Faültetéssel a békéért – Wangari Maathai története

„Amikor fákat ültetünk, a béke és a remény magvait ültetjük el” mondata összefoglalja Wangari Maathai hitvallását, aki 1940-ben született az akkor brit gyarmat Kenya középső részén egy kis faluban. Szülei földművesek voltak, hat gyermekük közül Wangai volt a harmadik. Tanulmányait a Szt. Cecilia missziós iskolában kezdte, majd a Loreto Leányiskolában érettségizett1959-ben. Ezután ösztöndíjjal biológiát tanult az Egyesült Államokban és Németországban. Visszatérve Nairobiba, az ottani egyetemen ő volt az első afrikai nő, aki PhD címet szerzett állatorvosi szakon. 1971-ben az állatorvosi anatómia professzora lett, majd a kar dékánja.

1977-ben megalapította a Zöld Övezet Mozgalom nevű demokratikus, környezetvédő civil szervezetet, hogy fákat ültessen Kenyában, enyhítse a szegénységet és véget vessen a konfliktusoknak. „A szegény emberek kivágják az utolsó fát is, hogy megfőzzék az utolsó ételt” – mondta egyszer. „Minél jobban rontod a környezetet, annál mélyebbre ásod magad a szegénységben.”

Mozgósította a kenyaiakat, különösen a nőket, hogy több mint 30 millió fát ültessenek a talaj eróziója megelőzése érdekében, és az ENSZ-t egy olyan kampány elindítására ösztönözte, amelynek eredményeképpen világszerte 11 milliárd fát ültettek el. Több mint 900 000 kenyai nő vett részt faültetési kampányában.

Maathai felismerte, hogy a céltudatos politikai vezetés pozitív társadalmi változásokat érhet el. „Ezért a fa a kenyai demokratikus küzdelem szimbólumává vált” – mondta. Ő pedig mozgalma tevékenysége nyomán a „Fák Asszonya” becenevet kapta.

Maathai tevékeny szerepet vállalt nemcsak környezetvédelmi, hanem női jogi kérdésekben is. Egy ideig elnöke volt a Kenyai Nők Nemzeti Tanácsának (Maendeleo Ya Wanawake). Az 1980-as években a férje elvált tőle, mondván, hogy túl erős egyéniség és nem tudja irányítani. A válóperes bíróság egyetértett a férjjel.

Daniel Arap Moi elnöksége alatt többször ült börtönben és erősen támadták amiatt, hogy többpárti választásokat követelt, valamint a korrupt politika és a törzsi politika felszámolását. 1989-ben Maathai majdnem teljesen egyedül megmentette a nairobi Uhuru Parkot azzal, hogy leállíttatta a Moi üzlettársainak az építkezését. 2002-ben Maathait képviselővé választották. 2003-tól ő volt a Környezet, Természeti Erőforrások és Vadvilág Minisztériumának miniszterhelyettese. 2003-ban megalapította a Kenyai Mazingira Zöld Pártot.

„Maathai bátran fellépett a korábbi elnyomó rendszer ellen Kenyában” – így jelentette be a norvég Nobel-Bizottság a 2004-es díj odaítélését. „Kivételes tetteivel felhívta a figyelmet a politikai elnyomásra mind hazájában, mind külföldön. Munkássága sokaknak jelentett ösztönzést a demokratikus jogaikért vívott harcukban, különösen a nőkre hatott bátorítóul a küzdelemben helyzetük jobbításáért.”

A béke-Nobel-díj átvétele után többek között társalapunknak, a New City Africának is nyilatkozott, Liliane Mugombozi újságíró kérdezte őt. Az alábbiakban ezt idézzük:

Ön az első afrikai nő, aki megkapta a béke-Nobel-díjat. Így a világ tizenkettedik asszonyaként részesült ebben a rangos elismerésben. Mit jelent ez Önnek?

A béke-Nobel-díj semmi máshoz sem hasonlítható. Egy hosszú, igen hosszú küzdelem elismerése ez, a Norvég Nobel Bizottság jutalma a munkánkért. Úgy vélem, hogy a bizottság eltért a megszokott irányvonaltól, amikor rávilágított arra, hogy a demokrácia kapcsolata a környezet harmonikus fejlődésével és békéjével az emberi biztonságról vallott felfogásunk kritikus pontja. Hiszem, hogy békét gyümölcsöző munkánknak az elismerésével azt a meggyőződését szeretné kifejezni, hogy a környezet védelme és helyreállítása hozzájárul a békéhez.

Mindig hirdettem, hogy a célunk nem pusztán az, hogy fákat ültessünk; sokkal inkább az, hogy növeljük az emberek felelősségérzetét a környezetükért és azért a társadalmi rendszerért, amiben élnek, hiszen ettől függ a boldogulásuk és a jövőjük.

