A tantermen kívüli oktatás hétköznapjai tanári szemszögből

Lassan egy hónapja „hazaköltöztek” az iskolák: a gyerekek otthon tanulnak digitális eszközök segítségével. Ötgyerekes szülőként magam is több iskola útkeresésének szemtanúja vagyok: ez az új helyzet nehézség, kihívás és kaland is gyereknek, szülőnek, tanárnak egyaránt. Ezúttal a virtuális katedra tanári oldaláról vesszük szemügyre a helyzetet.

Első beszélgetőtársam Keszléri Erzsébet, az Óbudai Árpád Gimnázium biológia–kémia szakos tanárnője. – Sok éve tanítasz egy erős budapesti gimnáziumban. Tudom, hogy hivatásként végzed a munkád, és nagyon sok energiát fektetsz a tanításba. Hogy érzed magad tanárként ebben az új helyzetben?

Az első napokban szinte sokkos állapotban voltam. Szombaton jött a bejelentés, hogy hétfőtől nem lehet iskolába menni, s ez egyfajta bénultságot okozott. Alig aludtam, mert állandóan az zakatolt bennem, hogyan tudom majd megoldani a helyzetet. De aztán pár nap alatt kialakult a munka új rendje, és lassan magamra és a gyerekekre találtam. Kihívásnak élem meg ezt, olyan feladatnak, ahol kreativitásra van szükség, meg kell találni az új módszereket, ahogy rendes körülmények között az iskolában, mert ott is új lehetőségeket keresünk, új módszereken dolgozunk. Az iskola légköre, a beszélgetések, a közvetlenebb kontaktus, az azonnali reakciók lehetősége: ezek hiányoznak igazán.

Milyen pozitívumokat fedeztél fel ebben az oktatási formában és miket tartasz a legnagyobb buktatóknak?

A legnagyobb kihívás a legjobb eszközök megtalálása. Rengeteg mindent kipróbáltam, megtanultam, oktatóvideókat néztem, mit mire, hogyan lehet használni. Ezek a digitális platformok strukturáltabb hozzáállást kívánnak a tanártól, jobban elő kell mindent készíteni, a kérdezz-felelek játék írásban zajlik, mások a reakciók. Fontos, hogy lényegre törő és a gyerek számára is érthető és megerősítő legyen, amit leírunk, hiszen ritkán adódik azonnali, szóbeli értékelés.
Rengeteg digitális tananyag van készen a neten, sok mindent tettek hozzáférhetővé, és ennek csak kis részét ismertem, mert megvoltak a saját bejáratott anyagaim, eszközeim: a tankönyvek, munkafüzetek, animációk, videók stb. Elkezdtem például okostankönyveket is használni, nagyon jók is léteznek, amik tartalmukban megfelelőek, ugyanakkor interaktivitást, nagyobb önállóságot kérnek a gyerekektől. Számomra kihívás, hogy a bőség zavarában is lássam a határokat, mi az, ami érdekes és jó, és mi az, amit már el kell engedni. Főleg arra kell figyelnem, hogy a kisebbek ne vesszenek el a rengeteg információban.

Egyesek szerint most zajlik az utóbbi évek legnagyobb oktatási reformja, igaz kissé spontán és kaotikus módon. Szerinted mi lesz, ha visszaáll a rend? Vannak-e olyan formák, ötletek, amiket úgy gondolod, tovább viszel majd?

Mindenféleképpen. Létrehoztunk digitális tantermet minden osztálynak és tantárgynak, azt gondolom, hogy ezeket meg fogom tartani, azért is, mert itt óhatatlanul sok mindent összegyűjtöttem, rendszerezve, témakörönként, ezek jól használhatók lesznek később is. Esetleg az okostankönyveket is, talán bizonyos alkalmakkor nagyon jól jönnek majd.

Most tapasztaljuk, hogy nem szükséges mindent papír alapon kézbe adni, ami elérhető és jól használható digitális formában is.

Az a benyomásom szülőként is, hogy most nagyon sok múlik az egyes tanáron és az iskolán is, tehát, hogy egyfajta nagyobb önállósága lett hirtelen az iskoláknak, nagyon más megoldásokhoz nyúlnak, más felületek, más szabályok… Jó ez így, vagy jobb lenne, ha erősebb központi utasítások lennének?

