Luther fő kérdése: ’Hogyan találok kegyelmes Istenre?’

Olvasási idő: 11 perc

Walter Kasper német származású bíboros 2001-től 2010-ig volt a Keresztény Egység Előmozdítása Pápai Tanácsának elnöke. De az ő esetében jóval többről van szó egy titulusnál: a katolikus dogmatika professzor előtte is a reformáció egyházainak, történetének mély ismerője volt és mindmáig az ökumenikus párbeszéd elkötelezettje, egyben a Ferenc pápa által szorgalmazott szinodalitás előmozdítója. Magyarul is megjelent Luther Márton – Az ökumené jegyében című könyve, amely közérthetően, röviden, persze forrásokkal alátámasztva fest fel egy nagyszabású ívet Luther koráról, az akkori történelmi és vallási mozgalmakról, a reformerből reformátorrá válás hullámhegyeiről és –völgyeiről. A könyvből az is kiderül, hogy számunkra, huszonegyedik századi keresztények számára – az ő világa és a mai hit és vallás világa közti idegenség ellenére – miért is van aktualitása, mondanivalója, bármelyik templomban kereszteltek is meg.

Ebben a cikkben elsősorban a lutheri lelkiségre vonatkozó részekből közlünk szemelvényeket, de szívből bíztatom az olvasókat, hogy olvassák el a könyvet, mely nem csak szakavatott egyháztörténészeknek, teológusoknak szól.

Mindenekelőtt, mielőtt Luther személye és műve aktualitásáról szól, a szerző szeretné tudatosítani az olvasóban, „mennyire idegen számunkra az a világ, amelyben élt, és az üzenet is, amelyet ő közvetített”. És hogy ugyanakkor, ahogy ennek okait később kifejti: „ma éppen Luthernek és az ő üzenetének idegensége teszi őt ökumenikus értelemben időszerűvé”^[1].

„Manapság sokan vannak, köztük mindkét egyház (szerk. megj.: katolikus és evangélikus avagy luteránus, vagy tágabb értelemben a reformáció egyházai) számos gyakorló keresztény hívője, akik egyáltalán nem is értik már a Luther által felvetett kérdéseket. Így van ez sok katolikussal, ami a búcsút illeti, számos protestánssal a bűnök megigazulását illetően. Egy olyan világban, amelyben maga Isten lett idegenné, e két fogalom is idegenné vált. Végtére is sokak számára maga az egyház lett üres és bizonytalan szóvá, sokkal inkább, mint akkoriban, már Luther számára”^[2].

Kasper itt néhány oldalon át felfesti a történelmi előzményeket és korabeli folyamatokat, valamint azokat a hitbeli áramlatokat, mozgalmakat, amelyek a nyugati, európai, illetve a közben a kontinensekre eljutó kereszténységben zajló változások voltak.

„Ez a kor tehát összességében egyfajta átmeneti idő, a hegycsúcsok közti „nyereg” ideje (Reinhard Kozelleck), ahol régi és új találkozott egymással, átfedésbe kerültek és egymásnak is feszültek. Luthert csak a középkor és újkor e feszültségéből érthetjük meg. Saját korának embere volt, nem a miénké. Ez az átmeneti jelleg korának egyházában is megmutatkozik. Volt abban hanyatlás és romlás; de létezett katolikus reform a reformáció előtt is.”^[3]

A korabeli társadalmi és egyházi helyzet áttekintése a következő kérdés elé állít: akkor hát mi volt Luthernek és reformjának újdonsága? Sokszor leredukáljuk tanait és tevékenységét a búcsúcédulák, illetve a hierarchikus egyház elleni küzdelemre, míg a könyv lapjain felelevenedik előttünk ez az igaz hitet átadni akaró ember és teológus, aki aztán a története során többször harcos küzdővé vált, és akinek a tanításának sorsa végül is ki volt téve a nagyban még mindig középkori, feudális viszonyoknak…

„Luthernek ugyan eleven érzéke volt az iránt, hogy korának embereit mozgatta, ugyanakkor ő maga teljesen szemben is állt a korával. Programja nem vezethető le egyszerűen a korabeli helyzetből. Ő mindent saját vallásos mélységén át értelmezett. Szavainak reá jellemző erejével, hol bárdolatlanul durván, néha gyűlöletet ontva, de máskor ugyanilyen jámboran, finom és meghitt hangon beszélt az emberek egzisztenciális kérdéseiről, és elérte vallásos életük mélyrétegeit.

Megdöbbentő erővel vetette fel minden kérdések közül legfontosabbat, az istenkérdést.

’Hogyan találok kegyelmes Istenre?’ Ez volt Luther egzisztenciális kérdése, amely őt személyesen is hajtotta. Amikor Johann Tetzel a búcsút hirdette, e kérdés lelkipásztori alakot öltött számára a gyóntatószékben, mert látta, hogy a búcsúról szóló prédikáció azt a hamis bizonyosságot közvetítette az üdvösségről, mintha a búcsú által az ember megváltást vásárolhatna Istentől.

