26-ból 26

Múlt héten beszélgettem a tanítványokkal a csapatunkban kialakult sziklaszilárd kapcsolatról. Egyikük rám nézett, és azt mondta: „C100-as”. A C100-as beton az ultra nagy szilárdságú beton, a nyomószilárdság netovábbja. Peti – a tanítvány – azt mondta, magára tetováltatja. Egy pillanatra elgondolkoztam életem első tetoválásának esélyeit latolgatva. Elmondom, hogy miért.

A katolikus családok szebbnél szebb beszámolókat küldtek a Covid-időszak családi összezártságairól. Szeretném egy pillanatra megmutatni az érem – budapesti középiskolai tanárként megélt – másik oldalát is. Ez az időszak azokban a csonka családokban, ahol egzisztenciális nehézség, esetleg agresszió van, ahol nincs szülői kapacitás az oktatási feladatok átvételére, közel sem zajlott ilyen pompásan.

Annak, aki nem követi az oktatásügy eseményeit, fontos adalék, hogy a középfokú képzésekben 2020. március 12. és 2021. május 10. között (egy rövid időszakot leszámítva) online oktatás volt, tehát ezek a fiatalok nagyon hosszú időt töltöttek valós jelenléti kortárs közösség nélkül a négy fal és családjuk társaságában.

A középiskolában, ahol tanítok, parképítő és fenntartó technikusokat (köznyelven kertépítőket) képzünk, 4+1 éves rendszerben. A negyedik évben érettségit tesznek a diákjaink, az ötödikben technikusi vizsgát. Ebben az utolsó, technikusi évben három nap az elmélet, két nap pedig gyakorlati képzés. Az érettségi átlag általában alulról súrolja a hármas osztályzatot, a technikusi évben pedig egyharmados lemorzsolódás jellemző.

Osztályom tavaly érettségizett, idén pedig technikusi vizsgázott, többen (a 26 fiatalból 10-en) sajátos nevelési igényűek vagy tanulási zavarral küzdenek. Az érettségi felkészülés véghajrájában lévő osztályt a Covid első hulláma egyik napról a másikra helyezte át a még nem működő online térbe.

Hiányoztak a számítógépek, a módszerek, nem voltak kialakult szabályok, a tanítványok közül pedig többen depressziós hangulatba kerültek, vagy pánikroham alakult ki náluk.

Az érettségi időszakban egy állandó imaszándékom volt, hogy mindenki kitartson, jöjjön be, írja meg, ne menjen ki korábban.

Szilárdan hiszek a kötődés alapú pedagógiában, és az egész osztállyal négy évig az egységre, egymás támogatására szocializálódtunk az egyáltalán nem támogató világi közegben – ahol hangsúlyos liberális munkahelyi és pedagógiai klíma van. A tanítványok közül sokak számára az egység, mint emberi kapcsolati séma ismeretlen volt, de mindenki nagyon gyorsan ráérzett, és kovalens kötéssel bekötött az osztályközösségbe. Minden helyzetben tanulópárokat alkottunk, amit idővel maguktól is automatikusan elkezdtek szervezni minden nehezebb tanulmányi helyzetben. Együtt mondtuk ilyenkor: „Embert hátra nem hagyunk!” Fontos, hogy a tanulópárok nem állandó tagokból álltak, hanem bárki, bárkit azonnal „örökbe fogadott”.

Tavaly az érettséginek is így kezdtünk neki, és Istennek legyen hála, mindenki minden alkalmon megjelent, és az osztály hiánytalanul leérettségizett. Mindenki minden tárgyból kitöltötte a rendelkezésre álló időt (nem adta fel, nem jött ki korábban), hiszen megegyeztünk, hogy figyeljük egymást, és nem hagyjuk, hogy valaki feladja.

Az érettségit követően, a technikusi évre csatlakoztak az osztályhoz mások is a párhuzamos osztályból, illetve visszaült az iskolapadba négy, korábbi évfolyamokból lemorzsolódott tanítvány. Mindenki gyorsan ráérzett az osztályban tapasztalható egység ízére, és ahogy az új diákok egyike fogalmazott: „Itt most ebben az osztályban minden tökéletes”. Az osztályom pillanatok alatt „bekebelezte” az új tanulókat, és úgy beleszerette őket a közösségbe, mintha mindig is velünk lettek volna.

A technikusi év online időszaka borzalmasan nehezen telt, a családokon egyre nagyobb egzisztenciális nyomás volt, a tanulók többsége folyamatosan dolgozni kényszerült. Az egyik roma kislány karácsonykor stroke-ot kapott, és hosszú időre kórházba került. Több tanuló szülei kerültek kórházba, és az egyik fiú édesanyja egy hónapja elhunyt. Tanulmányi szinten a technikusi dolgozat és annak informatikai háttérigénye szintén nagy kihívás volt sokak számára, hiszen

sokan az online oktatást egy régi, döcögősen futó laptoppal, vagy egy törött telefonnal – munka közben – voltak kénytelenek megoldani.

Az első osztályomnál egyeztünk meg a férjemmel abban, hogy diákot, amíg nem végez, haza nem hozok (felnőttként sok volt tanítvány jár hozzánk, mint családi barát). A Covid ezt is felülírta: a vizsgát megelőző hónapban a nappalink vizsgakonzultációs térré vált, és a számítógépeinken sorra írták a technikusi dolgozatokat a tanulók, hétköznap és hétvégén, reggel és este, betöltötték az életünket a tanítványok. Mindenki mindenkit vonszolt, cipelt, segített, hogy végül mindannyian sikeres tanévet zárhassanak.

Múlt héten volt az osztály utolsó vizsganapja, és a 26 főből 26-an sikeres vizsgát tettek. Nagy dolog, hogy senki nem maradt el! Ők a büszkeségeim, és az ő hitetlen közösségükben megélt hit az egységben. Fiatalon azért imádkoztam, hogy jó pulikutyaként segíthessem a Jó Pásztort. Azt hiszem, most sikerült, hiánytalanul megőriztem báránykáimat, vagy ahogy a kertépítő technikusok mondanák: „C100”.

Idézetek tanulóktól a tőlük kapott emlékkönyvekből:

„A biztatás vezetett el a kitűzött célhoz, az érettségihez… Ön egy lelkiismeretes ember, tanár és nem utolsósorban anya… Mikor pótvizsgáztam, Ön tartotta bennem a lelket, és nem engedte, hogy feladjam… „

„Tanárnő nélkül zsákutcában maradtam volna.”

„Mikor idejöttem, nem tudtam, mire számíthatok, és igazából nem tudtam sokat az életről és a világról, de ez a négy év megmutatta, mire számíthatok… nagyon boldog vagyok.”

„Rengeteg dolgot, praktikát tanultunk, én és megannyi osztálytársam is, ha például szakmáról beszélek. Véleményem szerint nagyon sokan el se jutottunk volna idáig, ha nem támogatnak minket.”

„Nem tudom meghálálni azt, amit értünk tett az egész négy évben, bár majd megpróbálok nem rossz dolgokat tenni.”

„Sok ember már a fejünket vette volna (és lehet, hogy párszor a tanárnő is:).”

„Ami itt történt a tanulóéveim alatt, az felbecsülhetetlen érték számomra, és remélem, mindenki számára is.”

„A legjobb módszer önmagunk felvidítására, ha felvidítunk valaki mást. (Twain)”

„Ha egy emberrel úgy bánsz, amilyen, akkor olyan is marad. Ha azonban úgy bánsz vele, mintha jobb és nagyobb volna, akkor jobbá és nagyobbá fog válni. (Dillow)”