A demokrácia lehetőség az együttműködésre – közéleti dialógus Berndt Mihállyal

Olvasási idő: 7 perc

1996. május 2-án Chiara Lubich különböző pártokhoz tartozó olasz politikusokkal Nápolyban létrehozta a Politikai Mozgalom az Egységért (PME) kezdeményezést, amely szorosan kapcsolódik a Fokoláre Mozgalom szellemiségéhez. A kerek évforduló kapcsán a PME elkötelezett magyarországi tagjával, Berndt Mihállyal beszélgettünk. Leginkább arról, hogy Nyugat-Európa, Közép- és Dél-Amerika, Délkelet-Afrika és a Távol-Kelet egyes országaival szemben a mi térségünkben miért ereszt nehezen gyökeret a politikai együttműködés ilyetén megvalósulása.

Hogyan indult a PME? Mesélnél erről röviden?

A Fokoláre Mozgalom már indulásától kezdve kapcsolatban állt a közélettel: lelkiségi mozgalomként azt a célt tűzte ki, hogy megváltoztassa a háború utáni Olaszország társadalmi viszonyait az evangélium megélésére alapozva. Chiara Lubich úgy látta, hogy a politika gyakran megosztó, és hiányzik belőle az egységre törekvés szellemisége, ezért

egy új „politikai stílust” javasolt: a különbözőségek közepette egységben dolgozni a közjóért.

A mostanra nemzetközi hálózattá fejlődött szerveződés az „egység kultúráját” szeretné megvalósítani, ahol a politikai ellenfelek nem ellenségek, hanem partnerek. Párbeszédet és együttműködést javasol a társadalmi közjó, az emberi méltóság érdekében, külön figyelmet szentelve a szegényeknek és a kirekesztetteknek.

A mai világban (így a hazai társadalomban is) nem vagyunk hozzászokva az építő jellegű kritikai észrevétel megfogalmazásához ennek meghallgatásához, és a higgadt reagáláshoz. Ha eljátszunk a gondolattal, hogy te rendező vagy én pedig színész, akkor közös érdekünk, hogy minél alaposabban kidolgozott legyen az alakításom, ezért a visszajelzés, amit nekem adsz, annak nemhogy helye van, hanem muszáj, hogy elhangozzon, máskülönben valami el fog csúszni!

Azért ülnék direktorként a székben, hogy a lehető legjobb legyen a darab. Ennek analógiájára: a közös ügyeink intézése képtelenség, hogy úgy működjön, hogy soha ne legyen szükség a korrekcióra. Ezer év királyság után tanulnunk kell a demokráciát, ami lehetőség az együttműködésre. Az Európai Unió legfontosabb eredménye, hogy amióta létezik, azóta a tagországai között nem volt háború.

Ilyen hosszú, államközi erőszakmentes időszak még nem volt előtte a földrészünknek ezen a részén. Ha valaki szeretné jobban megérteni az EU létrejöttének eszméjét, mit érdemes olvasnia?

Az EU egyik alapító atyja, Robert Schumann Európáért című könyvét mindenkivel elolvastatnám! Az egyik, ami megragadott benne, hogy bátran kezdeményeztek olyan változásokat, amelyek abszurdnak tűnhettek, sokszor ő sem tudta, hogyan sikerült elérni bizonyos eredményeket. És ez az egyszerű polgár szintjén is inspiráló. Mondok egy saját példát. A száz lakásos budapesti társasházunk közös udvara nyitott volt, és előfordult, hogy tűket találtunk a homokozóban. Néhányan elhatároztuk, hogy engedélyt kérünk az önkormányzattól egy kerítés létesítésére. Nem bezárni szerettük volna, csak jelezni, hogy itt belépve nem az utcán vagyunk. Ennek érdekében elkezdtem aláírást gyűjteni a lakótársaktól. Örömmel tapasztaltam, hogy akit eddig nem érdekelt a kert, az aláírás után jobban vigyázott rá, sőt részt vett a gondozásában. Végül az önkormányzat nemcsak, hogy hozzájárult ehhez a beruházáshoz, de finanszírozta is a kerítés építését. Mindebből azt szűrtem le, hogy ami fontos számodra, azért tegyél, lépjél, bátran kezdeményezz!

Ezért mentél vissza – 10 év magánszektorban tett kitérő és a nyugdíjkorhatár elérése után – a közigazgatásba?