A KLIK-től erős iránymutatásokat kaptunk, többnyire jól összeszedett szempontok alapján, okosan határozták meg a kontaktórák és más formák javasolt arányát, vagy, hogy mire figyeljünk, hogy ne terheljük túl a gyerekeket. Ezek ajánlások, de mi a gimnáziumban nagy szabadságot kaptunk az eszközökkel kapcsolatban, s én ezt nagyon jónak tartom. Persze tudom, hogy a rendszer működőképessége attól is függ, hogy a gyerekek és a tanárok vevők-e arra, hogy kicsit „másképp működik” minden tanár.
Vannak „központosítottabb” iskolák is, ahol minden egyes órát megtartanak videócseten, azonban eléggé vegyesek az ezzel kapcsolatos visszajelzések a gyerekek és szülők részéről. El tudom képzelni, hogy bizonyos iskolákban, ahol tanácstalanabbak voltak a tanárok, erre volt szükség. Ennek előnye, hogy a gyerekek ugyan azokon a csatornákon kapják minden tanártól az oktatási tartalmakat. Ahol a tanári kar igényli, ott viszont jónak tartom a nagy fokú tanári szabadság biztosítását ezen a téren, persze azért a megfelelő kontroll mellett.

Tudom, hogy osztályfőnökként neked nagyon fontos a gyerekekkel való személyes törődés, az oktatáson kívül a nevelés is. Lehet-e ezt a szemléletet valahogy folytatni most is?

Igen, nagyon igyekszem és többnyire sikerül is. Hosszú csetfolyamokban vagyok a saját osztályommal, rákérdezek, hogy mentek az órák, milyen nehézségekkel küzdenek, mire lenne igényük stb.

Bizonyos szempontból még közvetlenebb a viszony, mint amikor személyesen találkozunk, olyannyira, hogy az osztályom az Édesanya becenevet adta nekem a messengeren.

Milyen a kapcsolat a tanári karral, magányos hősökké váltatok vagy fennmaradt egyfajta közös munka például a munkaközösségeteken belül, aminek vezetője is vagy?

Nem gondolom, hogy bárkinek magányos hősként kell küzdenie ebben a helyzetben. Kapcsolatban maradtunk egymással, hiszen most is vannak „közös dolgaink” a munkánk során. Mindenkiben megnőtt a segítőkészség, olyanok is osztanak meg általuk felfedezett jó eszközöket, anyagokat, akikre eddig ez nem feltétlenül volt jellemző. Személyes hívásokkal is támogatjuk egymást, munkaközösség-vezetőként pedig igyekszem továbbra is segíteni és összefogni a rám bízottak munkáját.

Ezek egy budapesti gimnázium tanárának tapasztalatai, ahol a családok nagy részénél minden adott volt, hogy a gyerekek otthonról, digitális felületeken kapcsolódjanak be a tanításba. De vajon mit tudnak kezdeni a helyzettel az egyébként is hátrányos helyzetű tanulókat oktató vidéki iskolákban? Kocska Ágnest, az ózdi II. János Pál Katolikus Általános Iskola és Óvoda igazgatóját kerestem meg kérdéseimmel. – Mutasd be, kérlek, az iskolátokat!

Igazi hátrányos helyzetű családok gyerekeit oktató-nevelő intézmény vagyunk. 2011-ben kerültünk az Egri Főegyházmegye fenntartásába, és már akkor nagyon magas volt a roma tanulók aránya. A fenntartó első perctől felvállalta a roma pasztoráció előtérbe helyezését. Két éve pedig egy hozzánk nagyon közeli, még hátrányosabb helyzetűeket nevelő óvoda lett a tagóvodánk, 100-108 közötti kis óvodással, akik közül most ketten nem roma származásúak. Vannak persze olyan tanulók is, akik jobb körülmények között élnek, de főként a környékbeli cigánytelepekről járnak be a gyerekek.

Nálatok hogyan zajlott az átállás a tantermen kívüli oktatásra?

