A háború metaforája a polarizált világban

A keresztények missziós erőfeszítéseik során a polarizáció kihívásait többféleképpen kezelték. Ennek egyik konkrét módjaként a polarizációt a „kultúrháború” szemüvegén keresztül nézték.

Az amerikai környezetben a kultúrháború térnyerésének története régre nyúlik vissza, és igen összetett. Igaz ez a háború metaforaként való használatára is, amely az Egyesült Államok kultúrájában a politikai és a vallási elköteleződés iránymutatója. E valóság rövid elemzését célszerű az 1980-as évek Republikánus Pártjánál kezdeni, amelyet akkoriban Newt Gingrich nagy hatású retorikája és vezetése jellemzett.

[…] A republikánusok, akiknek akkoriban már hosszú évtizedek óta jelentős demokrata fölénnyel kellett szembenézniük a képviselőházban, Gingrich vezetésével csendes és némiképp hatástalan kisebbségből bátor, szókimondó és állásfoglalásra kényszerítő szálkává váltak a Tip O’Neill (1912–1994) vezette demokrata többségű oldal szemében. A nyilvánosan közvetített meghallgatások ügyes használatával, a képviselőházban folytatott ellenséges és szokatlan eljárásokkal, valamint a felerősített retorikával – beleértve a másik párt tagjait érő, akkoriban példa nélkül álló sértéseket – Gringrich egy harciasabb Republikánus Párt alapjait fektette le. […]

Most tekerjünk előre az időben 1992-ig. A Republikánus Nemzeti Konvenció előtt állva a gyakorló katolikus Patrick Buchanan beszédét Amerika fegyveres konfliktusainak történetére tett utalásokkal tűzdelte, és egészen nyíltan használta a háborút metaforaként mint a politikai, sőt, a vallási elköteleződés iránymutatója az amerikai környezetben. „Országunkban vallási háború dúl” – jelentette ki. „Egy kultúrháború… Amerika lelkéért.” Sokan hallgatták elragadtatva, ő pedig kihangsúlyozta, hogy ez a kultúrháború annyira „döntő fontosságú abból a szempontból, hogy milyen nemzet leszünk, mint maga a hidegháború…” Jelezve, hogy mekkora a tét általában a republikánusok és konkrétan a vallásos hívők számára, Buchanan még egy fokkal nagyobb intenzitással folytatta: a kultúrháború kimenetele dönti majd el, „kik vagyunk [mi, amerikaiak]”, „miben hiszünk” és megmarad-e „a nemzetünk alapjául szolgáló zsidó-keresztény értékek és meggyőződések” befolyással bíró dominanciája az Egyesült Államokban.

Amint az Buchanan beszédéből is látható, ami az 1980-as években Gringrich vezetése alatt a képviselőházban elindult, az hamarosan uralkodó paradigmává vált az ún. politikai és vallási szempontból „más ember” megközelítésében. A paradigma lényege: háborút és gyűlölködést Amerika megváltásáért.

Itt ki kell térnem arra a fogalmi átmenetre és az azzal járó néhány következményre, amely az 1980-as és az 1990-es évek konzervatív ciklusai közötti retorikában végbement. Gringrich retorikája elsősorban, de nem kizárólag politikai hadrendbe hívás volt a Republikánus Párton belül a republikánusok számára, hogy harciasabban lépjenek fel, és szálljanak szembe a kongresszusban a másik oldalon ülő férfiakkal és nőkkel. Az 1990-es évektől kezdve ugyanakkor a háború metaforájának használatával a politikai és vallási kérdések szinte feltűnés nélkül fonódtak össze. Azok számára, akik a kritikus gondolkodást mellőzve voltak kitéve a konzervatívok véleménynek, a republikánusok szinte kizárólag a konzervatív keresztényekkel szövetkezve indultak teológiai-politikai csatába az egyértelműen körülhatárolt ellenséggel szemben: ezek a demokraták, a nem hívők és az ún. nem konzervatívok vagy teológiailag liberális keresztények voltak. Ezt az ellenséget – akkor is, ha körükben sokan voltak igazi keresztények – azokhoz az ateista kommunistákhoz hasonlították, akik ujjukat mindig a piros gomb fölött tartották, hogy elpusztítsanak mindent, ami Amerikában értékes.

Fontos ráadásul, hogy az egyre harciasabbá váló jobboldal nemcsak azt állította, a kultúrháborúban a politikai irányelvek és hatalom forog kockán, hanem hogy a tét most még sürgetőbben Amerika megváltása volt – ahogyan Buchanan is kiemelte. Ez a téma pedig nem is olvadhatna bele jobban a keresztény teológiai nyelvezetbe. Azt mondták, ez a megváltás csak akkor garantált, ha a Republikánus Párt tagjai részt vesznek a politikai-vallási kultúrháborúban és megnyerik azt – nem pedig Jézus Krisztuson és az ő egyházának kegyelmén keresztül (jóllehet, ha igazságosak akarunk lenni, ez valószínűleg sok érintett számára továbbra is fontos volt). Ez az „eszkatologikus” buzgalom segített megőrizni azt a mentalitást, hogy minden egyes következő választási ciklus „minden idők legfontosabb választása” legyen, nemcsak az egyes pártok, hanem Amerika egész lelke számára.

Az új évezred kapujában, a ’90-es években még mindig használták a háborús metaforát.

