Pünkösdiként egy katolikus mozgalomban – Interjú Reydibel Mesa venezuelai fokolarinával

Vegyes felekezetű házasságból származik, szívvel-lélekkel a pünkösdi egyház tagja, és egy katolikus közösségben, a Fokoláre mozgalomban szentelte Istennek az életét a venezuelai Reydibel, aki rövidesen Budapestre költözik, hogy itt folytassa hivatását.

punkosdikent-egy-katolikus-mozgalomban-interju-reydibel-mesa-venezuelai-fokolarinaval

A héten a keresztények egységéért imádkozunk. Reydibel Mesa születése óta két felekezet tagjaival él együtt. Ő maga a pünkösdi-karizmatikus mozgalomból kinőtt Pünkösdi Egyház tagja, mely világszerte a Szentírás ismeretében egyik leginkább elkötelezett, egyben talán a legdinamikusabban fejlődő, és Magyarországon is virágzó közösségeknek otthont adó egyház. Reydibel gyönyörű helyen nőtt fel, a Karib-tengerhez közel fekvő nagyvárosban, Maracaibo-ban. Alig várja – ő is, és persze leendő társai is –, hogy megkapja a vízumot, és Budapestre költözhessen, tengerpartról folyópartra. Nem egyenesen, hisz már az elmúlt két évet is Európában töltötte a fokolarinák képzésén, a toszkánai Loppianóban, majd a svájci Montet-ban. A napokban készítettem vele az interjút, mialatt egyik közösségi társával a szép, havas svájci hegyekben pihent. Nyugodt mosollyal, lelkes, de megfontolt hangon, tökéletes olaszossággal válaszolt kérdéseimre. Nem egyszer pár másodpercig csöndben fontolgatta, mit válaszoljon. Nagyon örülök, hogy amivel engem megajándékozott, most közkinccsé lehet.

 

 

 

 

Kezdjük az elején. Mesélj a családodról! Hogy lettél pünkösdi és hogyan működött nálatok a többfelekezetűség?

 

Kis család vagyunk, hárman vagyunk testvérek. Hatan laktunk együtt, apukám, anyukám, a most 19 illetve 20 éves öcséim, és az apai nagymamám. Apukám családja a pünkösdi egyházhoz, anyukámé a katolikushoz tartozott. Nagymamám terelgetett a vallás felé, ő vitt minket, gyerekeket a templomba, így évközben a pünkösdi templomba jártunk. De mikor nyáron az anyai nagymamámnál voltam, a katolikus templomba mentünk. A katolikus egyházban nálunk is gyerekkeresztség van, a pünkösdiben 10 éves kortól lehet megkeresztelkedni. A szüleim nem kereszteltek meg, és szabadon hagytak, persze amikor annyi idős lettem, elkísértek a döntésben, mellettem álltak, egyfajta közös megkülönböztetés volt ez. Végül tíz évesen komoly bibliai tanulmányok és felkészítés után, a pünkösdi egyházban merítkeztem be. Ezzel egyidőben kezdtem hegedűt tanulni, hogy csatlakozhassak a templomi dicsőítő zenekarhoz. Ide vezethető vissza a pályaválasztásom is: a konzervatórium után az egyetemen általános zeneszakon végeztem, hegedű specializációval.

A zene számomra Isten dicsőítése. Ezért kezdtem el, és azóta is ez él a szívemben, hogy egy egyszerű dallammal áldhassam Őt. Amikor pedig zenét hallgatok, Isten irántam való szeretetét élem át.

Svájc, Montet 2020

 

A zenekarunk az egyház legünnepélyesebb istentiszteletein, az Úrvacsorákon zenélt, ami akkoriban nem is volt minden héten. Mivel én is zenéltem, ilyenkor, de csak ilyenkor, a család együtt vett részt, ahogy mi is csak akkor mentünk katolikus misére, ha anyukám családjában temetés, vagy egy unokatestvérünk elsőáldozása volt.

 

Hogy mutatnád be a Pünkösdi Egyházat olyan valakinek, aki semmit se tud róla?

 

Az egyház neve a Pünkösdből származik, mert a Szentlélek komoly szerepet játszik. A közösségben az első és legfontosabb Isten dicsőítése, énekelt imák és zenés dicsőítések formájában történik. Ezenkívül egyházunk erősen Isten igéjébe gyökerezik, kiskorunktól fogva nagyon sok bibliai képzésben részesülünk. És minden találkozásunk, az istentisztelettől át az otthoni vagy külső színhelyű alkalmakig minden esemény Isten igéjéből indul ki és oda tér vissza. És ennek az igének kellene megvalósulnia az életben.

 

Iglesia de la Cruz, Reydibel Mesa maracaibo-i gyülekezetének temploma 

 

Éreztél-e különbséget a két egyházban, és a családban hogy kezeltétek ezt?

