Valami tökéletesebb

_{A cikk szerzője, Joseph Vukov a chicagói Loyolai Szent Ignác Egyetem filozófia szakának egyetemi docense. Ő írta a Navigating Faith and Science (2022, „Útkeresés a hit és a tudomány között”) és a The Perils of Perfection: On the Limits and Possibilities of Human Enhancement (2023, „A tökéletesség veszélyei: Az emberi fejlődés korlátai és lehetőségei”) könyveket. Az Illionis államban található Wheatonban lakik feleségével, Kelsey-vel, és három gyermekükkel.}

Bevallom, perfekcionista vagyok. Nemrégiben lecsöpögtettem a munkahelyi nadrágomat (a majonéz folyt ki a szendvicsemből). Olyan pici a folt, hogy észre sem lehet venni. De én tudok róla, és zavar. Vagy például most is, ahogy írom ezeket a szavakat, tudom, hogy alaposan át fogom nézni, amit írtam. Újból és újból. Ellenőrizni fogom többször is, hogy helyes nyelvtani szerkezeteket használtam-e, jó-e a központozás, és érthetőek-e a gondolataim. Utálok késni. Rosszul érzem magam, ha megtöröm a kedvenc könyvem gerincét. És én tényleg szeretek takarítani. Ahogy már mondtam, perfekcionista vagyok.

De mit jelent az, ha a tökéletességre törekszünk?

Ez itt a kérdés. A kutatók és amatőr gondolkodók egy csoportja szerint, akiket transzhumanistáknak hívnak, a tökéletességre való törekvés nem más, mint a hosszabb, okosabb, gyorsabb és szebb élet iránti vágy. De hogyan akarják ezt megvalósítani? Alapvetően új technológiák felhasználásával. Okostelefonok, gyógyszerek, űrutazás, agyi áramütéssel való kísérletezés és genetikai finomhangolás: a transzhumanisták szerint mind-mind jó eszköz lehet. A transzhumanista gondolkodásmód gyakran úgy hangzik, mint egy sci-fi regény, amely összetett és újszerű utakat keres a céljai eléréséhez. Pedig a transzhumanizmus alapgondolata egyszerű: a tökéletesség nem más, mint túllépni szürke emberi létünkön (a latin transire ige átkelést, áthaladást jelent, innen ered a transzhumanzimus kifejezés).

Talán még soha nem hallottunk a transzhumanizmusról, azt viszont garantálom, hogy találkoztunk már a gondolataival. A Szilícium-völgy technikai óriásai – a hatékonyság, fiatalság, sebesség és a hosszú élet ígéreteivel – gyakran a transzhumanizmus elvét sugározzák. De mi magunk is gyakran (tudatosan vagy tudattalanul) közvetítünk ilyen gondolatokat. Amikor egy új okostelefont veszünk, amelyről tudjuk, hogy igazából nincs rá szükségünk; vagy kísértésbe esünk, hogy megvásároljunk egy öregedésgátló krémet, vagy amikor kipróbálunk egy trükköt a YouTube-ról, hogy fejlesszük a figyelmünket: ezek mind a transzhumanizmus tünetei, vagy legalábbis azt mutatják, hogy a cselekedeteinket ilyen gondolatok táplálják. A transzhumanizmus nem csak az Apple, Facebook és az X (Twitter) központjainak fehéren ragyogó folyosóin van jelen. A mindennapi életünkben is megmutatkozik.

A transzhumanizmus kezdetben vonzónak tűnhet. A mozgalom valóban jól leképezi azt, amit sokan „tökéletesség”-nek értelmezünk: hibátlan megjelenés, letisztult hétköznapi élet, feltűnőség, hatékonyság, és intelligens cselekvés. A transzhumanizmus azonban jelentős problémákat is takar.

Azzal, hogy azt állítják, hogy egy hosszabb, elragadóbb, okosabb élettel kell a tökéletességre törekednünk, a transzhumanisták burkoltan támogatják az elképzelést, hogy a rövidebb és szürkébb életünk összességében rosszabb.

