Találkoztam a közöttünk élő Krisztussal

Olvasási idő: 10 perc

Beszélgetésre, emlékezésre készültem, ahol egy olyan hiteles embertől hallhatok a Fokoláre magyarországi kezdeteiről, aki nem a könyvekből ismerte meg a Fokol Mozgalom itthoni elindulását, hanem saját tapasztalataiból. Mándy Zoli atyát Miskolcon kerestem fel. Még fiatal főiskolásként ismerhettem őt meg Egerben, tőle hallottam először a Fokoláréról. Az interjúra készülve megakadt a szemem Loppianónak, az mozgalom Firenze melletti „városkája” honlapjának egy hírén: 

„2018. május 10-én reggel Ferenc pápa megérkezik a nemzetközi fellegvárba, Loppianóba. Miután megáll imádkozni a Mária Istenszülő szentélyében, mintegy 7000 emberrel találkozik: Loppiano polgáraival, a Fokoláre Mozgalom képviselőivel a világ minden tájáról, barátaival és Figline és Incisa Valdarno község lakosaival. Ő az első pápa, aki meglátogatta a városkát.” 

Elgondolkodtam: milyen lehet az a lelkiségi mozgalom, aminek a fellegvárát, Loppianot, még Ferenc pápa is meglátogatta?  Érdekességként még megemlíthetjük, hogy Loppiano az idén ünnepli 60. születésnapját. 

Milyen volt a kezdeteknél jelen lenni? Hogyan derült ki számodra, hogy ez egy jó közösség lehet? 

A Fokoláre Mozgalomról először Tomka Feri atyától hallottunk. Ötödéves kispap koromban ő lett az egri szemináriumban a prefektus, nekünk pasztorális teológiát tanított. Akkor érkezett frissen Rómából, a Pápai Magyar Intézetből. Kint megismerkedett különféle lelkiségi irányzatokkal, karizmatikusokkal, a Taizé-i közöséggel, a Fokoláre Mozgalommal. Elment egy nagy  találkozóra Loppianoba, és a római Fokoláre közösséggel is tartotta a kapcsolatot, már csak azért is, mert a közösségnek volt egy magyar tagja. Mikor visszajött, az egri bazilikában ifjúsági hittant tartott, ami az egyházmegyében máshol gyakorlatilag még nem létezett. Megkértük Ferit, hogy engedje meg, hogy ezekre az alkalmakra mi, kispapok is eljárhassunk hospitálni. Mi is hívtunk oda fiatalokat, és nagyjából egy fél év alatt már egy keresztény kisközösség kezdett kibontakozni. Télen a Bükkbe lelkigyakorlatot szervezett Feri atya, ami igen kalandosra sikerült, mert a nagyjából tíz férőhelyes várhegyi kulcsosházba legalább harmincöten zsúfolódtunk össze. Még az ágy alatt, a földön is aludtunk gumimatracokon.

Ott még keveredett a taizé-i ének, az éjjeli karizmatikus tánc a hóban, viszont ott élhettem át azt a csodát is, hogy találkozhattam a közöttünk élő Krisztussal.

Öt-hat órát imádkoztunk közösségben, együtt örültünk Isten szeretetének. Visszajőve felmerült bennünk, hogy mi szeminaristaként, majd később papokként is szeretnénk ebben a szellemiségben összejárni, egymással közösségben maradni. Ezt meg is valósítottuk, de nem volt egyszerű. Egyrészt felszentelt papokként már távol kerültünk egymástól, másrészt az utazást sem volt könnyű megszervezni. Végül is havonta egyszer jártunk fel egy budapesti paptestvérünk, Tarjányi Béla lakására. Ő mindvégig szimpatizált a lelkiséggel. Találkozóinkra is gyakran eljött. Közösen imádkoztunk, segítettük egymást, elvégeztük a szentgyónásunkat.

Aztán Feri atya újra kiment Rómába, doktorálni, de akkor már célzottan a Fokoláre Mozgalommal vette föl a kapcsolatot, és ideje nagy részét a Róma melletti Frascatiban lévő papi iskolában töltötte. Ettől kezdve összejöveteleinkre szinte mindig jöttek a Felvidékről, az NDK-ból, Ausztriából a lelkiségnek elkötelezett tagjai. Így indult el Mária Műve Magyarországon, Ferinek az ifjúsági, illetve korábbi felnőtt hittanosaiból, másrészt a mi kis papi csapatunknak a hittanosaiból.

Hol és hogyan tudtatok kapcsolódni a külföldi testvérekhez? 

