Chiara Lubich és az ökumenizmus

1967-ben az olasz Città Nuova lap 18. számában jelent meg egy sokakat meglepő és nagy horderejű hír: az általa írt cikknél ugyanis Chiara Lubichot úgy mutatták be, mint a „Fokoláre Mozgalom alapítóját és elnökét”. Azt is megerősítették, hogy a mozgalomhoz csatlakozhatnak nem katolikus keresztények is. Megérett az egység lelkiségének egy olyan dimenziója, amely kimondatlanul jelen volt benne már az 1940 évek elejétől, azaz a kezdetektől, de csak a zsinat utáni években tudott virágba borulni. Az akkor épp frissen jóváhagyott statútumokban még nem jelent meg ez a lehetőség (majd csak az 1990-es verzióba kerül bele), de az élet már előrébb járt.

Mi történt? A gyökerek ebben az esetben is az ’50-es évek Máriapoli alkalmaihoz nyúlnak vissza. 1955-ben részt vett a Máriapolin egy svájci református férfi, ezt követően 1957-ben két evangélikus nővér, akiket Chiara később meglátogatott Darmstadtban. Az 1961-ben történt látogatás alkalmával találkozott néhány evangélikus lelkipásztorral is, akiket megrendített, hogy a fokolarinók és fokolarinák életében mennyire központi helyet foglal el az igeélés. Innen datálódik egy mély barátság és – különösen a bajorországi Ottmaringban lévő Ökumenikus Központ 1968-as megalapításától kezdve – egy máig tartó együttműködés. Az 1961-es évben az ökumené terén további lépések is történtek: Rómában találkozókat szerveztek a különböző (ortodox, anglikán és református) egyházak képviselőivel, valamint megalapították a Centro Uno-t – ettől kezdve a mozgalomnak ez a belső szervezete lendíti tovább az ökumenikus tevékenységet. Néhány évvel később már látszanak is az első gyümölcsök.

1966-ban egy Canterbury-ben tett látogatása során Chiara arra kapott biztatást Michael Ramsey anglikán érsektől, hogy egyházában beszéljen az egység lelkiségéről. Valójában egy anglikán fokolarina (aki 1970-ben lépett be a fokolárba) nyitotta meg az utat sok más felekezetű hívő előtt. 1967-ben Chiara jelen volt Genfben az Egyházak Világtanácsán^[1]. A genfi Világtanácson sok ökumenikus kezdeményezés kapott szikrát, és együtt dolgoztak a világ minden tájáról a legkülönbözőbb pozíciókat betöltő keresztények.

_{Chiara Lubich és Michael Ramsey utóda, Donald Coggan Canterbury érsek}

Az egyeztetésen – olyan emberekkel, mint Willem Visser ’t Hooft (általános titkár 1948 és 1966 között) vagy Lukas Vischer (a Hit és Rend Bizottság igazgatója) – nyilvánvalóvá vált, hogy a teológiai párbeszédben és a társadalmi területen végzett munkához egy olyan lelkiség szükséges, amely a keresztényeket egy táborban egyesíti, és világossá teszi, hogy a különbözőség nem akadály, hanem gazdagság, amennyiben tényleg az egymás iránti szeretetben élik azt meg. Ezzel vette kezdetét egy hosszú együttműködés, amelynek keretében Chiara kétszer is látogatást tett a genfi központban, 1982-ben és 2002-ben.

Az egyre bővülő kapcsolatok között meg kell említenünk egy egészen különleges lelki barátságot. Athenagorasz, a konstantinápolyi pátriárka hallott az egység lelkiségéről, és úgy érezte, hogy ez teljesen összhangban van azzal, amire ő vágyott – az „egy kehelyre” ortodoxok és katolikusok között –, épp ezért Chiarát nyolcszor is meghívta Isztambulba 1967 és 1972 között. A 25 találkozás mély lelki, teológiai és személyes eszmecserékre adott alkalmat, amikről Chiara VI. Pál pápának is beszámolt – ezzel ő lett a híd kelet és nyugat között. Ennek a különleges kapcsolatnak nem vetett véget Athenagorasz 1972-ben bekövetkezett halála, utódai, Demetriosz és Bartholomaiosz is jó barátságot ápoltak Chiara Lubich-hal. Bartholomaiosz ökumenikus pátriárka az utolsók egyike volt, aki halála előtt meglátogatta Chiarát a kórházban.

Azonban bármennyire is fontosak ezek a találkozók a nevezetes ökumenikus vezetőkkel, nem szökkenne szárba az elvetett mag, ha nem lenne mindennek alapja a sokszínű, mégis egységes keresztény közösség, amely nem arra vár, hogy mikor döntik le a dogmatikus és történelmi falakat, hanem már most éli az egységet. Mert tudja, hogy ugyanabból a forrásból, az evangéliumból merítenek, tudja, hogy ugyanahhoz az Atyához fordulnak, és tudja, hogy ugyanaz az Úr, aki ott van, ahol „ketten vagy hárman összegyűlnek” az ő nevében, az ő szeretetében (vö. Mt 18, 20). Egy közösség, amely magáénak érzi az elszakadás fájdalmát, nem menekül el előle, hanem abban Jézus arcát fedezi fel. Jézusét, aki az elhagyatottságban híd lett ég és föld között, Isten és az emberek között. Ily módon válaszol az egység lelkisége az ökumenikus mozgalom hívására: arra vállalkozik, hogy megtalálja és bejárja azokat az utakat, amelyek begyógyítják a múlt sebeit, és elvezetnek a teljes kommunió újjáépítéséhez.

^{[1] Szerk. megj.: Az Egyházak Világtanácsát 1948-ban alapították, és a katolikus egyház épp a hatvanas évektől kezdett együttműködni vele, de mindmáig csak megfigyelő státuszban van benne jelen.}