A romák gyökértelensége. Cigánypasztorációs tapasztalataim

„A begyökerezettség talán a legfontosabb

és a legkevésbé ismert szükséglete az emberi léleknek.”

(Simone Weil)

Székely János püspök atyának a napokban olvastam egy nagyszerű írását a Magyar Kuríron Gyöngyöspatai iskolapélda címmel. Az írás azért is nagyon jó, mert úgy a cigányság, mint a magyarság szemszögéből elemzi a helyzetet. A felelősséget nem akarja egyik félre sem áthárítani, de nem is maszatol: „Ki a bűnös, ne kérdjük …/ adjon Isten bort, búzát, / bort a feledésre!”

Sajnos gyakran azzal vádolnak ismerőseim, hogy megfogalmazásaimban elfogult vagyok a cigányság irányába. Ebben lehet valami, de aki 20 éven keresztül cigányok között mozgott, az talán elfogultabb, irgalmasabb lehet velük. Fontos viszont, hogy kicsit a múltba is visszatekintve szemléljük a jelen eseményeit, hogy ne vonjunk el hamis következtetéseket elemzéseinkben. Püspök úr írása ihletett meg, hogy elmélkedjem kicsit a cigányság gyökértelenségéről. Köszönöm rendkívül inspiráló és értékes gondolatait.

I.

Az egyik legfontosabb szükséglet, amely egész életünket végigkíséri: begyökerezettség az anyatestbe, a családba, egy közösségbe, az egyházba, Istenbe. Mielőtt a cigány–magyar kapcsolat viszonylatában ezt végiggondolnánk, fontos tisztázni, mit értünk/értek belegyökereződésen. Az elmúlt napokban Simone Weilt és Josep Wresinskit olvasva és természetesen az evangéliumokat ideértve, számomra – mint követelmény – a következőket jelenti:

leszállni annak a közösségnek a lelkébe, akivel egy akarok lenni. Eggyé akarok válni vele erényeiben, gyengeségeiben, hibáiban, sikereiben és kudarcaiban, bűneiben és örömeiben; egyéni és közösségi szinten egyaránt.

A jezsuitáknál az ünnepélyes fogadalom alkalmával – amely sokszor a belépés után tíz évvel, a tanulmányok végeztével történik – a Társaság kijelenti, hogy a noviciátusban tett örökfogadalom valóban örök fogadalom volt. Vagyis a kérésre adott válaszunk: igen! Kicsit késleltetve érkezik meg a válasz, de itt történik meg a belegyökereződés utolsó lépése.

Fontos belátni: az első lépést nekem kell megtennem, aki befogadom a másikat. Vagyis: elsőként szeretni. A Fokoláre közösségben ennek a gondolatnak megvalósítását egy játékos forma segíti: a dobókocka. A kocka minden oldalán egy kihívás olvasható: elsőként szeretni, mindenkit szeretni, benne látni Istent, akit szeretek… és így tovább.

Azért is utalok erre a kockára, mert a közösség Ózdon, egy roma közösségben a dobókocka által kezdte meg a belegyökereződési folyamat hosszú útját. Egy játszótéren a polgármester jelenlétében fel is állítottak egy nagy dobókockát, hogy mindenki szeme előtt álljon, mit is kell tennünk! Vagyis nemcsak az egyik félnek, hanem a másiknak is.

Kölcsönösség nélkül csak asszimilálódási szándékról beszélhetünk. Sajnos ez a késztetés nagyon erős bennünk; nem véletlen, hogy keresztény körökben is gyakran hallani: ezek! Nem ők, hanem ezek! Ezek ilyenek! Nem szeretnek dolgozni, lusták… stb. Igen, valamit tenni kellene, de engem hagyjanak békén. Az arcon ott az undor, az utálat, az elutasítás. Ezzel a mentalitással kidobhatjuk a dobókockát a főtérről – ha nem akarok leszállni a másik lelkébe, nem akarom megismerni őt bibliai értelemben, sohasem lesz belegyökereződés, integráció. Bosszankodni, dühöngeni, veszekedni szabad, ugyanúgy, mint ahogy a házasságok nagy százalékában is megtörténik. De utálattal az arcon és a tekintetekben, nem lesz egymásra találás, újrakezdés.