Először Kelet-Németországgal voltunk kapcsolatban. Érdemes az előzményekről annyit elmondani, hogy a berlini fal felépítésekor nagyon sok értelmiségi elhagyta az országot. Chiara Lubich megkérdezte a német testvérektől, hogy miben segíthetne az ottani közösségnek. Kellett oda orvos, így három orvost küldtek Olaszországból. Az egyik különösen is érdekes személyiség volt, mint az olasz ellenállás prominens tagja, úgyhogy rá nem lehetett azt mondani, hogy nem engedik be az országba. Érdekes módon az ő neve a lelkiségben „Clari” – tisztaság volt. Velük jött, asszisztensként, Chiara első társnője, Natalia is. Így az akkori keleti országokból rendszeresen mehettünk Máriapolikra, konferenciákra, egyszer még a Gen Rosso együttes előadására is.

Hogyan képzeljük el a Fokoláre Mozgalom életét a gyakorlatban? Egyedül Egerben létezett közösség az országban, vagy sok kicsi közösség volt jelen sok helyen? 

Érdekesen alakult a magyar mozgalom. Nem lehet azt mondani, hogy egy helyről pattant ki és terjedt el az országban. Például Szegeden Sávai János atya alapított egy csoportot a délvidéki magyarokkal közösen. Jobban arról tudok mesélni, ami itt nálunk, Egerben történt.

Az induláskor az egri ifjúsági hittanon rendszeresen nyílt hittanórákat tartott Feri atya, amire bárki eljöhetett. Ezekre a „nyílt órákra” mi is vittük a fiataljainkat, ami azt jelentette, hogy olykor százan is összejöttünk. Beszélgettünk, megosztottuk az igével kapcsolatos tapasztalatainkat, s így szép lassan kezdett nálunk is formálódni a lelkiség.

Aki tudott valamilyen nyelven, azok kimentek külföldre képzésekre, találkozókra, Máriapolikra, (szerk.: a mozgalomhoz tartozók széleskörű, nyitott, többnapos lelkigyakorlatos találkozói) később Loppianoba és a papi iskolába tapasztalatokat gyűjteni. A mozgalomban elköteleződni vágyó lányok és fiúk közül többen hosszabb időt töltöttek valamelyik NDK-beli fokolárban. Aztán megszerveződött az első Máriapoli Magyarországon. Az örömben az üröm az volt nekünk, papoknak, hogy az első alkalomnál megkért minket Tomka Feri, hogy ha lehet, mi ne menjünk, mert úgy tűnne, hogy ebben az alapvetően világi lelkiségű mozgalomban papi túlsúly van. Ez az aránytalanság abból adódott, hogy közöttünk, papok között különösen lelkes fogadtatásra talált az induló mozgalom. Így fájdalmunkra lemaradtunk az első Máriapoliról.

_{2021 júniusában Zoltán atyával együtt az egri Fokoláre közösség – életige kör – a Bélapátfalvi ciszterci apátságnál (fokolare.hu)}

Végül mikor volt számotokra az első nagyobb találkozó? 

Amin már mi is jelen lehettünk, tehát számunkra az első Máriapoli Budakeszin volt, 1980-ban. Ekkor még nem egy helyszín voltak az események. Ismerős családoknál voltunk elszállásolva, és magát a közös együttlétet egy-egy olyan családnál tartottuk, akiknek elég nagy lakásuk volt ahhoz, hogy mindenki beférjen, illetve Budakeszi egy elrejtett, eldugott kápolnájában jöttünk össze imádkozni, tapasztalatokat megosztani. Ekkor kb. hatvanan-hetvenen voltunk a Máriapolin.

Ez eléggé izgalmasnak, kalandosnak tűnik. Az állam részéről nem volt valami atrocitás úgy, mint például a Regnumi közösségnél? Ott tudjuk, hogy több atyát, néhány civilt is rendszeresen bevittek a rendőrségre, kihallgatták őket, sőt, volt, aki a börtönt is megjárta. Keglevits István atya tíz évet ült például. Az áldozat értékét mutatja, hogy a tanítványai közül tízen a papi hivatást választották. 

Amikor a Fokoláre kezdett kialakulni, addigra a Regnum-os perek már lezajlottak. Egyébként Ferinek is voltak aggodalmai, félelmei, de „fent” megnyugtatták őt, hogy Mária minket el szokott rejteni a palástja mögé. Keglevich Pista szívesen jött le az egri „nyílt órák”-ra s egyszer engem is meghívott, hogy a hittanosainak beszéljek az ige-élésről.

Nyilván volt a Máriapolik alkalmával is beépített állami ember közöttünk, de a Fokoláre közössége annyira nem politizált, és annyira a lelki tartalmakra összpontosított, hogy véletlenül sem hangzott el semmilyen kritika a rendszerrel kapcsolatban.