2007-ben a konzervatív evangelikál^[1] David French – az egyetlen, aki Trump idejében megtagadta a Republikánus Párthoz való tartozását – az egyik konzervatív konferencián mondott beszédében a háború metaforáját az akkori idők fényében alakította át. Megbánta azokat a korábbi megjegyzéseit, amelyekben a baloldaliakat azokhoz a terroristákhoz hasonlította, akik ledöntötték a Világkereskedelmi Központ tornyait és más kegyetlen tetteket vittek végbe, amelyek több ezer ártatlan amerikai életének kioltásával jártak. […]

French csak azután ismerte fel szavai és tettei ostobaságát, miután Irakban katonai ügyészként igazi háborúban vett részt, a saját szemével látta a háború borzalmait, és visszatért az Egyesült Államokba. Akkor kijelentette: „Az Irakban töltött idő megváltoztatott. Sok mindenre meg is tanított. Megváltoztatta azt, ahogyan a polgártársaimra, különösen a politikai ellenfeleimre tekintek.

Ha a hazám egyenruháját viselve képes lettem volna meghalni értük, miért tekintek rájuk ma halálos ellenségként?

Igen, tévednek a törvényt és a politikát illetően. De olyan fenyegetést jelentenek az országra nézve, amilyennel én vádoltam őket, mielőtt háborúba mentem? Nem.”

French, mint aki valamiféle megtérésen ment keresztül, háborús utalásaival kapcsolatban így vallott: „Sajnálom, hogy ilyeneket mondtam.”

Ugyanakkor amint French szemlélete megváltozott a háborús metafora alkalmasságát illetően, máris a csatatér másik oldalán találta magát: most őt magát nézték egyes konzervatívok a főellenségnek, akit le kell győzniük.

2019-ben pusztító erejű konzervatív vita robbant ki. A katolikussá áttért konzervatív politikai újságíró, Sohrab Ahmari belefáradt abba, ahogyan szerinte French és mások […] a konzervatívok előtt álló kihívásokat megközelítették. A New York Post korábbi rovatvezetője kiábrándultsága ellenére következetesen a háború metaforáját használta a David French elleni kritikája megfogalmazásához.

_{Sohrab Ahmari (b.) és David French (j.) vitája 2019-ben (fotó: Institute for Human Ecology/Youtube)}

Ahmari szerint French megjegyzései és kimondott politikai filozófiája miatt az ún. progresszív ellenséghez kapitulált. French-nek fel kellett ismernie, hogy „a konzervatív keresztények krízissel állnak szemben”. Ahmari úgy vélte, az egyetlen válasz az, hogy „vívják meg a kultúrháborút, amelynek célja az ellenség legyőzése és az ebből származó haszon élvezése, a közös jó és végül a Legfőbb Jó érdekében újrarendeződött közélet formájában.” Ahmari számára, aki magát nemcsak a progresszívekkel, hanem most már látszólag a French-stílusú klasszikus liberális republikánusokkal szemben is pozicionálta, az ún. ellenség taktikái miatt volt szükség „a háború és a gyűlölködés” témájának alkalmazására. Ez a válasz nem csupán politikai reakció, hanem szándékos keresztény taktika volt, French „másfajta keresztény stratégiájával” szemben. Mivel keresztény hitük iránt mindketten nyilvánosan elkötelezték magukat, Ahmari French ellen indított kezdeményezése rámutatott, hogy egyesektől immár szabadkozás nélkül elfogadható, hogy a háború objektívjén keresztül nézzenek az interakciókra nemcsak két politikai párt között, hanem Krisztus egyazon testének tagjai között is.

Bár Ahmari és French később a témában különféle fórumokon folytatták a vitát, és nézetkülönbségeik közül sokat tisztáztak egyre inkább Krisztus testének társtagjaihoz méltó módon, a kár már bekövetkezett. Új „harcvonalak” rajzolódtak ki, új ellenségek fogalmazódtak meg, és hasonlóan harcias retorikát alkalmaztak, amelyet most egy kifejezetten missziós „keresztény stratégia” fénye ragyogott be. […] A dolgok egyre hevesebbé váltak az amerikai környezet polarizált hurrikánjai között és azokon belül.

Ennek a résznek a zárásaként szeretném kiemelni, hogy a kultúrháború metaforájának használata ma az egész politikai és teológiai spektrumon jelen van, a jobb- és a baloldalon egyaránt. […] A főbb szerzők, újságírók és teológusok szinte ki sem tudják hagyni, az Egyesült Államokban pedig csaknem minden keresztényre és párthívőre – legalább tudat alatt – hatással van. Ha ez a metafora ennyire jelen van mindenhol, miért kérdőjeleznék meg használatát a keresztények (és mások), amikor a polarizáció következtében felmerülő nehézségeket általában, és ami még fontosabb, konkrétan a missziós életformára való hivatásukat próbálják megérteni és megválaszolni? A kérdésre a válasz abban a mámorító, gyakran közvetett hatásban rejlik, amelyet a metaforák gyakorolnak az emberek világról alkotott felfogására és világban való cselekvésére – és ez milyen pusztító tud lenni a keresztény életformára nézve, ha a háború olyan metafora, amely mentén a keresztények élik az életüket.

^{[1] Evangelikalizmus: amerikai „ortodox” protestáns irányzat.}