_{A Schlosskirche ma Wittenbergben, amelynek ajtajára Melanchon szerint 1517. október 31-én Luther Márton kifüggesztette 95 tételét.}

A kegyelmes Istenre vonatkozó kérdés neki, a Szentírás doktorának végül is a iustitia Dei értelmezési problémája lett a Róm 1,17-ben: „Most kezdtem megérteni, hogy ennek az igének: az evangéliumban Isten igazsága jelentetik ki, az az értelme, hogy ti. ez az igazság elfogadott (passiv) igazság, mellyel minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által, amint megíratott: ’Az igaz ember hitből él’” (Előadás a Rómaiaknak írt levélről, 1515-1516). Luther fölfedezte, hogy Isten igazságossága nem az aktív értelemben kiegyenlítő, büntető, bosszúálló igazságosság, hanem passzív értelmű, az embert igazzá tevő s ezzel egyben az embert felszabadító, megbocsátó és vigasztaló igazságosság, amely nem emberi tetteink alapján, hanem egyedül Isten kegyelméből és irgalmasságából lesz osztályrészünk, nem a vallásosság olyan külső gyakorlatai által, amilyen a búcsú, hanem a hit által.

Így a keresztény lét korabeli külsőségességgé válásával szemben, annak belsővé tételét választotta mélységes misztikus irányultsággal.

Idősebb korából visszatekintve, Luther úgy tartotta, hogy ez a felismerés, az úgynevezett toronyélmény hozta meg számára az áttörést, hogy reformátor legyen. Ez az áttörés valószínűleg nem egyetlen pontosan meghatározható időpont élménye volt, hanem hosszabb tisztázási folyamat és ennek tudatossá válása”^[4].

A biblia, az újszövetség kézbevétele, nemzeti nyelveken való közvetítése ebben az időszakban több országban elindult. De mi volt Luther számára a Szentírás, amelynek olvasása, ismerete a protestáns vallásgyakorlás alapja?

„Az Evangélium Luther számára nem egy könyv volt csupán, nem is egyszerűen a Biblia, nem is tanok valamiféle kódexe, hanem élő üzenet, személyes és egzisztenciális megszólítás, biztatás és ígéret (promissio) pro me és pro nobis (ígéret nekem és nekünk)… Luther elfordult a megigazulás tettek általi keresésétől, de közben a legkevésbé sem olcsó kereszténységet keresett leszállított áron. Rögtön az első tézisben azt mondta, hogy a keresztény egész életének állandó bűnbánatnak kell lennie.

Luther reformja így kezdettől fogva összetartozott teológiájával a bűnbánatról és ’a mi Urunk és Mesterünk, Jézus’ megtérésre hívó szaváról”.

Az egyháztörténelem egyik legkiválóbb protestáns ismerője, Carl Andresen által kiadott Handbuch der Dogmen- und Theologiegeschichte című könyv három szakaszra osztja a tanfejlődést: a katolicitás kora (patrisztika és középkor), a felekezetek kora és az ökumenizmus kora. Az ökumenizmus kora valójában nem a 20. század elején kezdődött el, amelytől általában az ökumenét számítják, hanem kezdődött az humanizmussal, amely elutasította a felekezetek háborúskodását, és a távoli múltban előkészítette már sor reformtörekvés, mozgalom. Walter Kasper bőséges példát, felsorolást hoz ennek alátámasztásául.

„A felekezetek kora 1918-ban a monarchia megszűnésével és az ezt követő 20. és 21. századi nagy átalakulásokkal véget ért. Pluralista helyzetünkben, ahol a felekezeti miliők felbomlanak és a különböző felekezetekhez tartozók magától értetődően egymás mellett élnek, együtt dolgoznak, és gyakran egyazon családban együtt élnek (és imádkoznak), illetve az individualizmus mai folyamatait látva a felekezeti egyházakat elválasztó határok átjárhatóvá váltak. A felekezeti csatározások pedig számos protestáns és katolikus keresztény számára értelmüket veszítették.

Sajnálkozhatunk rajta, ez azonban semmit sem változtat a tényen, hogy a felekezetek kora visszavonhatatlanul lejárt, és minden kísérlet, amely ezt romjain újra életre kívánná kelteni, eleve kudarcra ítéltetett.

