Az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus a népi emlékezetben

Mindenekelőtt arról faggatnám, hogy az Ön életében milyen szerepet játszik az Oltáriszentséggel való kapcsolat?

Olyan közösségben születtem, ahol nagy tisztelete volt az Oltáriszentségnek – pontosabban bizonyos értelemben körülötte forgott az egész emberi élet. Amikor öreg plébánosunk Takácsy Dénes megkeresztelt pólyás babaként, nagymamám vagy keresztanyám hozzá érintett az oltárhoz. Egyszerűen fizikai kapcsolatba hoztak a szentségházban rejlő Krisztussal. Édesanyám az avatáskor a mise után a nap járásával megegyező irányban megkerülte velem az oltárt. Öntudatlanul, az ősi szokást követve jelezte, hogy a szüléssel járó szünet után –velem együtt – ismét belép az Oltáriszentség kegyelmi körébe.

Eleven gyermekkori emlékem, hogy a templom előtt elhaladva minden asszony keresztet vet, a férfiak pedig megemelik kalapjukat. Így köszöntik Isten házát és a benne rejlő szentségi Krisztust.

A Vele való személyes kapcsolatomat meghatározták az újhold vasárnapi szentségimádások. Minden hónap első vasárnapján pompás, külsőségében is fölemelő, tömjénfüstös, mégis hihetetlenül bensőséges és személyes találkozások voltak ezek. Meghitt szóváltások alkalmai, ahol személyes hitté erősödött bennem a tanítás igazsága: az Eucharisztia egyszerre csúcs és forrás. Ezekhez a hónapkezdő alkalmakhoz kapcsolódik két templomi ének, melyet úgy tartunk számon, hogy azok szerzője Mánássy Pál néhai újkígyósi kántortanító és hogy azokat ma már csak Újkígyóson énekeljük.

     Az Oltári Szentség földi trónusod,

     Melyből szíved áldását osztogatod,

     Óh, kegyelmek édes kútfeje,

     Szívünket szívedbe zárd bele,

     Egyesíts magaddal már itt e földön,

     Jézus, áldva légy, most és mindörökkön…

Mikor és hogyan találkozott az 1938-as budapesti eucharisztikus világkongresszus emlékével?

A Szent István királyunk halálának 900. évfordulóján rendezett 1938-as 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról egészen fiatalon hallottam. Győzelemről énekeljen kezdetű himnuszát gyakran énekeltük és szerettük is az Újkígyósi templomban, ahol egész gyermekkoromban ministráltam. Egy alkalommal – amikor úgy tízéves lehettem – Gyenes Mihály plébános bácsi, azelőtt piarista szerzetes elmesélte saját emlékeit, csillogó szemmel hallgattuk. Már fiatal felnőtt, talán éppen ifjú tanító voltam, amikor édesanyám nagybátyja, aki 19 éves ifjúként maga is segítőként volt jelen a Kongresszuson nekem ajándékozta saját kongresszusi emlékérmét.

Hogyan került a gyűjteményébe ez az emlékkereszt?

Amikor a „Krisztusz háze arangyosz…” Archaikus imák, ráolvasások, kántálók a gyimesi és moldvai magyarok hagyományából című könyvem anyagát gyűjtöttem, egy barátommal elindultunk Moldvába. Ezen a gyűjtőúton találkoztam a Szeret menti Trunkon Gyurka Jánosnéval. Ahogyan ott mondják, „beszédbe verődtünk” s megtudtam, róla, hogy Benedek Mártonnak, a szentség hírében álló mártír orvosnak, egyben titkos katolikus papnak a húga. Leánykori neve Benedek Róza. Sikerült tőle fölvenni egy gyönyörű archaikus imádságot is.

A beszélgetés után körbevezetett a portán, ahogyan ő mondta, „bémutitta a -zéletét”. Az elhagyott istállóban, ahol valaha virágzó gazdasági élet lehetett, a kemény boronafalba vert szögön, száraz virágcsokrok, vélhetően az Úrnapi oltárról valók, és egy szentelt gyertya társaságában poros feszület lógott. Róza néni kissé restelkedve mutatta meg az üres istállót: „Ej, eltőtt az üdő!” – mentegetőzött. Látva érdeklődésemet, odalépett a kereszthez, leakasztotta és a kezembe adta:

„Az-Iszten megáldja Kendet! Eljütt hezzánk es, hogy megtiszteljen! Vegye el, mett kend megtartsza.”

