Utazás a Mennyországban 10/12: Fény, karizmák, egyház

Krisztus kibontakozása az évszázadok során pompás kert, melyben Isten Igéi virítanak

A csend, a béke, a Dolomitok természetének elbűvölő szépsége már távoli emlék. Chiara immár néhány hónapja Rómában él, a város zaja, a háború utáni újraépítés, valamint a beáramló menekültek között. Ám az isteni megvilágosodás, a szemlélődés, a Menny mindig új valóságainak megtapasztalása nem helyhez vagy körülményekhez kötött, hanem Istentől érkező, és így bárhol meglévő ajándék. Ez az isteni ajándék Rómában is megvilágítja Chiara életét és gondolatait.

December közepén írott jegyzeteiben a misztikus teológia olyan mestereinek nevei tűnnek föl, mint Jean-Jacques Olier (1608–1657) vagy Adolphe Tanquerey (1854–1932), akiknek ekkoriban a műveit olvassa. Egészen eddig viszont úgy tűnt, hogy az egyetlen mestere Jézus volt, a Jegyes, és az Ő Szentlelke. Hogyan, hogy most mégis feltűnnek ezek a szerzők? Ebben az időben Chiara kapcsolatba kerül kortárs lelkiségi professzorokkal és kutatókkal, például Gabriele Roschinivel (1900–1977), Giovanni Battista Tomasi atyával (1866–1954), Leone Veuthey atyával (1896–1974). Talán ők irányították figyelmét a misztikus teológia szerzőire. És mintha Chiara maga is érezte volna annak szükségét, hogy saját tapasztalatát szembesítse az Egyház hagyományával, és megérthesse annak úgy a folyamatosságát, mint az újdonságát. Szeretné tanulmányozni ezt az őt immár hónapok óta megvilágosító fényt, mert tudatában van tanításbeli jelentőségének és egyházi rendeltetésének: tudja, hogy mindaz, amit él, az egész Egyházé.

A rendelkezésére álló eszközök elégteleneknek tűnnek. Chiara számot vet azzal, hogy az iskolai tankönyvek színvonala elégtelen ehhez a mélységű és újdonságú tapasztalathoz, ezért másfelé céloz. Jóllehet, korlátokat szab neki, hogy nem férhet hozzá az eredeti forrásokhoz és kritikai kiadásokhoz, mégis közvetlen kapcsolatot keres a nagy misztikusokkal. Párbeszédet kezd Folignói Angélával, Avilai Terézzel, Keresztes Szent Jánossal. Assisi Ferenc és Klára már régóta közel állnak hozzá, de most új perspektívákból fedezi fel őket.

A következő évben, 1950-ben egy nagy lélegzetvételű szöveget ír, az előző hónapokban folytatott kutatásai és a szentekkel elmélyített kapcsolata gyümölcseként. E mű stílusosan Az Egyház címet viseli. Himnusz ez az írás a karizmatikus dimenziójában szemlélt Egyházhoz. Olyan terület ez, amelyet a korabeli egyháztanok mellőznek; csak a szentségek, valamint a tanítóhivatal tárgyalására korlátozódnak.

Ebben az írásban Chiara úgy jellemzi az Egyházat, mint a karizmák egymásutániságát, szinte mint a századok során megnyilvánuló Krisztust, mint élő, megtestesült Evangéliumot, amely mindenekelőtt a szerzetesrendek virágzása által korszerűsödik. „Minden szerzetescsalád vagy szerzetesrend, hogy úgy mondjam, Jézus egy kifejeződésének, viselkedésének, életeseményének, fájdalmának, szavának »megtestesülése«.”

Végigveszi a különféle evangéliumi igéket, amelyeket karizmatikus módon éltek meg Assisi Klára és Ferenc, Sziénai Szent Katalin, Alacoque Szent Margit és a kis Jézusról nevezett Teréz. Az Egyház „csodálatos virágos kertként jelenik meg számára, amelyben Isten összes Igéje virágzik”. Költői módon, egy metaforával fejezi ki magát, ahogyan ez a misztikusokra jellemző: „Amint a víz különféle alakú csillagformákat ölt, hópelyhekként hullva a földre, ugyanígy (…) a szeretet különböző formákat ölt magára az Egyházban: e formák a szerzetesrendek és szerzetescsaládok. Minden rendben Isten örök Rendjének valamely sugara ölt testet, valamely sugár abból a fényből, aki Jézus maga.” E karizmatikus, evangéliumi és szent látásmódnak köszönhetően az Egyházat legmélyebb és legmaradandóbb mivoltában ragadja és érti meg: vagyis megtestesült Igeként, megélt Evangéliumként, „egy másik Krisztusként, vagy folytatódó Krisztusként, Krisztus Jegyeseként. Ez az új Jeruzsálem, felékesítetten az összes erényekkel”.

Az egyház hierarchikus és szentségi arculatának megértésében is központi szerepet játszik az Ige, mert ezek is az Evangéliumból fakadnak.

Chiara az imént idézett szöveget kommentálva jegyzi meg: „Az ezeken az oldalakon ábrázolt karizmatikus Egyház nemcsak egyik része a teljes egyháznak, ami mellett létezne a hierarchikus egyház is, hanem sokkal inkább a teljes Egyház, abban az értelemben, hogy annak teljes valóságát fejezi ki. Egyébként pedig az Egyház intézmény volta is az Evangéliumból született, Jézus egy kijelentéséből: »Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat. (…) Neked adom a mennyek országának kulcsait.« (Mt 16,1819) Tehát az egyháznak ez a vetülete is rendelkezik karizmával.”

Mindezzel együtt tény, hogy ez a karizmatikus látásmód azokban az időkben teljesen újnak számított. Még eltelik egy kis idő, mire olyan innovatív művek jelennek meg, mint Henri de Lubac Elmélkedések az Egyházról vagy Karl Rahner Az Egyház dinamikus elemei című írásai.

A saját ’49-es Mennyországbeli tapasztalatát újraolvasva Chiara e karizmatikus áramlatban azt fedezi fel, ami az Egyházat széppé teszi, és közben felismeri a saját küldetését is: „Nekünk kizárólag csak a Szeretetet kell köröztetnünk a különböző rendek között.” Mária szerepének folytatása ez, aki az utolsó vacsora termében az Egyház Édesanyjává válik, annak minden megnyilvánulásában.

Ízelítő a ’49-es Mennyországból

»És ahogyan ahhoz, hogy Istennel táplálkozzunk, a földön lévő milliárdnyi Szentostyából elég egyetlen is, ugyanígy elég egyetlen testvér is (az, akit Isten akarata mellénk helyez), hogy az egész emberiséggel – amely Krisztus misztikus teste – kapcsolatban legyünk.«

Az Egyház az „Isten akarata által mellénk helyezett” bármelyik testvérünk iránti konkrét szeretet által születik és növekszik. Így születnek a testvériség élő sejtjei.

A teljes könyv megvásárolható itt.