A Nobel-díjjal méltányolják a nők küzdelmeit is, melyeket jó néhány országban folytatnak, bár ezek a küzdelmek sokszor észrevétlenek maradnak. Látom, hogy mindenütt el akarják ismerni a béke és a demokrácia szószólóit is. Ilyen intézményeknek mind meg kéne kapnunk ezt a díjat, hogy erőt merítsenek belőle, ahogy nekünk erőt adott az, hogy elismerték közös álmunkat, erőt ahhoz, hogy megvalósítsuk, amit a bizottság tőlünk vár. Ezzel a díjjal sikerült felhívnom a világ figyelmét erre a fontos kérdésre.

A Green Belt Movement (Zöld Öv Mozgalom) civil szervezet, amelyet 1977-ben alapított Kenyában, és eddig 25-30 millió fát ültetett el szerte Afrikában. A természet- és környezetvédelemért való buzgósága még abból az időből származik, amikor az ökológiai szemléletnek elég csekély jelentősége volt ezen a hatalmas földrészen, sőt kormányaink szemében is. Miért alapította e szervezetet és mely országokban van már jelen?

Mindig szerettem a természetet, de a hetvenes évek körül tudatosodott bennem, hogy milyen szoros összefüggés van az emberek életminősége és környezetük között. Amikor a Kenyai Asszonyok Nemzeti Tanácsa (National Council of Women of Kenya) hivatalnoka voltam, számtalan falusi asszony keresett fel szükségleteivel. Elmondták például, hogy nincs elég tűzifa, nincs tiszta ivóvizük, kevés az élelem, különösen a tápláló élelmiszer. Láttam mindezek közös gyökerét, azt, hogy lepusztulóban van körülöttük a környezet. A fa jó megoldásnak bizonyult, mert közvetlen hasznára van a háziasszonyoknak, és segít helyreállítani a felborult ökológiai egyensúlyt. Elkezdtem velük dolgozni. Facsemetéket neveltünk, majd magánterületeken ültettük el őket, így a tulajdonosok ellenszolgáltatásából kis bevételhez is jutottak az asszonyok.

1986-ban az Egyesült Államok Környezetvédelmi Programja (PNUD) arra bátorított, hogy módszerünket és tapasztalatainkat adjuk át hozzánk hasonló szervezeteknek máshol is Afrikában. Így indult el a Pan-African Green Belt Network, amihez számos ország szervezete csatlakozott, és magáévá tette a Green Belt eszmeiségét, például Etiópiában, Ugandában, Ruandában, Mozambikban és Zambiában.

Nagy örömmel láttuk növekedni művünket. Tapasztalatainkat továbbra is megosztjuk majd szélesebb körben, Afrikában, és azon kívül is.

„A tartós fejlődéshez, a demokráciához és a békéhez való hozzájárulásáért” ítélték Önnek a díjat. Mit tehet egy ökológiai mozgalom ezekért az értékért?

A környezet és a demokrácia között mindig szoros összefüggést láttam. Amikor környezetről, környezetvédelemről beszélünk, általában a természeti javak gondos kezelésére gondolunk, amivel jobb életminőséget teremthetünk magunknak. Ezekhez az erőforrásokhoz éppen ezért tisztán szeretnénk hozzájutni. Méltán hisszük, hogy jogunk van a tiszta és egészséges környezethez, ám ehhez demokratikus kormányra van szükség, mely tiszteletben tartja és elfogadja ezt egyéb jogainkkal együtt. A létfenntartás sem biztosítható demokratikus társadalmi rendszer nélkül. Különben az embereknek vetélkedniük kell a természeti javakért. Nem enyhítünk a szegénységen, míg meg nem találjuk az erőforrásaink fenntartható felhasználásának a módját. Amikor szegények az emberek, nem gondolnak arra, hogy vajon cselekedeteik hosszú távon milyen kihatással lesznek az erdőre, folyóvízre, rétre, állat- és növényvilágra. Valahányszor tönkremennek, vagy kimerülnek ezek a források, a szegény még szegényebb lesz.

Számtalan konfliktus támadt – úgy a múltban, mint a jelenben – éppen az erőforrások kihasználása körül, a föld, az erdők, az ásványok, az olaj, a víz vagy a vetőmag miatt.

Mivel a Föld erőforrásait továbbra is következetlenül és túlzó mértékben termelik ki, és hozzáértő vezetés híján vagy anarchikusan kezelik, a konfliktusok mind gyakoribbak lesznek. Ezért olyan lényeges globális és helyi környezetünk védelme , ha tartós békét szeretnénk!