Vagyis, hogy hmm… a te és én, vagyis a mi életünk nem teljesít olyan jól, mint amit ők lefestenek. Sőt, azt is kifejezik ezzel, hogy a legsebezhetőbb emberek állnak a legtávolabb a jó élettől. Ez pedig egy olyan gondolat, amely mindenkit kényelmetlenül kellene, hogy érintsen.

De különösen a keresztényeket. Krisztus ugyanis azt tanította, hogy boldogok a szelídek, az üldözöttek és akik éheznek. A görög makarios szót áldottként, de boldogként is fordíthatjuk. Jézus a szegény asszony két fillérjét nagyobbra tartotta, mint a gazdagok adományát. Azokkal étkezett, akik a társadalom peremére lettek taszítva.

Napjainkban az Egyház is arra hív minket, hogy a szegények iránt fejezzük ki kiemelt elkötelezettségünket, ne pedig a tech cégek vezetői iránt.

Ezek a felszólítások a transzhumanista álmokat alaposan felforgatják.

A transzhumanistákkal azonban nem az a probléma, hogy a tökéletességre törekszenek.

Krisztus is arra hív minket, hogy „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5, 48). De milyen tökéletességre hív minket Krisztus? És miben tér ez el a transzhumanista tökéletességtől? A válasz első felét úgy találjuk meg, ha Jézus életére tekintünk.

Amikor Isten emberré lett, nem lépett túl az emberségünkön. Ehelyett inkább lealacsonyodott, leereszkedett a mi emberi szintünkre.

Istennek nem az volt a célja, hogy a transzhumanisták módjára magára vonja a figyelmet a szürke emberi élet helyett. Ehelyett inkább mélyen elmerült a létünkben, egy lett közülünk, és olyan egyszerű (és igen, szürke) körülmények közé született, amilyet csak el tudunk képzelni: egy első századi jászolba fektették, és a Római Birodalom egy félreeső, vízvezetékrendszerrel sem ellátott szegletében nevelkedett, majd végül ki is végezték, mint egy közönséges bűnözőt.

Krisztus megtestesülhetett volna a 21. században is, és kihasználhatta volna az élethosszabbító, IQ-növelő, jövőt elhozó technológiákat, amelyeket a transzhumanisták hirdetnek. Választhatta volna azt is, hogy magas társadalmi rangba születik a Szílicium-völgyben, a Wall Streeten vagy a Buckingham-palotában. De tökéletes akaratából nem így döntött.

A választása pedig mindannyiunk számára egyértelmű: ha Krisztust akarjuk követni, hogy „tökéletesek legyünk, amint a ti mennyei Atyátok tökéletes”, hibáznánk, ha a technológia (vagy bármi más) segítségével arra törekednénk, hogy túllépjünk emberi mivoltunkon.

Krisztus arra tanít minket példájával, hogy a tökéletesített emberi élet nem eltér az emberségünktől, hanem sokkal inkább még emberibb nála.

Hiszen Krisztus az újjáteremtett emberiség – Ő az új Ádám (Róm 5, 12–21), és az Ő fivéreiként és nővéreiként mi is meghívást kaptunk, hogy csatlakozzunk hozzá. Az emberiség helyreállítására hív minket, nem pedig arra, hogy elmeneküljünk emberségünktől.

Hogyan törekedjünk tehát a tökéletességre? Nem szabad róla teljesen lemondanunk. Ehelyett inkább saját magunknak kell újból meghatároznunk, hogy mit is jelent. Olyan perfekcionizmusra van szükség, amely elfogadja a pecsétes nadrágot, a megtört gerincű könyvet és a rendezetlen otthont, mert ezek mind a hétköznapi emberi lét részei. Olyan perfekcionizmus ez, amely mélyebben elmerül az emberségben, nem pedig menekül előle. Ha valaki meg akarja menteni életét, el kell veszítenie azt. És ha tökéletességre akarunk törekedni, menekülnünk kell tőle, legalábbis abban a formájában, amelyet a világ kínál nekünk. Krisztus példája valami jobbat nyújt. Valami emberibbet. Valami tökéletesebbet.