Van Thuân bíboros: a remény és a megbocsátás hőse

François Xavier Nguyên Van Thuân 1928. Április 17-én született Huê-ban, egy vietnami kisvárosban. Vértanúk családjából származott: 1885-ben édesanyja falujának lakóit élve égették el a plébánián. Csak a nagypapája menekült meg. Atyai ősei számos üldöztetés áldozatai lettek 1698 és 1885 között. Van Thuân körül csupa megingathatatlan hitű ember élt, amiről tanúskodik az a tény is, hogy a nagymamája minden este a családi ima után elmondott még egy rózsafüzért a papokért is. Édesanyja, Erzsébet, keresztény módon nevelte kiskorától kezdve. Minden este bibliai történeteket és a vértanúk életét mesélte neki. Amikor aztán letartóztatták fiát, tovább imádkozott érte, hogy mindig hűséges maradjon az egyházhoz. Szívében megbocsátott rabtartóinak.

1953. június 11-én Van Thuânt pappá szentelték. Rómában tanult. Amikor visszatért Vietnamba, professzor, majd a szeminárium rektora lett, aztán püspöki helynök, majd 1967.április 13-tól Nha Trang-i püspök.1975. április 24-én, néhány nappal a kommunista rezsim uralomra lépése előtt, VI. Pál Saigon (Hoshimin Város) segédérsekévé nevezte ki. Néhány hét múlva letartóztatták és bebörtönözték. Hosszú-hosszú éjszaka, tizenhárom évig tartó, ítélet nélkül, amiből kilencet magánzárkában töltött. 1988. november 21-én engedték szabadon.

Amikor a kommunista rezsim átvette a hatalmat Saigonban, azonnal azzal vádolták meg Van Thuânt, hogy a kinevezése „a Vatikán és az imperialisták közötti összeesküvés” eredménye. Három hónapos csatározás és feszültség után az elnök székhelyére hívták, a Függetlenség Palotájába, ahol bilincsbe verték. 1975. augusztus 15-e, délután 2 óra volt: felvette a reverendáját és egy rózsafüzért csúsztatott a zsebébe. 1975. októberétől kezdett üzeneteket szerkeszteni a keresztény közösségnek.

Egy katolikus kisfiú, a hét éves Quang tette lehetővé ezt, aki kis papírdarabokat juttatott a börtönbe, amiket aztán hazavitt a püspök feljegyzéseivel. A testvérek lemásolták és terjesztették ezeket. Ezekből a rövid üzenetekből született A reménység útja című könyve. Hasonló dolog történt 1980-ban, amikor Giangxá-ban raboskodott: írt, most is éjszaka és titokban, egy második könyvet, A remény nem csal meg címmel, majd egy harmadikat: A remény útjának zarándokait.

Rendkívül drámai események részese is volt, mint például amikor egy hajóra zsúfolták 1500 éhező és reményét vesztett bebörtönzöttel együtt. Kevéssel ez után kezdődött az elszigeteltség hosszú időszaka.

Csak két őr volt vele. Összegyűjtött minden papírdarabkát, amit csak talált, és csinált magának egy kis személyes Bibliát, amelybe az evangélium több mint 300 mondatát írta, amire kívülről emlékezett. Ez volt a kincstára.

Az Eukarisztia ünneplése volt napjának a középpontja.Tenyerére öntött három csepp bort és egy csepp vizet…

Az elszigetelés előtt a börtönben sikerült létrehoznia még egy kis keresztény közösséget is, mely itt-ott találkozott, hogy imádkozzék, és az Eukarisztiát ünnepelje. Éjszakánként, amikor csak lehetséges volt, váltott szentségimádást szervezett a cigarettás dobozban őrzött szentség előtt.

Szabadulása után először csak mozgásában korlátozták, majd 1991-ben kiutasították az országból, ekkor költözött a Vatikánba. Itt viszont hamar felfigyeltek diszkrét, mégis érezhető jelenlétére. 2000-ben megható pillanatok vártak rá: meghívták, hogy ő tartsa a nagyböjti lelkigyakorlatot II. János Pál pápának és a római kúriának. Maga a pápa kérte fel arra, hogy „tegyen tanúságot”. Meg is tette.

A Szentatya így zárta a lelkigyakorlatot: „Ő, aki a hosszú vietnámi börtönévek alatt a keresztről tett tanúságot, s most mesélt nekünk a börtönbeli szenvedéseiről, megerősített minket abban a bizonyosságban, hogy amikor minden összeomlik körülöttünk, és talán még bennünk is, Krisztus akkor is megingathatatlan támaszunk marad.”

A lelkigyakorlatos beszédeiből kiviláglott, miben látja ő az egyház lényegét. Az egyház közösségi voltát hangsúlyozta. Átvezetésként mondta egyszer: „Sajnos gyakran nincs meg az egyházban a közösség teljessége. És ez bizonyos értelemben rosszabb, mint a náci vagy kommunista egyházüldözés, mert ez a támadás az egyházat nem kívülről éri, hanem belülről.

Ahol hiányzik a közösség, az egyház méhében nagy, rákos daganatok keletkeznek.”

Van Thuân különösen közel állt a Fokoláre Mozgalomhoz, főleg életének utolsó éveiben. Mindig figyelt az új egyházi mozgalmak megjelenésére. Már 1974-ben megismerte az egység lelkiségét. Amikor legutóbb bemutatta Chiara Lubich egyik könyvét, így vallott a mozgalom szerepéről életében:  „Az egység lelkiségének gondolatai elkísértek a magányba, amikor nem lehetett semmim, amikor látogatók sem jöhettek. És a börtön megváltozott a számomra, új szemmel tekintettem minden börtönőrre. A börtön templommá változott, a legszebb katedrálissá.”

Még bíboros korában is azt a keresztet hordta a nyakában, amit börtönőrének segítségével elektromos kábelekből és más fémhulladékból a börtönben készített magának.

Különösen sokat jelentett neki, amit Chiara Lubich úgy magyaráz, hogy szentnek lenni egyszerűen annyit jelent, mint „Jézus lenni”:  „Amikor a börtönben voltam, és még könyveim sem voltak, hogy elmélkedjek, ez a gondolat segített nekem. Olykor még imádkozni is képtelen voltam. De hogy is csináljam? – kérdeztem magamtól. Végül egyetlen témát vettem: élni Jézus végrendeletét. Elég volt erre gondolnom: élem Jézus végrendeletét a jelen pillanatban. Igyekszem olyan lenni, mint Jézus, hogy szent legyek. Igazán nagy titok ez. Nem lehet időnként szentnek lenni, csak minden egyes pillanatban, a jelen pillanatban.”

Mikor Rómába érkezett, végre ő is részt vehetett a mozgalom püspök barátainak találkozóin. Úgy tartotta, hogy az egység lelkisége „lényeges szerepet játszik az egyház megújulásában.”

Komoly betegség után, 2002. szeptember 16-án hunyt el. Öt évvel később megindult boldoggá avatása, 2017-ben Ferenc pápa elismerte hősies erényeit. Életéről több mű is született, regényes és filmes formában is feldolgozták.

Van Thuân bíboros gondolatait az alábbi cikkünkben olvashatják:

https://ujvarosonline.hu/lelkiseg/elmelkedesek-a-szeretet-muveszeterol-ellensegeiteket-is