Sorsdöntő most már, hogy mindenütt a világon tegyenek azért, hogy megforduljanak a környezetpusztító folyamatok és megszűnjenek az emberi életre, valamint a többi élőlényre is veszélyes következményei. A Nobel Bizottság döntése megerősítette, hogy ezt a három területet egyetlen egységben kell látni, és ez nagyon fontos!

Ebben az időszakban, amikor Kenyát és egész Afrikát annyi megpróbáltatás éri, ez a díj a reménység jele. Bízom benne, hogy ösztönözni fog minket – a kormányt és a népet –, hogy Afrikának és az egész világnak jó példát mutassunk. Megmutassuk, hogy a jövő nemzedékre gondolva, a környezetünket veszélyeztető problémákat, amikkel szembetalálkozunk – lehetnek bármekkorák – mindig képesek leszünk megoldani. Ez az üzenetünk az afrikaiaknak és minden népnek: a megoldás problémáinkra belül van, mibennünk.

***

Eddig a 2004-es interjú. Maathai a rangos elismerés után is igen aktív társadalmi tevékenységet végzett. Egy 2005-ös japán utazást követően lelkes híve lett a mottainai (egy buddhista eredetű japán kifejezés) hulladékcsökkentési filozófiájának. Ugyanebben az évben megválasztották az Afrikai Unió Gazdasági, Szociális és Kulturális Tanácsának első elnökévé, és jószolgálati nagykövetnek nevezték ki a kongó-medencei erdei ökoszisztéma védelmét célzó kezdeményezéshez. 2006-ban a téli olimpia megnyitó ünnepségén ő volt a nyolc zászlóvivő egyike. 2006 novemberében az ENSZ egymilliárd fa kampányának élére állt. Maathai a Nobel Női Kezdeményezés egyik alapítója volt a Nobel-békedíjas testvérekkel, Jody Williamsszel, Shirin Ebadival, Rigoberta Menchú Tummal, Betty Williamsszel és Mairead Corrigan Maguire-rel együtt. Hat nő, akik Észak- és Dél-Amerikát, Európát, a Közel-Keletet és Afrikát képviselik, úgy döntöttek, hogy tapasztalataikat egyesítik az igazságos és egyenlő békéért folytatott közös erőfeszítésben. A Nobel Women’s Initiative célja, hogy segítsen megerősíteni a nők jogaiért világszerte folyó munkát. A 2007-ben egy kis párt színeiben indult a kenyai parlamenti választásokon, de vereséget szenvedett.

2009-ben kiadta a „The Challenge for Africa” (Kihívás Afrikának) című könyvet, amelyben kifejtette meglátásait az afrikai kormányzás erősségeiről és gyengeségeiről, saját tapasztalatairól, valamint a környezetvédelem központi szerepéről Afrika jövője szempontjából. Szintén ez évtől az Afrikával foglalkozó európai parlamenti képviselők szövetségének (AWEPA) kiemelkedő tanácsadó testületében szolgált, egészen 2011-es haláláig.

Utolsó napjaiban, még akkor is, amikor egy nairobi kórházban küzdött a petefészekrákkal, megismételte azt a kívánságát, hogy ne fakoporsóban temessék el – ezzel is megerősítve a fák és a környezet többi részének megmentéséért folytatott egész életen át tartó küzdelmét. A nigériai környezetvédelmi aktivista, Nnimmo Bassey így nyilatkozott: „Ha senki sem tapsolja meg Afrika e nagyszerű asszonyát, a fák tapsolni fognak.”

A történetnek azonban nincs vége, szellemi örökségét egyik lánya Wanjira Mathai viszi tovább, mint a washingtoni World Resources Institute alelnöke és afrikai regionális igazgatója (székhelye Nairobi, Kenya) és a Wangari Maathai Alapítvány elnöke. Emellett elnöke az édesanyja által alapított Zöld Övezet Mozgalomnak is, amiben korábban évekig együtt dolgoztak.

Wanjira nagyon fontosnak tartja, hogy a következő nemzedéket is bevonjuk a természetért való küzdelembe. Néhány éve többek közt ezt nyilatkozta erről: Édesanyámról tudom, hogy a környezet iránti szeretetét a korai évek váltották ki belőle – hogy mennyire szeretett a folyóban játszani az ebihalakkal, a nyílgyökerek levelei alatt. Képes volt órákat ott tölteni. Számomra világos, hogy ha a gyerekek fiatal korukban jobban megismerkednének a környezettel, akkor nekik is lehetőségük lenne arra, hogy megszeressék a természetet. Ismerik a mondást: „Azt fogod védeni, amit szeretsz.” Ez a módja annak, hogy a gyerekeket is bevonjuk.