 

Gyermekként nem láttam különbséget, hisz mindkét templomban Jézussal találkoztam. Kamaszkoromban tudatosodott bennem, hogy erős feszültség van a két felekezet között. Akkor el is határoztam, hogy a konfliktusok elkerülése végett nem fogok katolikus egyetemre menni. Mostani eszemmel úgy gondolom, akkor kerülnek előtérbe az ellentétek, ha bezárkózunk a múltunkba, hangoztatjuk a történelmi igazságainkat, ahelyett, hogy odalépnénk a másikhoz, hogy megértsük, mit gondol.

Azt hiszem, a feszültség, ami körülöttem érzékelhető volt és bennem is kialakult, abból fakadt, hogy csak azt tudtuk a katolikusokról, amit mondtak nekünk róluk. A másik ismeretének hiányából fakadóan aztán olyan dolgokat teszünk, amit talán mi se szeretnénk.

De ha nyílt párbeszédet kezdünk a másikkal, akkor valóban megismerhetjük egymást, beléphetünk az ő világába.

Aztán Isten teljesen meglepett. Nem kényszerből, hanem a szakom miatt, végül katolikus egyetemre kerültem. Nálunk a középiskola végén előkészítőre kell járni a kiválasztott egyetemre. Mikor először beléptem a Cecilio Acosta Maracaibói Katolikus Egyetemre, aminek a művészeti kara érdekelt, az aulában egy nagy Chiara Lubich fotó fogadott. Kiderült, hogy ez a hölgy ettől az egyetemtől művészeti díszdoktori címet kapott, és itt lehetőség van az ő eszméit is elmélyíteni a tanulmányokhoz kapcsolódóan. Mivel vonzott a személye, eldöntöttem, fel fogom venni ezeket a kurzusokat.

 

Az egyetemen ismerted meg az egység lelkiségét?

 

Az előkészítő év alatt sok diákkal kapcsolatba kerültem. Rájöttem, hogy jópáran ezek közül a katolikusok közül nem is annyira mások, sőt, komolyabban élik az evangéliumot, mint én, a pünkösdi, akinek az evangélium a minden. Jól összebarátkoztunk.

Ők genek voltak, de az Ideált, a fokoláre lelkiségét akkor ismertem meg jobban, mikor az egyetemre kerülve belső part time munkát vállaltam, és egy fokolarina (a Fokoláre Mozgalomban Istennek szentelt világi) lett a munkatársam. Az egyetemen sokan dolgoztak a fokoláre közösségéből, igazi „környezeti sejt” volt. Az Ideál teljesen megváltoztatta az életemet, sohasem képzeltem volna ilyet.

Felismertem, hogy valóban Jézus van ott a másik emberben, és hogy a szeretet mindenek fölött áll.

Ekkor tudatosult az, hogy a megosztottság, amit kiskoromban érzékeltem, még mindig nagyon mély sebként él bennem. Most, hogy ezzel a csodálatos ideállal találkoztam, ezt mondtam: „Jézus, a te végrendeletedért akarok élni, genként, amennyire így fiatalként tehetek érte.” Amikor jelen volt Jézus, erősen éreztem, hogy akkor ott valami nálunk nagyobb volt jelen, az egység, a szeretet kötött össze minket. Sok ökumenikus kezdeményezésünk volt az egyetemen, és közben a városban is bekapcsolódhattam a Fokoláre 30 éve aktív ökumenikus csoportjába. Katolikusokból, presbiteriánusokból és néhány pünkösdiből állt. Úgy éreztem, itt a nagy lehetőség, hogy konkrétan is Jézus végrendeletéért éljek.

 

Hogy képzeljük el a maracaibói ökumenikus csoport dinamikáját? Milyen céllal találkoztatok?

 

Azonkívül, hogy az imahéten minden nap másik templomban imádkoztunk, az év folyamán egymás – főleg szociális – programjaiba kapcsolódtunk be, egyházanként legalább egybe. Így aztán sok közös akció volt. Az egyik egyháznak például volt egy kis missziója az őslakosok kerületében, és velük együtt mentünk oda. Egyre természetesebbé vált a testvéri légkör közöttünk, és ez nemcsak az egyházi vezetőkön látszott, hanem az emberek között is. Aztán mindig jól felkészültünk a keresztények egységéért tartott imahét napjaira, ez volt a legünnepélyesebb momentuma ökumenikus csoportjainknak. Elmondok egy kis epizódot: Aznap a katolikus templomban volt az ökumenikus istentisztelet. Egy busszal érkeztünk a pünkösdi közösséggel. A lelkésszel a programot egyeztettük, ezért egymás mellett léptünk be a templomba, és megláttuk, hogy leszedték a falakról a képeket. Egyértelmű volt, hogy ezt miattunk, pünkösdiek miatt tették, mert az összes többi templomban vannak képek. Kellemetlenül éreztem magam. Semmit se mondtam a lelkésznek, de az arcáról hasonló érzést olvastam le. Még hátul, a program megkezdése előtt finoman megkérdeztem a papot, hogy-hogy nincsenek fönn a képek. Ezután egy szép beszélgetésnek voltam tanúja, egy erős testvéri szeretetnek a két egyházi vezető között, mert kiderült, mindkettejük fő törekvése, hogy meg ne bántsák egymást, szeretettel legyenek a másik iránt. Aztán amint kimentek a pulpitusra, spontán el is mondták a hívők előtt a tapasztalatukat. Bátorításként hatott ez a közösség számára, ami után sokan kölcsönösen nagyobb nyitottsággal fordultak egymás felé a két egyház tagjai közül. Úgy gondolom, ezek az apró, látszólag semmitmondó tettek óriási változásokhoz vezethetnek!

