Részlet új könyvünkből: Imádság Saint Exupéry gondolataival

“Az én civilizációm, ahogy Istentől örökölte, testvérré tette az embereket az Emberben. […] Minthogy Isten szeretete által mindenki egyazon Isten Követe volt, mindenkinek kezében volt mindenki üdvössége.”

[…]

A Citadella uralkodója így beszél: “Termékeny csupán az emberek nagy részvétele a közös műben egymáson át. (C 43)” Szent Pál is használta az egy test tagjainak sokatmondó képét, ahol a tagok összetartoznak, és szolidárisak egymással: „A szem nem mondhatja a kéznek:»Nincs rád szükségem« vagy a fej a lábnak: »Nincs rád szükségem«.” (2Kor 12,21) Vajon nem a legénység tagjainak együttes munkája, az, hogy a köteleket együtt húzzák – egyesek a bal oldalon, mások a jobb oldalon –, ami függőlegesen tartja az árbócot, és lehetővé teszi a vitorlák felhúzását? Antoine és Szent Pál szeme előtt is ugyanaz a cél lebeg: visszaadni az embernek a méltóságát, úgy bánni vele, mint Isten gyermekével.

Az ellentmondások az emberi természetbe, a génjeinkbe vannak írva. Ez személyiségfejlődésünk alapja. Minden személyiségnek megvan a sötét és a világos oldala. Az ellentétek egyensúlya teszi lehetővé, hogy az élet kibontakozhasson és kivirágozhasson. Ha manapság azt látjuk, hogy különböző civilizációk vagy életfelfogások ütköznek, az azért van, mert egymás közötti viszonyuk a kirekesztésen alapul. A másik zavaró. A másikat nem fogadjuk el, és fel sem merül, hogy akár csak elfogadhatónak lássuk.

Egy közösségen belül is a generációk közötti különbségek elmélyültek. Mindenki szemellenzőt tesz fel védekezésül, és ezért nem ismeri fel a másikat. Pedig az ellentétes tapasztalatok arra szolgálnak, hogy támogassák egymást. Olyanok, mint a híd két pillérje. Nem kellene, hogy a tézis és az antitézis ütközzön egymással, éppúgy, ahogy a tenger hullámzásakor a part felé és a visszafelé folyó víz sem kerülnek szembe egymással. Mindkettőnek megvan a maga szerepe. Ahogy erre Saint-Exupéry is emlékeztet írásaiban: amíg nem tartjuk tiszteletben a másik ember másságát és méltóságát, nem tudunk együttműködni mindannyiunk javára.

“Csak akkor leszünk boldogok, ha mindnyájan, a legkisebb is közülünk, ráeszmélünk szerepünkre. […] Minden élet fölpattan, mint egy hüvely, és kiszolgáltatja magvait. (Ef 272)”

Emberi kapcsolatainkat megmételyezi a féltékenység, a lenézés, a bosszúvágy, a birtoklási vágy… Mindez akkor kezdődött, amikor az első ember erre a földre tette a lábát, és azóta is tart. Káin megölte Ábelt…

Nem tudunk meglenni anélkül, hogy skalpokat gyűjtsünk, indián sátrakat égessünk fel, gulágot építsünk, rakétákat küldjünk az ellenfelünkre? Hát ez kell, hogy azt érezzük, élünk?

Kevés író tudta úgy érzékeltetni, mit jelent az odaadás, önmagunk odaajándékozása, mint Saint-Exupéry. Azzal, hogy saját életét is feláldozta, teljessé tette a művét. A testvériséget is csak valami magunknál nagyobban találjuk meg… Nem lehet csak úgy testvérnek lenni. (Hí 180)

A pilóta-író szeretett testvérnek nevezte a beduint, aki a líbiai sivatagban megmentette az életét. Ezentúl minden ember arcában föl fogja ismerni. Az egyetemesség gondolata egyike azoknak a felbecsülhetetlenül nagy ajándékoknak, amelyeket a Biblia adott az emberiségnek. Az Evangéliumban Isten arra kér bennünket, hogy vegyük észre, Ő ott van minden emberben, akivel találkozunk. Hány és hány szent élte át ezt a tapasztalatot, és tett tanúságot róla!

A francia kiadást és az Association des Amis de Saint Exupéry ajánlását
követve kötőjel nélkül írjuk Sant Exupéry családi nevét, mert ő maga is
így írta.

A kötet hamarosan megrendelhető.