Testben élünk

Az Ima, amelyben a betegségek helyes használatát kéri Istentől című művében a francia géniusz, Blaise Pascal összefoglalóan azt mondja, hogy az ember a betegségeivel azonosítható. A spanyol filozófus, Xavier Zubiri is hasonlóan gondolkodik, amikor megállapítja, hogy felépítése folytán „nincs olyan, hogy az embernek ne lennének betegségei”. Most, a világjárvány idején komolyan el kell gondolkoznunk ezen a kijelentésen.

Nem lennének betegségek, ha az ember nem lenne lényegét tekintve testi létező. Az ember testi mivoltának következményei a betegségek, és végső soron a halál. Tehát a test adja létezésünknek egy jellemzőjét: a módot, ahogy jelen vagyunk a valóságban, és ez határoz meg minket a többiekkel szemben. Ez adja e létezés drámáját, ugyanakkor annak felmagasztalását is, mivel a testnek köszönhetjük a földön megtapasztalható legnagyobb örömöket is. Az emberi lét egy pszichoorganikus rendszer, aminek rendeltetése, hogy lakást vegyen benne a (Szent)lélek.

A kereszténység az emberiség vallási képzetének egy olyan istenképet nyújt, amelyben az Isten egy közülünk, tehát megtestesül, testet ölt és teljesen aláveti magát ennek az új körülménynek (vö. Zsid 10,5). A Húsvét misztériumában Jézus Krisztus úgy vált meg minket, hogy közben testben szenved, és a testet alakítja át a feltámadásban. Ezenfelül egy új létformát ajándékoz nekünk: mindnyájan együtt egy test vagyunk Őbenne, vagyis az új, feltámadott minőségében. A szentségi élettel, amely ugyanakkor fizikai-lelki élet is, már mostantól beléptünk ebbe az új eszkatológikus állapotba.

Mindez új jelentést ad a betegségnek és a halálnak. Ha csak immanens szempontból nézzük, a halállal is együttjáró betegség egy olyan sakkjáték, amiben nem győzhetünk és ami létünkbe fájdalmat, sötétséget és az abszurditást hoz. Innen erednek a különböző elméletek és hiedelmek, amelyek megpróbáltak szembenézni ezzel a körülménnyel, olyan menekülőutakat kerestek, amik (végül és legfeljebb) ezt elviselhetőbbé teszik: nyugaton ez az epikureizmus és a sztoicizmus, keleten a buddhizmus.

A modern hedonizmus mentséget nyújt a külsőségekbe menekülőknek, de ez egy reményvesztett és nihilista menekülőút. A transzhumanizmus ezzel szemben az utóbbi idők legerőteljesebb kulturális és tudományos ideológiája: eszerint kívánatos, hogy radikálisan átlépjünk az emberi állapotunkon, a technológia segítségével legyőzzük a betegséget és a halált, bár ez nagyon magas költséggel jár, és kiküszöböljük a test és a lélek eltűnését (a test neurotechnológiai szerkezetekre bomlik). A test nélküli létezés ugyanakkor kapcsolatok nélküli létezés: nincs szenvedés, de nincs szeretet sem.

Az élet és létezés keresztény felfogása szerint testi mivoltunk olyannyira szent, hogy ebben a formában találkozhatunk az abszolútummal, Istennel. Jézus egy olyan létezésre hív meg minket, amelyben lelki és testi valóságunk új testet ölt, amely nem szünteti meg az egyént, hanem a másokkal és minden megteremtett dologgal való kapcsolat távlatát vetíti elénk, amely az „új ég és új föld” (Jel 21,1) idejében valósul meg a maga teljességében.

A betegség és a halál jelentése tehát megváltozik, sőt, új jelentést kapnak: többé már nem az értelmetlen elsorvadás és enyészet jelei, sokkal inkább drámai pillanatok a testi-lelki-szellemi átalakulás útján az új létezés felé, ahol az eddig nem tapasztalt kapcsolati kiteljesedés vár minket. Íme ez az ok, amiért a betegség megtapasztalása – a nem leegyszerűsítő gondolkodásban – egy lehetőség a személyes fejlődésre, valamint a másikkal való mély találkozásra az együttérzésben. Ez utóbbi nem túl divatos fogalom és moralisztikus jelentéstartalmak árnyalják, de ha helyesen értelmezzük, látjuk, mi is ez valójában: a szeretet, a hiteles kapcsolat egy aspektusa, sőt nemcsak egy aspektusa, hanem a legjelentősebb megnyilvánulása és a csúcspontja.

A szerző a Fokoláre Mozgalom társelnöke. Filozófiából szerzett diplomát, teológiából doktorált, a teológiai antropológiára és a morálteológiára szakosodott.