Szinodális úton a kommunió felé

A Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlése első ülésszakának záródokumentumában megjelennek olyan megfontolandó kérdések és javaslatok, amelyek mentén kibontakozni látszik a kommunió egyházképe. Ahogyan a szinódusi folyamat is a II. Vatikáni Zsinat gyümölcse, úgy a kommunió is a zsinat szeleként jelent meg. A Lélekre figyelve talán most kezd összetalálkozni a két gyümölcs, hiszen az októberi szinódus központi gondolata is ez volt: figyeljünk oda a Szentlélekre! Így elindulhatunk a szinodális úton a közösség egyháza felé, ahogyan a zárodokumentum III. fejezetének címe is jelzi: Kötelékek szövése, közösségek építése.

A záródokumentum I. részének 3. pontjában, amely a Belépés a hit közösségébe: Keresztény beavatás címet viseli, felbukkannak olyan pontok, amelyek mentén a közösség egyházának a képe kezd kirajzolódni. Ezeket a pontokat tekintjük át. Írásomban követem a dokumentum szerkezetét, dőlten idézve magát a dokumentumot.

Konvergenciák

a) A keresztény beavatás az az út, amelyen az Úr az Egyház szolgálatán keresztül bevezet minket a húsvéti hitbe, és bevon a szentháromságos és egyházi közösségbe. Ez az út különböző formákat ölt, attól függően, hogy milyen korban történik, és hogy a keleti és nyugati hagyományokra milyen hangsúlyok jellemzőek. Az Ige meghallgatása és az élet megtérése, a liturgikus ünneplés és a közösségbe és annak küldetésébe való beilleszkedés azonban mindig összefonódik. Éppen ezért a katekumenális út, annak fokozatos szakaszaival és lépéseivel, paradigmája az együtt járás minden egyházi tapasztalatának.

Az egyházi közösség kapuja a keresztség szentsége. Azonban ezen a kapun nem egyedül lépünk be, hanem együtt járunk a katekumenális úton a beavatandóval, mintegy elkísérjük az úton. Ez az út a közösséggel együtt megtett út, így a katekumennek már küldetést ad. Ez a katekumenális út lehet a mintája a további szentségek vételére való felkészítésnek is.

b) A beavatás a hivatások és egyházi szolgálatok sokféleségével hoz minket kapcsolatba. Mindezek kifejezik az Egyház anyai arcát, egy olyan létmódot, amely úgy tanítja meg gyermekeit járni, hogy velük együtt jár. Meghallgatja őket, és miközben válaszol a kételyeikre és kérdéseikre, gazdagodik az újdonsággal, amelyet minden egyes ember hoz magával történelme, nyelve és kultúrája révén. E lelkipásztori tevékenység által a keresztény közösség először találkozik a szinodalitással, gyakran anélkül, hogy ennek teljesen tudatában lenne.

Így kerül be a jelölt szívébe a mag, amely a szinodalitás útján csírázik ki, és a közösségben fog szárba szökkenni. „Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja, hogyan.” (Mk 4,27)

c) A karizmák és szolgálatok megkülönböztetése előtt „mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel” (1Kor 12,13). Ezért minden megkeresztelt között valódi méltóságegyenlőség és közös felelősség van a küldetésért, mindenkinek a hivatása szerint. A Lélek felkenése által, aki „megtanít mindenre” (1Jn 2,27), minden hívő rendelkezik az evangélium igazságának ösztönével, a sensus fidei-el. Ez az isteni valóságokkal való bizonyos rokonszenvben és abban a képességben áll, hogy intuitív módon megragadják azt, ami megfelel a hit igazságának. A szinódusi folyamatok fokozzák ezt az adottságot, lehetővé téve a hívek e konszenzusának (consensus fidelium) létezésének megerősítését. Ez az eljárás biztos kritériumot nyújt annak megállapításához, hogy egy adott tanítás vagy gyakorlat az apostoli hithez tartozik-e.

Ez az alapja a valódi kommuniónak, hiszen az Eucharisztiában való közösség előtt már a keresztségben a Lélek felkenése által, az evangélium igazságában közösséget alkotunk.

d) A pünkösdi kegyelem a bérmálás szentsége által marad meg az Egyházban. A híveket a Lélek ajándékainak bőségével gazdagítja. Arra hívja őket, hogy a közös keresztségi méltóságukban gyökerező sajátos hivatásukat a misszió szolgálatába állítsák. Fontossága nagyobb hangsúlyt igényel, és az Egyház szinodális arcát alkotó karizmák és szolgálatok sokféleségéhez viszonyítva kell elhelyezni.