Ezen hosszabb távon sem a katolikus restaurációs kísérletek, sem a 2017-es esztendő ünnepségei nem változtathatnak semmit.”^[5]

„Mivel Luther időszerűségét nem kereshetjük a felekezeti egyházak oldalán, felmerül a kérdés: akkor hogyan? … Jelenkorunkban különösen Németországban kísérlik meg azt, hogy Luthert és a reformációt a szabadság újkori történetének összefüggésében értelmezzék. A mondást, ’Itt állok, másként nem tehetek, Isten segítsen meg’, mintegy Luther szabadságának és bátorságának kifejezéseként értik, aki egyenes derékkal és emelt fővel fordult szembe az egyházi politikai tekintéllyel…”.

Hogy Luther Wormsban a lelkiismeretére hivatkozott, kétségkívül fontos lépést jelentett a szabadság újkori történetében.

Bár az ő esetében nem egy autonóm, hanem az Isten szavában gyökerező lelkiismeretről volt szó”.^[6]

A szerző felhívja a figyelmet rá, hogy meg kell különböztetnünk Luther szellemiségét a modernkori értelmezésű lelkiismereti szabadságtól.

„Ha a modernitás relativizáló és szkeptikus végkifejletére tekintünk a posztmodern világban, feltehetjük a kérdést, vajon a végén valóban Luther lett-e a győztes, aki Erasmussal szemben szenvedélyes és asszertív kijelentésekre törekedett, vagy nem inkább Erasmus, akit Luther közönyös relativizmussal vádolt. Spiritus sanctus non est scepticus (a Szentlélek nem szkeptikus), hangsúlyozta Luther Erasmusnak (De servo arbitrio). Ma vélhetően ugyanezt írná be jó néhány teológus törzskönyvébe is. A szabadság történetének néhány posztmodern fejleményével szemben nyomatékkal hangsúlyozná a keresztény ember teonóm, kegyelmesen megszabadított és Isten szavában egybefoglalt szabadságát.

E sajátos ‘keresztény különböztetéssel’ (Romano Guardini) Luther idegen az újkor számára, és éppen abban áll ökumenikus időszerűsége, hogy ilyen módon a krisztológiára összpontosított”^[7].

_{Walter Kasper bíboros, a könyv szerzője}

„Az egyetemes egyházat érintő szándékával Luther maga nem a felekezetek korába tartozik, ezért tehetjük fel a kérdés ökumenikus aktualitását illetően anélkül, hogy a mai értelemben vett ökumené alakját csinálnánk belőle…”^[8].

Jelenleg tehát Carl Andresen hármas tagolása szerint az ökumené szellemében mind a katolikus, mind a nagy protestáns egyházak felülkerekedtek önmagukhoz láncoló felekezeti viszonyrendszerükön, és megtanulták, hogyan értelmezzék keresztény mivoltukat a misszióban, a diakóniában és a világ iránti keresztény felelősségvállalásban újra és mélyebben, úgy, mint továbbadható ajándékot. Kasper, a német egyházból kiindulva, itt is két egyházat említ, de a magyar kontextusban a lutheránus/ evangélikus egyház mellett a református egyház és más egyházak is jelentősek voltak ebben az 500 évben.

„A katolikus egyház úgy értelmezi magát, mint a világért való szentséget, és tudja, hogy az egyház missziós küldetése a lényegéhez tartozik. A protestánsok hasonló fordulatot valósítottak meg az Egyházak Ökumenikus Világtanácsának 1968-as uppsalai közgyűlése óta, és szakítottak az egyes ember megigazulásának egyoldalú és beszűkült hangsúlyozásával…

Az ökumenikus látásmódnak ez a térnyerése vezetett arra a felfedezésre, hogy

több az, ami a Jézus Krisztusban való egyetlen keresztség okán összeköt minket, mint ami elválaszt, és hogy abban, ami elválaszt, tanulhatunk egymástól.

Ma mindkét egyház úgy értelmezi magát, mint Ecclesia semper renovanda et reformanda (a mindig megújulásra és reformra szoruló egyház)”.

Az ökumené: dialógus különböző hagyományú keresztények között. De vajon melyek ennek a párbeszédnek a legfőbb ismérvei? Mikor beszélhetünk hiteles ökumenizmusról?

„A párbeszéd nem azt jelenti, hogy amit eddig igazságnak hittünk, azt most elvetjük. Valódi párbeszédet csak olyan emberek folytathatnak, akiknek megvan a saját álláspontja, ugyanakkor készek arra, hogy meghallgassák egymást és tanuljanak egymástól. Egy ilyen párbeszéd nem tisztán intellektuális ügy; inkább a kapott ajándékokban való osztozás. Feltételezi, hogy elismerjük a másik igazságát és saját gyengeségeinket is, hogy saját igazságunkat nem sértő és vitázó módon mondjuk ki, hanem mint igazságot a szeretetben. (Ef 4,15), hogy az ellentétes álláspontokat megszabadítjuk a megoszlás mérges tüskéjétől, és ajándékká tesszük őket, hogy így mindkét fél növekedhessen, sőt egybenőhessen az eredeti értelemben vett katolicitásban, így Isten irgalmasságát Jézus Krisztusban mélyebben felismerve közösen tehessen tanúságot róla a világ előtt”. ^[9]

„Elfogadó, egymástól tanuló ökumenére van szükségünk. A katolikus egyház csak ezáltal valósíthatja meg egészen és konkrét módon a katolicitását; megfordítva, Luther eredeti, alapvetően ökumenikus szándéka is csak ebben az elfogadó ökumenében érheti el teljességét. Még nincs közös megoldásunk, de feltárul egy lehetséges közös perspektíva és egy közös út, amely előre visz. A teljes egységre vezető út nyitva áll, még ha hosszú és meredek lesz is majd”^[10].