Igen, valami ilyesmi történt. A környezeti zaj kezeléséről szóló európai uniós szabályozásról van szó. Ennek alapgondolata közel áll hozzám. „Lelke” van. Azt írja elő, hogy olyan módon láttasd a laikus érintettekkel a zajhelyzetet, hogy megértsék – színes térképekkel. Aztán a követelmény egyszerűen fogalmazva annyi, hogy üljetek össze, mint közösség (település), nézzetek a térképre, ezek vagyunk, és beszéljétek meg egymással, mit kezdetek ezzel a helyzettel. Ez aktív, felelősségteljes magatartást, együttműködést kér a lakosságtól, minden érintettől. Részt kell venni a folyamatokban, közös döntéseket hozni. Rajtam is múlik, milyen környezetben élek. Ez a 20 év óta megszületett rendszer nálunk nem működik. Egyrészt azt mondjuk, hogy „minek mondjam, úgyis azt csinálják, amit akarnak”, másik részről pedig „minek megkérdezni, úgysem értenek hozzá”…

És itt bezárul a kör. Már nyugdíjasként tettem kísérletet arra, hogy közösen dolgozzuk ki, miképp kellene ezt a rendszert valóban úgy működtetni, hogy betöltse küldetését a szabályozás: kezeljük a zajt a településeken. Zöld lámpát kaptam. A munka alapja, hogy kapcsolatokat építünk az érintettekkel (önkormányzat, lakosság, hatóság), együtt fedezzük fel a szabályozás adta lehetőségeket – amelyek az élhető város kialakítását biztosíthatják. Közösen gondolkozunk, mi tehetnénk magunkért, egymásért, a városért? Mellesleg ez az EU-s szabályozás alapvetően a települések feladatává teszi mindezt. Mivel nálunk ez nem működött, központi feladatként hajtja végre a minisztériumi háttérintézmény. A legnagyobb élmény az volt számomra, amikor egy ilyen egyeztető megbeszélésen az egyik önkormányzat főépítésze megkérdezte: Nem nekünk kellene ezt a feladatot végeznünk? Hurrá! De igen! Rá kell jönnünk, hogy mi vagyunk saját környezetünk alakítói, ez nem egy kötelezettség parancsra történő végrehajtása, hanem közös küldetésünk.

Remélem, hogy egyre többen követik ez a példát! Apropó: mit szoktál mondani azoknak, akik nem látnak bele ebbe az intézményi közegbe?

Fontosnak tartom, hogy őszintén beszámoljak arról, amit tapasztalok. Régóta meggyőződésem, hogy változásra van szükség, mert hiányzik a közös ügyeink intézésének gondolata. Az én generációm abban nőtt fel, hogy esélyünk sincs arra, hogy bármibe érdemben beleszóljunk, ezért jobb, ha távol tartjuk magunkat a politikától. Ennek is tulajdonítom, hogy az elmúlt években – bár próbálkoztunk Kelet Európában  dialógus projektekkel –, nem értünk el átütő változást. Ugyanakkor kis fénylő jelekként megmaradtak közöttünk. Az is bennünk van, hogy szeretnénk gyorsan elérni eredményeket, lehet, türelmetlenek is vagyunk. De a lelkiség alapgondolata itt is érvényre kell, hogy jusson: Csak egységben érdemes bármit is lépni. És ez idő, türelem, munka.

Mi az, amit ezzel együtt meg tudtok valósítani 2026 Magyarországán?

Két évvel ezelőtt, a katolikus egyház szinódusi folyamatán felbuzdulva elkezdtünk néhányan előkészíteni egy „lélekben való” beszélgetéssorozatot. Ennek a lényege, hogy nem meggyőzni akarjuk a másikat, hanem jobban érteni és elfogadni. Az első fél év azzal telt, hogy azt vizsgáltuk, hogyan működik köztünk. Egy ilyen találkozó három részből áll. Nulladik lépésként mindenki felkészül egy megbeszélt témából, hogy mit mond számára. Amikor összejövünk, akkor ezt az első körben elmondjuk, meghatározott időkeretben, és a többiek nem szólhatnak közbe. Utána reflektálások hangzanak el, vita nélkül. A végén együtt összefoglaljuk, hogy miben értünk egyet és miben nem, és azt is, hogy mit kellene még „érlelni” egymás között.