Nem lehetett könnyű ilyen lelki nyomás alatt hiteles papként élni. 

Ez a beszervezés gyakorlatilag azt jelentette, hogy amikor bekerültem az érsekségre titkárnak, előtte eljött hozzám két államvédelmi tiszt „beszélgetni”. Azt mondták a végén, hogy szívesen megvesznek, ha én eladom magam. Nyilván erre nem került sor. Időnként behívtak valamilyen mondvacsinált okkal, útlevél, vagy egy magát papnak kiadó szélhámos kapcsán az egri rendőrségre elbeszélgetni, de soha senkiről nem szolgáltattam ki információkat. Amikor a rendszerváltás után lehetőség volt rá, kikértem én is az erre vonatkozó iratokat, de láttam, hogy nem szerepelek a nyilvántartásban.

Mennyire szőtte be, terjedt el hazánkban ez a lelkiségi mozgalom? 

Eleinte csak néhány helyen volt jelen, de mostanra már elmondhatjuk, hogy nem nagyon van olyan nagyobb helység Magyarországon, ahol ne lenne jelen a lelkiség egy-egy képviselője. Ez abból is látszik, hogy Máriapolikat már tartottak Domaszéken, Nyíregyházán, Egerben, Miskolcon, Kecskeméten, Szegeden, aztán a Dunántúlon, azon belül, Pápakovácsiban, Sopronban, Vépen Szombathelyen, Zánkán… Ez azt mutatja, hogy voltak ottlakók, akik   a szervezést, helybiztosítást vállalták.

Jelenleg szerintem az életige nagyjából öt-hatezer emberhez jut el, s a találkozókon lehetnek úgy ezer-ezerkétszázan, akik több-kevesebb rendszerességgel részt vesznek, s az igazán aktív tagok lehetnek úgy háromszázan.

Te több közösséget is ismersz, így van rálátásod arra a kérdésemre, hogy hogyan lehet az, hogy annak ellenére, hogy a Fokoláre szellemiségében egy nagyon nyitott mozgalom, mégsem esik szét. Mivel ad többet? 

A Fokoláre közösség alapvetően lelkiségi közösség, aminek az a lényege, hogy a tagok a Szentírás igéit élik, havonta kiemelve belőle egy-egy részt.

Ha csoportot indítok, vagy bárki indít, akkor első feladatként az igét éljük és megosztjuk ezzel kapcsolatos tapasztalatainkat.

Ez ad egy lelki strukturáltságot. A lelki mozgalmak, kisközösségek egy meghatározott cél elérésére törekszenek.  A Fokoláre közösségnél ez a cél Jézus Krisztusnak az utolsó vacsorán mintegy végrendeletként elmondott szavai: „Legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21), és a másik, hogy legyen köztünk Jézus (szerk.: Ennek az igének a nyomán: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük”. Mt 18,20). Kvázi ez a belépő. Egységünket pedig őrzi a köztünk lévő Jézus és a Szűzanya is vigyáz az ő művére. (szerk.: A Fokoláre Mozgalom hivatalos neve: Mária Műve.) 

A többi lelkiségnek is nagyon szép céljai vannak: a házas közösségnél a házasság megújítása, a karizmatikusoknál a dicsőítés, a Regnumnál a hitoktatás, ifjúsággal való foglalkozás.

Egyébként a Regnumban is annak idején a kiindulási alap az elkötelezett papok számára a közösségben való közös élet volt. Erre viszont az 50-es évektől nem volt lehetőség. Érdekes módon a Fokoláre közösség találkozóira szívesen jönnek Regnumi atyák, vonzza őket a papi közösség, azzal együtt, hogy nem lesznek a lelkiség elkötelezett tagjai.

Másrészről te nyitottságról beszélsz, én viszont úgy látom, hogy a lelkiség elsősorban a polgári réteget célozza meg. Szegeden van egy csoportja a fokolárnak, amelynek tagjai földműveléssel, gazdálkodással foglalkoznak, és aktív tagjai Mária Művének. Ugyanakkor én úgy érzem, hogy egy egyszerű munkás, vagy paraszt ember nehezen találja meg a helyét a lelkiségben. Ez persze abból is következik, hogy más az érdeklődési körük, olvasottságuk, és egy négy-öt napos Máriapolit egy gazdálkodó ember nyáron nem tud bevállalni, másrészt sajnál érte kiadni mondjuk 60-100 ezer Ft-ot.

_{2024 októberében a jezsuita rend hálás képviselőivel az előtt a templom előtt, amelynek felépítéséért Miskolc Avason oly sokat tett (jezsu.hu)}

Ez nálunk, Magyarországon van így, vagy általános jelenségnek tartod? 