A történelmi keretezés után eljutottunk tehát az kérdése, hogy miben áll Luther Márton üzenete számunkra, 21. századi hívő keresztények számára ökumenikus értelemben?

„Luther Márton nem az írásaiban még nyitott ekkléziológiai megközelítésekkel járulhat hozzá leginkább az ökumené folytatásához, hanem azzal, ahogy eredetileg Isten kegyelméből és irgalmasságából, valamint a megtérésre való felszólításból indult ki.

Isten irgalmasságának üzenete választ jelentett személyes kérdésére és kínlódására, egyben korának kérdéseire is; ma is ez ad választ az idők jeleire és sok ember sürgető kérdéseire.

Csak Isten irgalmassága gyógyíthatja be azokat a mély sebeket, amelyeket a szakadás ejtett Krisztus testén, az egyházon. Ez képes arra, hogy megváltoztassa és megújítsa szívünket, hogy készek legyünk a megtérésre, irgalommal forduljunk egymás felé, megbocsássuk egymásnak a múltbéli igazságtalanságot, kiengesztelődjünk egymással és útra keljünk, hogy az egység útján lépésről lépésre türelmesen járva egymásra találjunk kiengesztelődött különbözőségben”.

Majd a fa szimbolikájával hív meg a szerző a reményre, hogy a lutheri tanításban fontos forrásokhoz és a gyökerekhez való visszatérés, a Szentírás-olvasás és közös imádság idővel gyümölcsöt terem.

„Ilyen értelemben szeretnék csatlakozni egy kijelentéshez, amelyet Luther Márton ajkára adtak…, és a reményre szólít. „Ha tudnám, hogy holnap megsemmisül a világ, még ma elültetnék egy kis almafát”. 2009. november 1-én az újjáalakított Luther-kertben elültethettem egy kis hársfát Wittenbergben; viszontajándék gyanánt utódom idején a lutheránusok is ültettek egy kis olajfát a falakon kívüli Szent Pál bazilikánál Rómában. Aki elültet egy fácskát, az reménykedik, ugyanakkor türelemre is szükség van. A fácskának egyrészt a mélységbe kell hatolnia és mély gyökereket kell eresztenie, hogy kellemetlen viharoknak is ellen tudjon állni. Nekünk is el kell jutnunk ad fontes és ad radices (a forrásokhoz és a gyökerekhez). Szükségünk van a lelki ökumenére, közös Szentírás-olvasással és közös imádsággal. A fának másrészt magasra kell nőnie és föl, az ég felé, a fény felé kell nyújtóznia. Az ökumenét nem lehet „megcsinálni”, megszervezni vagy erőszakkal véghezvinni. Az egység Isten Szentlelkének ajándéka. Nem szabad az ő hatalmát lebecsülnünk, lehetőségeinkről hamar csüggedten lemondanunk, reményeinket nem adhatjuk fel idő előtt. Isten Lelke, aki megkezdte az egység művét, véghez is fogja vinni azt, nem olyan egységgel, amilyet mi akarunk, hanem ahogyan ő akarja”^[11].

Walter Kasper

1933-ban született Németországban. 1957-ben szentelték pappá, 1964-től 1989-ig a dogmatika professzora Münsterben és Tübingenben. 1979-ben a Keresztény Egység Titkárságának szaktanácsadójává, valamint a katolikus egyház képviselőjévé nevezték ki az Egyházak Világtanácsának Bizottságába. 1989-től a Rotterdam-stuttgarti egyházmegye püspöke, 2001-től pedig 2010-ben történt nyugdíjba vonulásáig a Keresztény Egység Előmozdítása Pápai Tanácsának elnöke. Számos egyetem díszdoktora és tiszteletbeli professzora.

_{[1] Walter Kasper: Luther Márton – Az ökumené jegyében, Vigilia Kiadó, 2016, 18. o}

_{[2] u.o, 13. o
[3] u.o, 18. o}

 _{[4] u.o, 25-27.o
[5] u.o. 28. o
[6] u.o, 46.o
[7] u.o, 51.o
[8] u.o, 55.o
[9] u.o, 66.o
[10] u.o, 69.o
[11] u.o, 73-74. o.}