Sötétségünkben gyújtsd lángra a ki nem alvó tüzet

Visszapillantva, a történelem hosszú során át rengeteg hívő embert láthatunk, akik tudatában voltak annak, hogy az imádságban Isten fényt, életet hoz számukra.

Jóval Krisztus előtt egyikük így imádkozott: „Éjszaka is utánad sóvárog a szívem, Uram; mélyen bennem a lelkem téged keres”.

Az Istennel való közösség iránti vágy kezdettől fogva ott lapul az emberi szívben. E közösség misztériuma megérinti lényünk legbelsőbb részét, legtitkosabb mélységeit.

Így mondhatjuk Krisztusnak: „Ki máshoz mennénk, ha nem hozzád? Nálad vannak a szavak, amelyek életre keltik a lelkünket” (PSC p. 35).

Írásaiban Roger testvér feltárta lelki tapasztalatának gyümölcseit. Apránként visszatérő utalásokat fedezünk fel saját imádságos életéről, életének fontos szakaszairól, egy-egy eseményről vagy a Szentírás szavairól. Elhivatottsága a Taizéi Közösség elöljárójaként nemcsak testvérei lelki fejlődésével tartotta őt kapcsolatban, hanem más férfiakkal és nőkkel is, akik bizalommal fordultak hozzá. Ebből a tapasztalatból formálta meg az emberi személyről való misztikus látomását: akár tudatában vagyunk, akár nem, bennünk maga Krisztus mond imát értünk csendesen.

A bennünk megszülető imádság nem tőlünk származik.

Nem valamilyen technikával adunk formát neki vagy, valamiféle edzéssel sajátíthatjuk el. Megpróbálni saját erőből imádkozni annak kockázatát jelenti, hogy „egy olyan Istennel találkozunk, aki saját emberi kivetítésünk eredménye” (PA p. 46).

A belső életbe vezető utazás első lépése nem egy módszer, hanem egy megerősítendő megérzés, a hit cselekedete: mindebben maga Isten az, aki megteszi az első lépést. „Hiszek; segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24). A Teremtő ragaszkodik ahhoz a férfihoz, nőhöz, akit saját képére alkotott, és akiben felismeri Fia képmását. Mindig előttünk jár Lelkének ajándéka, aki mély sóhajokkal könyörög bennünk (vö. Róm 8,26). Isten elsőként szeret minket, és mélyen belénk helyezte azt az örökkévalóság utáni vágyat, amely mozgásba lendít bennünket, az egyik szívnek a másik utáni vágyakozását, amely lehetővé tette Mózesnek, hogy úgy találkozzék Istennel, ahogyan „az ember a barátjával beszélget” (Kiv 33,11).

De mit tegyünk, ha ez a vágy nem talál érzékelhető visszhangot bennünk? Amikor bizonytalanok vagyunk a hitünkben, amikor az épp nagyon is törékenynek tűnik? Roger testvér is ismert sötét napokat. Nagyon tisztán emlékezett ifjúkori nehézségeire, amikor súlyos kétségek időszakán ment keresztül. Nem Isten létezését kérdőjelezte meg, hanem saját képességét, hogy megtapasztalja a látszólag hallgatag Isten jelenlétét. Gyermekkorában belekóstolt a hit világának szépségébe. A serdülőkorának zavarai és megaláztatásai később bizalomvesztéshez vezettek. Bár rendszeresen olvasta a Bibliát, és teológiát tanult, továbbra is sok kérdés merült fel benne.

Eljött annak ideje is, amikor az imádság teljesen megfoghatatlannak, elérhetetlennek tűnt számára. Ez egészen addig a napig tartott, amikor elhatalmasodott rajta a rettegés attól, hogy elveszíti szeretett húgát, Lilyt. Ám ekkor feldúlt lelkében felcsendültek a zsoltáros szavai: „Rólad mondja szívem: Téged keres tekintetem. A te arcodat keresem, Uram!” (Zsolt 27). Ebből az alapvető tapasztalatból fakadóan Roger testvér mindig megőrizte rokonszenvét azokkal, akik úgy érzik, el vannak zárva az imádság minden lehetőségétől, és gúzsba köti őket a belső életüket akadályozó méltatlanság érzése. Nem annyira arról van szó, hogy Isten hallgat, mint inkább arról, hogy mi magunk fátyol mögé bújunk.

Közöttünk van, és mégsem ismerjük fel őt

Felmerül a kérdés: hogyan tudunk újra kapcsolatba lépni Isten bennünk hangzó imájával? Jákob Bételben aludt (Ter 28,11-16). Ott, az álom magányában megjelent a létra, amely összekötötte a mennyet és a földet. Ez a menekülő ember felfedezte, hogy örököse annak a szövetségnek, amit az Úr az ő atyjával, Ábrahámmal kötött.

A későbbiekben történt, hogy az Úr Illést kiemelte depressziójából, és egy angyal által táplálta, aki a sivatagba hívta őt. Ott Isten látványos megnyilvánulását várta Hóreben (1Kir 19,3-18). De kénytelen volt felismerni tévedését, amikor Isten meglepő módon nyilvánult meg számára. „Megértette, hogy Isten hangja a csend suttogásával is megszólal” (Px p. 17). Roger testvér meggyőződéssel vallotta, hogy Istenünk soha nem akarja magát rákényszeríteni senkire.

Nincs szükség másra, mint arra, hogy Isten jelenlétébe helyezzük magunkat. Benne maradni anélkül, hogy félnénk szembenézni a csenddel. Csend körülöttünk, csend bennünk.

„Örökkévalóság Istene, vágyunk arra, hogy az imádság csendjében keressünk téged, és az evangéliumban felfedezett reménység szerint éljünk” (PSC p. 75).

Taizében találunk elkülönített időt és teret erre a csendre, de ami még fontosabb, magának a liturgiának a szívében lakozik a csend, amely Isten imént felolvasott igéjéből táplálkozik. Nem töri meg a liturgiát, hanem inkább a beteljesíti azt: a csend az istentisztelet igazi szíve. Ez a csönd, miként a zenében a hangok közötti szünet, lehetővé teszi a párbeszédet, mert a találkozás vágyát fejezi ki, nem pedig az üresség csendjét. Az együtt megtartott csönd kifejezésre juttatja, hogy a közösség felajánlja magát az Igének, amely gyümölcsözővé teheti életünket. Csend, amely kiemel minket az időből, még akkor is, ha úgy tűnik, semmi sem történik.

Ugyanez a csend, ha teljesen egyedül éljük meg, magában hordozza annak a kockázatát, hogy egyszerűen csak a saját hangunkra hallgatunk, vagy hagyjuk magunkat elcsüggedni, vagy akár belefulladni abba az érzésbe, hogy képtelenek vagyunk imádkozni. Ekkor jön el annak ideje, hogy elénekeljük Szent Ágoston szavait:

Te vagy a fény a szívemben Jézus

add, hogy ne szólhasson bennem a sötét,

Krisztus jöjj te vezess utamon.

A könyv megrendelhető itt: https://ujvaroskonyvek.hu/konyvek/sabine-laplane/15-nap-imadsag-roger-testver-gondolataival