Zavarba jöttem, tudtam, a kereszt nem véletlenül van az istállóban. A mélyen vallásos moldvai magyarok – úgy, mint hazánk más vidékének hívő népe is – Krisztus keresztjével szentelik meg állatainak lakhelyét, ezzel egyfajta kultikus védelmet remélve. Zavartan kezdtem keresgélni a táskámban. Moldvába indulásom előtt a csíksomlyói kegytemplom előtti kis kegyszerboltban lehetőségem szerint bevásároltam szentképekből, csodás érmekből, s vettem három kicsi falra akasztható keresztecskét is. Meg is találtam közülük az utolsót, oda akasztotta az üresen maradt szegre: „Az Isten tartsa meg kendet is néne Róza!” – mondtam, s hálatelt szívvel szorítottam meg eres, munkához szokott öreg kezeit.

Már akkor fölismerte, hogy milyen kereszt is ez voltaképpen?

Sajnos nem! Később tudtam csak meg azt, hogy Trunkból jártak Magyarországon asszonyok Domokos Pál Péter szervezésében, Bartók Béla meghívására az 1938-as budapesti eucharisztikus világkongresszus alkalmával. Többek között itt volt Róza néni édesanyja, Benedek Péterné Kósa Magdó is. A Magyar Rádió stúdiójában rögzített csudálatos, ősi éneke hallható is a mára már legendás Pátria sorozat egyik lemezén. Említsük meg a gyűjtők nevét is, nem akármilyen névsor: Bartók Béla, Domokos Pál Péter és Lajtha László.

Bizonyos tehát, hogy ez a szerény emlékkereszt édesanyja révén került Benedek Rózához. Ez a fölismerés itthon született s mikor személyesen is szerettem volna beszélgetni róla Róza néni már nem élt. De emlékszem, annak idején a keresztet „magyar földi” -nek nevezte, tehát tudott a kereszt származásáról. A család hatvan esztendőn át megőrizte és nagy becsben tartotta ezt a keresztet. Róza néni szándéka szerint „magyar fődön” Újkígyóson, az Ipolyi Arnold Népfőiskola moldvai magyarokat bemutató kiállításán

hirdeti Krisztus urunk megváltó kereszthalálát, azt, hogy ma is – minden nehézség közepette – velünk van az Eucharisztia színei alatt, s azt, hogy nem feledkezhetünk el moldvai csángómagyar testvéreinkről.

Szóba került Benedek Márton neve, sajnos azt hiszem nem csak nekem mond ma ez a név keveset.

Főiskolás koromban – még 1986-ban – hallottam róla, hogy a távoli Moldvában egy kis csángó falu főutcáján rózsaillatúvá vált egy kút vize. Jöttek a hírek, hogy százával, ezrével zarándokoltak ide a környező katolikus falvakból.

Bár ez a szent jövés-menés, ahogyan egyik kedves klézsei ismerősöm nevezte, kezdetben semmiféle politikai töltettel nem bírt, a helyi hatalom által mégis a tiltott kategóriába került. Oka is volt a szigorú tiltásnak. A csodásan gyógyító kút ugyanis annak a Benedek Mártonnak a kapujában volt, akit nem sokkal korábban a rendőrség halálra kínzott. Az egyszerű csángó parasztgyermekből lett nagy műveltségű orvos gyanús volt a hatalom számára. Benedek doktor ugyanis a határozott nyomás ellenére is kitartott katolikus vallása mellett. A hozzá forduló szegény betegeit ingyen kezelte, s ha kellett, a románul nem tudó idős betegeivel anyanyelvén, magyarul is szót váltott. Titokban folytatta korábban megkezdett hittudományi tanulmányait is, egészen addig, míg 1980-ban Alexandru Todea, a betiltott erdélyi görög katolikusok püspöke áldozópappá szentelte. Ha pontosak az adataink, vértanúságára 1986. július 16-án került sor. Petru Gherghel iaşi-i püspök – ha jól emlékszem, még 2007-ben – elindította Benedek Márton boldoggá avatási eljárását. Szülőháza ma múzeum és emlékhely.

Kedves Tanár Úr! Köszönjük, hogy megosztotta velünk emlékeit s ennek a kis keresztnek csodálatos zarándokútját! Talán táplálhatja reményünket, hogy olyan közbenjáróink vannak, mint a sok-sok ezer, névvel nem ismert szent életű, mélyen hívő. Zárjuk a beszélgetést egy moldvai imádság szívbe markoló részletével:

„Pirosz hajnal haszada, / Kibe Mária nyugovék, / Pokol tőle töreték, / Nyissz kaput angyal / Nyúcc kezet Mária, / Hogy mehesszünk a mennyei szent bódogszágába!”