Pénteken megszületett a döntés, hogy digitális oktatásra áll át az ország. Hétfőn bejött a nevelőtestület és két napig azon agyaltunk, hogy hogyan tudjuk mi ezt megoldani, hiszen a mi tanulóink háromnegyedének otthon legfeljebb egy okostelefon áll a rendelkezésére, hogy a digitális tananyagot elérje. Asztali számítógép, laptop nagyon-nagyon ritkán van a családokban, legfeljebb tabletek és telefonok. Ráadásul nálunk még taneszköz sem igen volt otthon a gyerekeknél, mert mi elsősorban a tanórai megtanításra törekszünk, éppen azért, mert tanulóink többségének sem a személyi, sem a tárgyi feltételei nem adottak otthon a tanuláshoz. Soha sincs csend, nincs íróasztal, sem jó megvilágítás, sem jó levegő ezekben a fafűtéses házakban, és a személyi feltételek is hiányoznak.

A szülők most ébredtek rá, milyen fontos a tanító, a tanár személye, aki segíti a gyerekeket.

Sok szülőnek már most nincs olyan magas iskolai végzettsége, mint egy-egy hetedikes, nyolcadikos gyereknek, vagy ha el is végezte a nyolc általánost sok évvel ezelőtt, az a tudás már rég kihullott a fejéből.
Végül szerdán behívtuk a gyerekeket – az osztályfőnökök mindenféle csatornán, telefonon, Facebookon, személyes ismeretségeken keresztül érték el őket – és kiosztottuk az itt maradt tanszereket. Azok a kollégák, akik hamarabb felébredtek ebből a sokkos állapotból, már előre háromheti tananyagot kiadtak fénymásolva. Innentől kezdődött a versenyfutás a gyerekekért.

Milyen nehézségekbe ütköztök? Hogyan sikerül bevonni a tanulókat a munkába?

Nálunk minden évfolyamon van egy emelt szintű zenei osztály, ahová a jobb zenei képességű gyerekek járnak, és mivel az emelt szintű oktatás a szülőktől is nagyobb odafigyelést kíván, itt általában gondoskodóbbak a szülők. Ők tulajdonképpen gond nélkül átálltak a digitális oktatásra. A többi osztályban mai napig keressük az utakat. Hiába dolgozunk mi már évek óta e-naplóval, nem használták a szülők. Újra kiosztottuk a kódokat és próbáltunk ezen a felületen kapcsolatba maradni. Néhány osztályban ez valamennyire működik, de én például egy nem zenei tagozatos nyolcadik osztályban tanítok az igazgatás mellett, és még Facebookon is nehéz elérni a gyerekeket, a digitális naplón végképp lehetetlen. Próbálkoztunk osztály ímélcímekkel, de ez se volt járható út. Mostanra már többé-kevésbé mindenhol elindultak az osztály-FB csoportok. Ezen keresztül adogatjuk a tananyagokat.

És akinek egyáltalán nincs internet hozzáférése vagy arra alkalmas eszköze?

Miután mi a hátrányos helyzetű gyerekeknek hetente hideg élelemben osztjuk ki az ebédet, én felajánlottam a kollégáknak, hogy az általuk küldött anyagokat kimásolgatom és azoknak a gyerekeknek, akik eljönnek, kiosztom. Ez sok gyereket érint, több mint az iskolának a fele eljár az ételért.

Vélhetően így a nehezebb helyzetűek is megkapják a feladatokat.

Igen, de ez sem tökéletes megoldás, ugyanis sokan úgy értelmezték, hogy igazgató néni odaadja a leckéket, akkor nem kell megnézni az e-naplót, FB-ot stb. Ezért most már valóban csak annak a kevés számú gyereknek osztjuk ki papíron, akinek vagy nincsen eszköze vagy más hozzáférése. Ózd hegyes-dombos vidék, a környéken egy-két lepusztultabb volt bányásztelepülés cigányteleppé vált, és ott nem jó az internet-kiépítettség, szó se róla.

Érkezik visszajelzés a gyerekektől? Sikerül-e nekik egy kis napirendet kialakítani? Hogyan tanulnak otthon, erről tudsz valamit?

Erősen függ a szülők hozzáállásától és attól, hogy hány gyerek van a családban. Ahol két-három a gyerek, és a szülő tud segíteni, ott tanulnak. De

nekünk vannak hat-nyolc fős családjaink, ők – ahogy tapasztalom – kint vannak a házak között… Ezt meg is értem, mert jártam ezekben a házakban. Három embernek sem kellemes környezet, hát még amikor kint húsz fok van, csicseregnek a madarak és virágillatúak a fák. Nagyon nehéz ezt megélni.