Nyilván az első lépést az „erősebb” félnek kell megtennie, annak, aki jobb helyzetben van. (Az erősebb dönti el végül is, hogy befogadom vagy elutasítom. És az erő itt nem fizikai erőt jelent, hanem lelkierőt.)

A cigányságnak talán a gyökértelensége az egyik legnagyobb fájdalma, nem csak itt, Magyarországon, hanem talán egész Európában.

Évszázadok óta itt élnek közöttünk, mégis úgy érezzük, a cigányság integrációja képtelenség. A cigányság pedig azt éli meg lelkében, hogy a többség igazában sohasem akart vele együtt élni.

Voltak asszimilációs kísérletek (Mária Terézia uralkodása alatt, illetve a Kádár-korszakban), de ezek sorra kudarcot vallottak, sőt többet ártottak, mintsem előmozdították volna a cigányság integrációját, belegyökereződését a magyar társadalomba.

A kérdés az: egyáltalán szeretnénk-e mi ezt úgy istenigazából, vagy sem? Erre a kérdésre keresem a választ, lassan húsz éve, amióta a cigányokkal közelebbi kapcsolatba kerültem, ha kifejezetten ezt így nem fogalmaztam is meg.

Csobánkai lelkipásztori munkám során szembesültem markánsan azzal a jelenséggel, hogy a cigányok mennyire szenvednek a többségi társadalom által éreztetett megkülönböztetéstől, elkülönüléstől; pedig az itt élő cigányok, talán képességekben is, Isten által leginkább megáldott közösség voltak és szerintem maradtak a mai napig.

Gizi néni – nagyon karakteres cigányasszony – egyik beszélgetésünk során meséli nekem: „Két fiam és két lányom van. Megmondtam nekik, hogy csak magyar embert hozzanak a házhoz, mert összetöröm minden csontjukat, ha cigány lesz a párjuk.” Milyen megaláztatásokon mehetett át ez az asszony, hogy legszívesebben leradírozná gyermekeiről a cigány rasszjegyeket! És valóban, az udvaron több szöszke kisgyerek játszik együtt, akikről kiderült, hogy Gizi néni unokái.

Sok településen tapasztalható: a cigányok alig várják, hogy magyarok lakta utcába költözzenek, mert ezáltal úgy érzik, így magyarok lettek!

Akinek ez sikerült, mondták is: „Tudja, József atya, mi, magyarok, mások vagyunk, mint ott a telepiek!”

Zenész cigányok esetében még inkább hangsúlyt kap ez a kivagyiság. A régi gyökerek megtagadásáig elmennek, mintha teljesen ismeretlen volna számukra az az életforma, amelyet szüleik, nagyszüleik folytattak. Milyen mély sebek munkálnak, melyeket a többségiektől kaphattak! Sokszor tehát nem is a többségi akarja asszimilálni őket, sokkal inkább maguk szeretnének szegregálódni vagy asszimilálódni. Mindent maguk mögött hagynak, csak soha ki ne derüljön, hogy cigányok. Annál nagyobb drámát elképzelni sem tudok, amikor le kell tagadni a gyökereimet, a származásomat. Meg kell tagadni identitásomat, hogyha életben akarok maradni.

Magyarországon állítólag 800 ezer cigány él, de sokan mondják, hogy lélekszámuk eléri az egymilliót. Népszámlálások alkalmával válik láthatóvá, hogy sokan, a látható rasszjegyek ellenére letagadják cigányságukat. Félelemből? A megkülönböztetés miatt? Ki tudja? A hivatalos kimutatásokban sokszor még kisebb számokkal találkozunk, mint ahogy a hétköznapokban látjuk, tapasztaljuk.