Ahhoz, hogy a keresztségben kapott mag kicsírázzon, majd szárba szökkenjen, szükség van a müsztagógiára (szerk. megj.: a misztériumokba, a szentségi életbe való bevezetés).

Ennek célja a hittitkok teljesebb és gyümölcsözőbb megismerése, új, mélyebb magyarázattal, de főleg a felvett szentségek megélésével.

A hit elmélyítése minden szentségfelvétel után szükséges. A közösség egyházának fontos jellemzője, hogy a hívek a különféle szolgálatok által találják meg a sajátos hivatásukat, melyeket a misszió szolgálatába állíthatnak.

e) Az Eucharisztia ünneplése, különösen vasárnap, az első és alapvető forma, amelyben Isten szent népe összegyűlik és találkozik. Amikor ez nem lehetséges, a közösség, bár vágyik az Eucharisztiára, összegyűlik, hogy az Ige liturgiáját ünnepelje. Az Eucharisztiában a kegyelem misztériumát ünnepeljük, amely nekünk adatik. Azáltal, hogy az Úr arra hív minket, hogy részt vegyünk az ő Testében és Vérében, egy testté formál bennünket, egymással és önmagával.

Pál apostolnak a koinonia kifejezés használatától kezdve (vö. 1Kor 10,16-17) a keresztény hagyomány nagy becsben tartotta a „közösség” szót, amely egyszerre jelzi az Eucharisztiában való teljes részvételt, valamint a hívek és az Egyházak közötti kapcsolatok természetét. Miközben megnyit bennünket az isteni élet szemlélésére, a szentháromságos misztérium kifürkészhetetlen mélységeire, ez a kifejezés utal kapcsolataink „hétköznapiságára” is: a legegyszerűbb gesztusokban, amelyekkel egymás felé nyitunk, valóban a Lélek lehel ránk. Ezért a közösség, amely az Eucharisztiából fakad és amelyet abban ünnepelünk, meghatározza és irányítja a szinodalitás útjait.

Az Eucharisztia a kommunió csúcsa és forrása, maga is kommunió. Amikor a testvérek együtt járnak a szinodalitás útján, eucharisztikus közösség jön létre. Az Eucharisztiában találkozik az a közösség, amely együtt jár az úton Krisztussal.

f) Az Eucharisztiából megtanuljuk megfogalmazni az egységet és a sokféleséget: az Egyház egységét és a keresztény közösségek sokféleségét; a szentségi misztérium egységét és a liturgikus hagyományok sokféleségét; az ünneplés egységét és a hivatások, karizmák és szolgálatok sokféleségét. Semmi sem mutatja jobban, mint az Eucharisztia, hogy a Lélek által teremtett harmónia nem egyformaság, és hogy minden egyházi ajándék a közös épülést szolgálja.

Megfontolandó kérdések

g) A keresztség szentsége nem értelmezhető elszigetelten vagy a keresztény beavatás logikáján kívül, és nem értelmezhető individualista módon sem. Ezért tovább kell vizsgálnunk, hogy a keresztény beavatás egységesebb látásmódja milyen mértékben járulhat hozzá a szinodalitás megértéséhez.

Az eddigiekből láthattuk, hogy a katekumenátus útja együtt kell történjen a beavatandóval, együtt kell őt vezetnünk, azt az utat kell megtalálni, amelyen együtt járva, az egész egyházat képviselve és az egész egyházban járható út alakul ki.

h) A sensus fidei érett gyakorlása nemcsak a keresztség felvételét követeli meg, hanem a keresztség kegyelmében fejlődő, hiteles tanítványságban megélt életet. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy megkülönböztessük a Lélek tevékenységét a pusztán uralkodó gondolkodásformáktól vagy kulturális meghatározottságoktól, illetve az evangéliummal összeegyeztethetetlen dolgoktól. A sensus fidei gyakorlásának megértését megfelelő teológiai reflexióval kell elmélyíteni.

A hívek hitérzéke, amely a Lélek gyümölcse, egyénenként alakul ki, de a közösségben válik jelenvalóvá.