A szülőknek most a helyzet magaslatán kellene lenniük. Sajnos ebben a helyzetben fokozódnak az iskolában is meglévő különbségek: aki ügyes és szorgalmas volt és gondoskodó édesanyja-édesapja, az most is halad és kommunikál velünk, ahol pedig elhanyagoló család volt, azok a gyerekek most még inkább szabadjára vannak eresztve.

Hogyan tud a tanár alkalmazkodni a gyerekek lehetőségeihez?

Igyekszünk olyan feladatokat adni, hogy keveset kelljen visszaírni a gyerekeknek, de azért mérhető legyen, hogy tanultak. Mondhatom azt is, hogy ahány évfolyam, annyi probléma és annyiféle megoldás. A nyolcadikosaimmal most elkezdtem egy nagy ismétlést nyelvtanból. Velük sajnos már nem igen fogok találkozni, inkább igyekszem az eddig megtanítottakat fenntartani. Az alsóban tanítók arra számítanak, hogy szeptemberben óriási ismétléssel fognak indítani, és majd felmérik, mint a háború után a károkat, hogy mi maradt. A legnehezebb talán a negyedikeseknek, mert ők ősszel felsőben egy csoport új tanárt kapnak. Hál᾽Istennek egy iskola vagyunk és nagyon jó a nevelői közösség, ezért a negyedikes tanító nénik tudják majd őket kicsit segíteni.

Ti most úgy számoltok, hogy ez a tanév már így zajlik le?

Nagyon jó lenne, ha május végén vagy júniusban bejárhatnánk még egy-két hetet, mert az még nagy kérdés, hogy hogyan fogunk osztályozni? Ideális esetben a gyerek szépen tud digitálisan tanulni, visszaküldi a feladatokat, osztályozzuk ezeket és le is tudjuk zárni. Ez körülbelül a tanulók ötven-hatvan százaléka lehet. Pontos rálátásom még nincs. Aztán van, aki írogatott otthon a füzetbe, megcsinálta a feladatokat a munkafüzetben, de nem mindig tudta visszatölteni. Ha majd visszajövünk, akkor be fogja mutatni a munkáját, a tanár osztályozza és lezárhatjuk. És végül ott van az a gyerek, aki egy hosszú tavaszi-nyári szünetnek véli ezt az időszakot, noha tudja, hogy mit kellene csinálni, mert látjuk, hogy látta, meg lájkolja… Mindenesetre lesznek olyan gyerekek, akiknek nem tudjuk értékelni ezt a két-három hónapot. Ha ezt a tanévet úgy zárjuk le, hogy nem indult újra a tanítás, akkor ők nagyon nehéz helyzetbe kerülnek. Mert azért más, ha valaki most nem dolgozik és ezért kénytelen elégtelent kapni, mintha az iskolába járva nem teljesít úgy, mint a többiek. Olyan nehezítettek most a körülmények, hogy ezt valahogy figyelembe kell venni.

Ez a gyerekek hány százalékát érinti?

Szerintem 10-12, nem tudom pontosan. 15? Ki tudja, mi lesz még később? Folyamatosan motiválni kell őket…

Hogyan érzed magad ebben a táv-igazgatói szerepkörben?

Óriási munka… nem is gondoltam volna. Azt hittem, majd most jól megmosom az ablakokat, hát nem. Egész nap a gép előtt ülök, meg lógok a telefonon és ugyanígy vannak a kollégák is. Írtam is nekik a húsvét előtti napokban és szigorúan

megparancsoltam, hogy tavaszi szünet jön! Kikapcsolni mindent, nem adni a gyereknek feladatot, és egy kicsit visszavonulni, mert összefolynak a napok… Nehéz megtalálni az egyensúlyt.

Fel lehet-e fedezni valami pozitívumot is ebben a helyzetben?

Származnak előnyök is a kényszerből. Nálunk sok kolléga egyáltalán nem jártas a számítógép oktatásban való használatában. Én magam is nagyon sok újat tanultam az elmúlt napokban. Most tényleg rá van kényszerítve mindenki, hogy tananyagot keressen a Youtube-on, használja a Facebookot. Kár lenne a most megszerzett tudást hagyni a porba hullani, de hát ez még a jövő zenéje.