A vád, hogy a cigányság nem tud integrálódni, már az itt közölt adatok alapján is mondható, hogy hamis; hiszen ezek a gyökereiket megtagadó emberek már teljesen beépültek a társadalomba. Sokszor már a többség sem ismeri fel cigányságukat, legfeljebb egy meghívás alkalmával, a gasztrokultúra, a lakások berendezése árulkodik arról a sajátos ízlésvilágról, mellyel leginkább a cigányoknál találkozunk. (…)

III.

A nemzet fogalmát, bizonyos értelemben, földrajzi belegyökerezettségként is értelmezhetnénk. A nemzetre és az államra ugyanis nem lehet jobb definíciót találni, mint hogy a nemzet az állam irányítása alatt álló, homogén területek összessége. Ez nem jelenti azt, hogy ezzel egyidejűleg a nemzet területén ne élnének különböző kulturális, nyelvi és vallási hagyományok között az emberek. Ezért beszélhetünk cigány-magyarokról, német anyanyelvű magyarokról, stb.

Emlékszem, Budakeszin, ahol felnőttem, a kitelepített svábok, amikor a budakeszi templomban megtartották találkozóikat, egyedül a mise végén szólaltak meg magyarul. Ilyenkor elénekelték a Himnuszt és a Szózatot, ugyanúgy, mint gyermekkorukban. Egyedül ennél a pontnál hullottak a könnyek az emberek szeméből.

Gyerekként jót nevettem magamban. Nem értettem, hogy németek és sírva éneklik a Szózatot. Valóban, egész életükben nemzetünk tagjai maradtak. Szerintem ez a cigányoknál sincs másként, csak a földrajzi begyökerezettség, kötődés náluk nem a földművelés, hanem az adott területen, települések közötti vándorlás által jött létre.

Ferkovics József cigány festőnek van egy nagyszerű képe, amelyet a rendszerváltozás után alkotott: A semmi tetején. Nagyon jól kifejezi a cigányság több évszázados gyökértelenségét. A képen jól látható a kompánia, mely szekerekkel halad faluról falura, városról városra. Akár Indiából is érkezhetett. A történelmi múlt, a sorstalanság mellett a mai viszonyokat is jól kifejezi. Még hatásosabb lehetne a kép, hogyha a háttérben egy metropolisz magas épületeit, felhőkarcolóit láthatnánk, melyek végleg magukba szippantottak egy kultúrát, hogy képviselőit asszimilálják.

Aki földjét vesztette, kultúráját is elveszítette. Kultúra és föld szorosan összekapcsolódnak, gondoljunk csak a „kultúra” szó gyökerére („megművelni”), mint az „agricultura”, mely kifejezi a földhöz való kapcsolatunkat.

A legszegényebb az, aki elveszítette létalapját. Elveszítette eredeti viszonyát az anyafölddel, melyből vétetett. A legszegényebb sors a gyökérteleneké, a hazátlanoké, a proletároké. A fizikai és kulturális elszegényedés a földdel való viszonyuk megváltozásában van. Bábeltől kezdve a mai napig hatalmas metropoliszok létrejöttével alakult ki a szegénység, a földjét elveszett pogányok, proletárok szegénysége.

Bár a cigányság elhagyta a mai Indiában, Pakisztánban található „őshazáját”, mégsem mondanám, hogy a földhöz való viszonya megszakadt volna, hiszen mindig is vándorló népként többé-kevésbé őrizte anyanyelvét, és egy meghatározott területen, körben vándorolva ajánlotta fel szolgáltatásait az új haza őslakosainak. Így váltak később egy nemzet szerves részévé, még akkor is, ha nem egy településen belül élték egész életüket. A befogadó nemzetek ezt látták és akceptálták. Így lett az ő szálláshelyük a községek határában meghúzódó patakpart vagy más szabad terület, melyet nem vontak be a mezőgazdasági munkába. Itt éltek szekértáboraikban és járták a vidéket, felajánlva portékáikat és szolgáltatásaikat.

Az igazi gyökértelenség a nagyipar, a tömegtermelés kialakulásának időszakában állt be, amikor az általuk felkínált szolgáltatások, munkák fölöslegessé váltak.

