod veszélyesnek azt, hogy a szeminárium túl védett burokként veszi körül a fiatalt, és innen kikerülve olyan tapasztalatokkal szembesülhet, amire nem volt felkészülve? Például a cölibátus megtartásának nehézségeivel?

Ebben eléggé sajátos nevelési trükkel élek, mert én igyekszem elérni, hogy a fiúk merjenek beszélni a cölibátussal kapcsolatos nehézségeikről. Például bejön hozzám egy kispap, és azt mondja: Nem merem elmondani, nehogy kirúgjanak, de tulajdonképpen én szerelmes lettem. Isten éltesse! De jó! Nő? Igen. Nem kiskorú? Nem. Jaj de jó, egészséges férfi. Állítom, hogy jó lenne, ha néhány kispap, aki most itt van, szerelembe esne a kispapi éveiben. Beszélni kell ezekről a kérdésekről. Én nyugodt típus vagyok, engem még nem tudtak bepánikolni. Fel tudom készíteni erre – amire egyébként minket nem készítettek fel –, hogy ne essen kétségbe, ha szerelmes lesz papként. Itt jegyzem meg, hogy én is voltam papként szerelmes. Kicsit kétségbe estem, mert azt hittem, hogy baj van. Szerencsére volt egy jó plébánosom, Nagy Imre, akit már említettem, akivel meg tudtam beszélni. Mondtam neki, lehet, hogy nem jól döntöttem, mert szerelmes vagyok, mint a nagyágyú. Erre ő: na, végre megérkeztél. Hiszel az Úr Jézusban? Igen. Gyónsz rendszeresen? Misézel? Oké. Semmi gond. Ne essél pánikba. Örülj, hogy ez így van. Mindenki, aki valami áldozatot hoz, az előbb-utóbb ebbe bele fog esni. Hát mondom, akkor nem velem van a baj. Én most arra próbálom a fiúkat nevelni, hogy ne essenek pánikba, és kétségbe. Nyugi! Csak azért ne menjen el innen senki, mert szerelmes lett.

^{Magas Tátra}

Érintsünk még egy témát. Elmentem az egyik Forráspont rendezvényre, ami a fiataloknak szólt, és teljesen letaglózott, hogy ott a kísérő fiatal papok mind talpig reverendában jöttek, és máshol is egyre konzervatívabbnak tűnnek egész fiatal papok. Közben 80. születésnapjukat, aranymiséjüket ünneplik olyan papok, akik a hetvenes években voltak fiatalok, és akkor forradalmasították az egyházat itt Magyarországon. Hogy látod, benne van a mai fiatalokban is az újítási vágy, a forradalmi lelkület?

Azért azt ne felejtsük el, hogy azok az atyák nem azért nem hordták a reverendát, mert nem akarták, hanem mert nem lehetett, és különben rögtön elvitték volna őket. Most fordított a helyzet, annyira rossz kép él a társadalomban a papságról, hogy például az én generációm eljutott odáig, hogy nem merjük viselni a reverendát az utcán, mert félünk, hogy leköpnek, kigúnyolnak. Ha a fiatalabbak ezt bátran fölvállalják, azt becsülöm bennük. Ami viszont veszélyes, hogy a mai fiatalok – köztük a fiatal atyák is – rövid idő alatt gyors előmenetelt akarnak. Ebből származnak a problémák, illetve abból, hogy a papi sztárságra vágynak, hogy kitűnjenek valamivel. Pedig az igazi kihívások, az igazi csodák csendben történnek. Az evangélium örömhírét lélektől lélekig elvinni azért nehéz, mert nem látványos. Az igazi papi életből nem lesz újságcikk, ilyen kitüntetés, olyan kinevezés, hanem a pap és a másik ember között történik.