Nemzetközi tapasztalataim nincsenek, Magyarországon én így látom.

Hogyan kapcsolódsz a többi lelkiséghez? 

Örömmel és szívesen kapcsolódtam más lelkiségi mozgalmakhoz, mert papi munkám során előfordult többször is, hogy egy adott plébániai közösség másra volt nyitott, vagy már egy másik lelkiséget követtek. Így például volt olyan helyem, ahol felismerve az emberek lelkesedését, vágyát arra, hogy részük legyen egy lelki mélyszántásban és valamilyen közösségi formában is kapcsolódjanak egymáshoz, ezért nekik a Cursillot ajánlottam.

Egerben egy ifjúsági hittancsoport kezdett átalakulni, ahogy sorban mentek férjhez, nősültek meg a tagok. Ilyen esetekben óhatatlanul megjelennek más problémák, kérdések, nyilván más élethelyzetbe kerülnek, így más lesz az érdeklődési körük, elkötelezettségük. Akkor már tudtam, hogy hamarosan el fogok jönni arról a plébániáról, s sürgőssé vált, hogy valahova be tudjam őket kapcsolni, nehogy elvesszenek, szétszóródjanak. A mostani országos MÉCS-vezető házaspár, Betti és Norbi anno hittanosaim voltak, s az ő segítségükkel egy MÉCS közösség indult el az egri plébánián. Mostanra már 3 csoportban harminc házaspár alkotja az egri MÉCS közösséget.

Ezek a közösségek a mai napig megvannak, részt vesznek a plébánia életében.

A miskolci egyetemi hittanon egy karizmatikus tapasztalat jelentett megújulást.

Mit jelent a te életedben a Fokoláre Mozgalomhoz való kapcsolódás?   

Először az volt, ahogy az elején meséltem, hogy fiatal papként havonta egyszer Budapestre jártunk föl a paptestvérekkel, és papi közösséget éltünk. Megosztottuk az életünket, erősítettük egymást a hitben. S ahogy Tomka Feri egyre inkább megerősödött a lelkiségben, úgy ez a papi csoport is egyre tudatosabban tartozott Mária Művéhez és a számunk is növekedett. Jelenleg hazánkban a lelkiség papi ágának mintegy 40 tagja van.

Most is rendszeresen találkoztok?  

Hogyne, csütörtökönként találkozunk. Két része van a csoportnak. Az egyik, az úgynevezett fokolarinó papok hivatásában különösen fontos, hogy tartsák maguk között Jézust. Ők kvázi szerzetesi elkötelezettséggel és rendszeres együttléttel teszik ezt, miközben általában külön plébániákon élnek. A másik csoportot az önkéntes papok alkotják, amelyben hangsúlyos feladat, hogy továbbadják a lelkiség kincseit. Sajnos a mai világban ezek a célok bizonyos akadályokba ütköznek: nyilván minden pap a főpásztorától kap beosztást a lelkipásztori munkára. Így a „legyen köztünk Jézus” rendszeres találkozással nehezen valósítható meg. Például a kárpátaljai paptestvérünk vagy át tud jönni egy-egy találkozóra, vagy nem. Lehetőség szerint a nyári szabadságunkat is együtt töltjük.

Amikor a nem vallásosokkal, vagy más vallásúakkal keresi az egységet a Fokoláre, akkor mire alapozza ezt? Mi az a közös gondolat, amiben egyek tudnak lenni? 

A többi kereszténnyel a hit és a szeretet. Nekünk is vannak ökumenikus csoportjaink melyekben minden felekezet lelkésze képviselve van. Szívesen találkozunk egymással, havonta kis csoportban, évente pedig országos találkozón. Szent XXIII. János pápa tanítása szerint: Ne azt keressük, ami szétválaszt, hanem ami egybeköt. Mindnyájan törekszünk a nyitottságra, a másik készséggel való befogadására, meghallgatására. De tudjuk, hogy a Fokoláre komoly párbeszédre törekszik az iszlámmal, a buddhistákkal, sőt az ateistákkal is.

Érdekes, hogy ha valaki komolyan veszi a hitét, akkor adott esetben közelebb kerülhet egy olyan más vallású emberhez, aki szintén komolyan veszi a saját hitét. Ezt egy ateista is megérzi, érti, hogy a szeretetnek mekkora ereje van. 

Chiara Lubichnak van erről egy nagyon szép gondolata: Képzeljük el, hogy haladunk a Nap felé. Különböző helyekről indulva, mindenki a saját sugarán. De minél közelebb kerülünk a Naphoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz is.