^{Udvarhelyi Zsuzsanna mentálhigiénés szakember néhány hónapja a Szemlélek felületén mutatta be ezt a módszert. Az alábbiakban ebből közlünk egy kivonatot.}

^{„A Lélekben való beszélgetés munkamódszerét magam is kipróbáltam, és megtapasztaltam annak újszerűségét, különleges gyümölcseit. (…) A beszélgetést elsőként gyakorlók a történteket pünkösdi élményként írták le, amely lehetőséget adott egyházként megtapasztalni magukat – egymás és a Szentlélek meghallgatása révén. (…) Ferenc pápa egyik hagyatéka ez az új beszélgetési mód Isten hívő népe és az egész világ számára. (…) A beszélgetést egy vagy két mentor vezeti, a résztvevők száma 7-8 fő (…) Ezt a belső munkát hívja Szent Ignác után a szinódusi dokumentum is megkülönböztetésnek. (…) Maradjunk sokszor, hosszan csendben! Aki csendben marad, vár, mielőtt megszólal, és türelmesen meghallgatja a másikat, az nem indulatból fog majd szólni. Korunkban szinte nem ismerjük a csendet. Kényszeresen, mindig beszélünk, azonnal reagálunk, mindent kommentálunk, és persze kommentelünk… Nem csak társaságban. Ha egyedül vagyunk, akkor is rádiót vagy podcastot hallgatunk. Mintha nem bírnánk elviselni a csendet. Nyugtalanító, elbizonytalanító, szerepünkből kimozdító. (…) Márpedig ennek a fajta beszélgetésnek a csend a lényege, a szíve. A beszélgetés elején, az ima után közös csendet tartunk. Ebben mindenki próbál befelé figyelni és észlelni: hogyan, milyen érzésekkel vagyok itt? Mi van bennem a témával kapcsolatban? (…) mindenkinek el kell mondania, hogy mit gondol, és ehhez mindenkinek ugyanannyi idő áll a rendelkezésére! (Ajánlottan három perc.) Kevesebbet beszélni ér, de többet nem, mert a moderátor diszkréten, de határozottan jelzi, ha lejárt az idő. (…) Miközben egymást hallgatjuk, próbálunk nyitott szívvel a másik felé fordulni, és figyelni arra, amit mond, és arra is, hogy ez mit vált ki bennünk. Érezhetünk ellenállást, dühöt, ellenszenvet, értetlenséget, de lelkesedést, örömet is. (…) A beszélgetés célja közösen meghallani és megérteni a Szentlélek üzenetét. Mert a Lélekben való beszélgetés középpontjában ez áll: együtt keresni Isten akaratát. (…) Nagyon fontos, hogy mindenki szempontja megjelenjen az összegzésben. A perifériára szorult gondolatokat is a moderátor feladata begyűjteni. A találkozást végül záróimával fejezzük be. Utóbb pedig írásbeli emlékeztetőt küldhetünk a résztvevőknek.”}

Milyen gyakran találkoztok?

Havonta egyszer. Egy jezsuita módszer alapján kezdtük el „rendbe tenni” magunkat, hogy aztán meghívhassunk másokat is ebbe a körbe.

Mit oszthatsz meg velünk ebből a metódusból?

Az egész alapja egy mély reflexió. Az egyik alkalommal azt a kérdést kaptuk, hogy „Mi az a batyu, amit le kell tennem ahhoz, hogy építeni tudjam a közösséget”? Máskor pedig azt, hogy „Miért vagy még mindig itt”?

Te miért vagy még itt?

Az elmúlt évtized hazai politikai élettel kapcsolatos megnyilvánulásainkban gyakran éreztem, többen úgy gondolják, nem tudunk jobbat ajánlani mi sem annál, mint ami van. „Igaz, vannak hibák, de…” Ám ez a megközelítés április 12-én erősen megkérdőjeleződött.

Bennem is felmerül: jó lett volna ezekről közösen beszélni – akár a „lélekben való beszélgetés” módszerével, gondolatokat érlelni, dolgokat kimondani, közösen cselekedni.

Egyetértek Gájer László atyával, aki szerint ez „a magyar egyház számára kegyelmi pillanat is lehet. Az újrakezdés, a helyreállított autonómia és az egészséges öngondoskodás pillanata”. [forrás: Magyar Kurír] Úgy vélem, ez a Fokoláre Mozgalomra is igaz. Felelősek vagyunk egymásért, a közéletért, közös dolgainkért. A kölcsönös szeretet parancsa nem ér véget a politikánál. Sőt!

Ösztönzés kell, hogy legyen számunkra Margaret Karram, a Fokoláre Mozgalom nemrég újraválasztott elnökének a PME 30 évfordulójára küldött üzenete, amelyben ezt írja:

„…világnak olyan férfiakra és nőkre van szüksége, akik képesek a megosztottságot találkozássá alakítani, hogy az egység a megosztottság ellenszereként, a társadalmi igazságtalanság orvoslójaként, békét teremtő erőként érvényesülhessen.”