Így a beavató szentségek (keresztség, bérmálás, eucharisztia) vétele után a müsztagógia által kell elmélyíteni, a közösségben kibontakoztatni.

i) A szinodalitásról való elmélkedés új betekintést nyújthat a bérmálás megértésébe, amely által a Lélek kegyelme a pünkösdi harmóniában kifejezi az ajándékok és karizmák sokféleségét. A különböző egyházi tapasztalatok fényében meg kell fontolni, hogyan lehetne gyümölcsözőbbé tenni e szentség előkészítését és ünneplését, hogy minden hívőben felébredjen a közösségépítésre, a világban való misszióra és a hitről való tanúságtételre való hívás.

A keresztségi felkészítés után itt bontakozik ki az igény, hogy a bérmálás szentségének felkészítése a közösségben történjék, a közösség által, ezáltal bontakozhat ki a szentség közösségi, missziós dimenziója, valósága, amelyet a szentségi ünneplést követően müsztagógiával lehet elmélyíteni.

j) Pasztorálteológiai szempontból fontos folytatni annak kutatását, hogy a katekumenális út hogyan adhat inspirációt más pasztorális utakhoz, mint például a házasságra való felkészítés, vagy a szakmai és társadalmi elköteleződések kiválasztásában való kísérés, vagy a felszentelt szolgálatra való felkészítés, amelyben az egész egyházi közösségnek részt kell vennie.

Vannak már a magyar egyházban is olyan gyakorlatok, ahol a szentségekre való felkészítés a katekumenális úttól inspirálva, az egyházi közösségben történnek.

Javaslatok

k) Ha az Eucharisztia formálja a szinodalitást, akkor az első lépés, amit meg kell tennünk, hogy a misét az ajándékhoz méltó módon, a Krisztusban való barátság hiteles érzésével ünnepeljük. A hitelesen celebrált liturgia a tanítványság első és alapvető iskolája. Szépségének és egyszerűségének minden más szervezett képzési programot megelőzve kell formálnia bennünket.

A liturgia szépsége és hitelessége fontos szempont azon az úton, amelyen eljutunk a liturgia csúcsához és forrásához, az Eucharisztiához, amelyben megjelenik a kommunió, a közösség Krisztussal és Krisztus által az egyház tagjaival.

l) A második lépés arra a széles körben jelzett igényre utal, hogy a liturgikus nyelvezetet a hívek számára hozzáférhetőbbé és a kultúrák sokszínűségét jobban megtestesítővé kell tenni. Anélkül, hogy megkérdőjeleznénk a hagyományokkal való folytonosságot és a jobb liturgikus képzés szükségességét, mélyebb elmélyülésre van szükség. A püspöki konferenciákat szélesebb körű felelősséggel kell megbízni e tekintetben, a Magnum principium motu proprio szerint.

Egy közösség egy adott kultúrkörön belül alakul ki. Ahhoz, hogy Anyaszentegyház közösségébe bekapcsolódjanak, meg kell érteniük egymás kultúráját, sokszínűségét. De ez nem mehet a hit elmélyítésének rovására, a müsztagógia minden kultúrkörön belül az, amely a szentségek vétele után elmélyíti a hitünket, az egyénileg tanult hitet, a közösség hitében.

m) A harmadik lépés az a lelkipásztori elkötelezettség, hogy a közösségi ima a szentmisén túl is kiterjedjen. A liturgikus imádság alternatív formái, valamint a népi vallásosság gyakorlata, amelyben a helyi kultúrák sajátosságai tükröződnek, nagyon jelentősek a hívek bevonásának előmozdításában. Ezek bevezetik a híveket a keresztény misztériumba, és közelebb viszik az Egyházat kevésbé ismerőket az Úrral való találkozáshoz. A népi vallásosság formái közül a Mária-áhítat kiemelkedik, mert képes sokak hitét fenntartani és táplálni.

Az imádságos lelkipásztor, aki a közösségi ima vezetője, fontos, hogy maga is közösségi életet éljen, tapasztalja meg a közösséget, így járhat a szinodalitás útján, együtt a hívekkel.

A szinódus zárodokumentumainak ezen pontjait áttekintve egy olyan kép rajzolódik ki, amelyben az Egyház a szinódusi úton a kommunió felé halad.

A szinodalitás egy olyan út, ahol együtt járnak a közösség felé, amely közösség az Eucharisztiában találkozik. A közösséggel járunk a közösség felé, ezért kell lennie a plébániának a közösségek közösségének. Ezen pontokban fellelhetők a Lélek útjai, ahogyan az egyházat vezeti, a szinodalitás és a kommunió által az Eucharisztia felé.

A II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban fellelhető kommunionális egyházkép a szinodalitás útján kezd kirajzolódni.