Az is hiba volt, hogy a cigányságot nem vonták be a földosztásba. Kétségtelen, nem voltak földművelők, de már a két világháború között sokan lettek mezőgazdasági idénymunkások, akik számára nem volt idegen a mezőgazdasági munka. (Simone Weil egy helyen arról ír, hogy a parasztság számára mindig fontos volt, hogy legyen egy kis magántulajdonban lévő földterülete, hiszen ez munkaeszköze is volt, amely által így bensőséges kapcsolatba került a földdel.) Továbbá, ha nem is az istállókban nevelték volna első lépésben az állataikat, de a legeltetés, pásztorkodás nem lett volna idegen tőlük.

Mégis azt mondhatom, szerencse, hogy nem lettek a földosztás kedvezményezettei, mert a szocializmusban, a gyors kollektivizálás miatt úgyis elveszítették volna magántulajdonukat, amit óriási csapásként éltek volna meg. Sokan amúgy is arról beszélnek, hogy a fehér ember, a paraszt megbízhatatlan, ezért a többség nem a szocialista, kommunista gazdaságpolitikát, hanem a befogadó magyarságot kárhoztatta volna földje elvesztéséért. A korábbi évek gazdatüntetéseinek hátterében is ez állt. A kisbirtokosokat házi gazdaságok kiépítésére ösztönözték, majd egy törvényi rendelkezés által létrehozták a mezőgazdasági nagybirtokrendszert, melyben ezek a gazdák már csak cselédek lehettek. Ezek az erkölcsileg minősíthetetlen lépések tökéletesen a belegyökerezettség ellen hatnak. Amennyiben a cigányok lettek volna ennek a szenvedő alanyai, az a magyar–cigány viszony szempontjából tragédia lett volna.

A Bársony-Daróczi szerzőpáros Vrana mami meséi című, néhány évvel ezelőtt megjelent könyvében van egy műmese, mely elmondja, miként is alakult ki az a vélemény, hogy a cigányok „mihasznák”. A történet egy magyar és egy cigányfiú barátságáról szól. A magyar legényke, Dani keresztapja számon kéri egy alkalommal a fiú szüleit, miért engedik, hogy a szomszéd cigány család fiával, Lajoskával barátkozzon. „Hogy engedhetitek meg, hogy az unokaöcsém egy mihaszna cigánnyal barátkozzon! Ez botrány!”

Szerencsére a kapcsolat nem szakad meg, de Dani egy alkalommal megkérdezi Krábi mamit, miért mondják az emberek, hogy a cigányok mihasznák. Krábi mami nem szól semmit, de megajándékozza Danit egy csodasíppal. Megkéri a fiút, hogy ha keresztapja legközelebb mihasznának nevezné a cigányokat, fújja meg.

Egy következő látogatás alkalmából megszólal a síp. És tudják, mit hallottak? A síp hangjára megszólaltak a falak: „Tudjátok, hogy minket Lajoska nagyapja vályogtéglákból rakott?” És ugyanígy megszólalt a kemence, az edények jó része, a kenyérsütőlapát, a kanalak, a kések, a lószerszámok, a kosarak, a szőnyegek egy csoportja: őket is cigányok készítették. Végül az asztal közepén álló kis kosárkában lévő paradicsom is kibökte: „Minket meg Lajoska anyukája kapálgatott!”

Az elbeszélés szerint Dani barátunknak ettől kezdve senki sem merte azt mondani, hogy a cigányok mihasznák lennének.

Az elmúlt esztendőkben a cigányok körében végzett lelkipásztori szolgálatom után azt mondom, számomra ez a történet foglalja össze azt a célt, amely a cigány-missziós munka lényegét, lelkületét érinti. Ennek a szolgálatnak legfontosabb eleme az emberek önbecsülésének, személyi méltóságának visszaadása és a magyar nemzetbe való belegyökereztetése. (…)

A teljes blogbejegyzés a jezsuita.blog.hu-n olvasható