 

A fokolár-iskolán résztvevők között, Svájc, Montet 

 

Svájcban is nagy együttműködést látok. Most, a Covid alatt azokban a kantonokban, ahol engedélyezve van az istentisztelet, sok városban a többi felekezet is a nagyobb templomban végzi a szertartást. Főleg a katolikusok adják kölcsön a templomunkat a többieknek, például reggel van egy református istentisztelet, utána a mise, este pedig pünkösdi istentisztelet.

 

Hogyan értetted meg, hogy Isten arra hív, ne házasodj meg, és teljesen Istennek szenteld magad a fokolárban?

 

Már jó ideje, gyerekkorom óta éreztem, Isten azt kéri tőlem, teljesem ajándékozzam magam neki. De erről senkinek sem beszéltem, és nem tudtam, mitévő legyek. Nálunk mindenki megházasodik, és utána, a családdal összeegyeztetve választ egyházi missziót. Aztán az egyetem vége felé ott álltam a nagy kérdéssel: Most befejezem a tanulmányokat, és hogyan tovább? Egy nap, hogy egy szeretet-tettet tegyek, elvittem egy iratot egy fokolarina nevében a székesegyházba. A mise már elkezdődött, most már meg kellett várnom a végét, hogy a paphoz odamehessek. Tele voltam kérdésekkel. Elkezdtem veszekedni Jézussal, és ezt mondtam neki: „Nagyon örülnék, ha végre konkrétan megmondanád, mit akarsz tőlem.” Az aznapi evangélium ez volt: „Jöjj és kövess engem”. Isten pillanata volt, mert erősen éreztem belül: „Chiara negyedik útja”. Világos volt számomra, hogy a kifakadásomra adott, számomra teljesen váratlan válasza volt ez. Így kezdődött.

 

 

Milyen egy olyan kisközösségben élni, mely szinte csak katolikusokból áll?

 

Számomra ez nem tragédia. Nem tudok mást mondani, mint a lelkiségben tanult, megélt dolgot: kölcsönösen szeretjük egymást, testvéri kapcsolatban, az egy Atya gyermekeiként. Számomra nagyon fontos az, amit mi a szövetségnek hívunk: annak ünnepélyes kimondása, hogy a jézusi mértékkel szeretjük egymást. Hisz csak benne élhetjük meg az egységet. Persze ott vannak az eltérő gyakorlati dolgok, mise vagy szertartás, nekik rózsafüzér. De ez egy családban is így van, és ezek nem lényegi különbségek. Szép, hogy egyszerűen eggyé válhatunk, egymás bőrébe bújhatunk. Sokszor megtapasztalom, hogy gazdagodunk a többiek, például egymás imái által.

 

Mikor misén veszek részt, nem áldozhatok, és ugyanígy vannak a többiek, amikor eljönnek velem Úrvacsorára. Ilyenkor rosszul érzem magam, emberileg azt gondolom: miért kell így, megosztottságban lennünk? De Chiara még gen koromban belém helyezte a bizonyosságot, hogy ezekkel a fájdalmas percekkel is a „Legyenek mindnyájan egy” megvalósulásáért élhetünk. Ez néha nem szavakba önthető. Hogy valamilyen módon, ha Jézus jelen van, lelkileg én is áldozok. Hogy Ő nagyobb mindennél.

 

Melyek a legfontosabb imák számodra jelenleg?

 

Most főleg kettő. Talán azért is, mert éppen a hegyekben pihenek: ezekben a napokban a természet állandó imádságra hív. Nagyon sok Rá-bíznivalóm van mostanában, távoli, de hozzám közelálló helyzetekért, ahogy kapom a híreket. Aztán a teljesen személyes ima: mikor reggel felébredek, szeretek még felkelés előtt egy kicsit elbeszélgetni Vele.

Fotó: Kezdőkép: Gabriella Stevani, Montet; 1,4.: Reydibel Mesa albumából, 2. iglesiadelacruz.com, 3.Tarcisio Arzuffi, Montet

Legújabb könyveink: