Mit tanulhatunk az öregektől? – egy idősgondozó vallomása

Az utóbbi években időseket ápoltál, de ugorjunk vissza az időben: mi a foglalkozásod?

Óvónő voltam, mintegy harminc évig. Először Budafokon dolgoztam, utána Ipolytölgyesen foglalkoztam súlyos beteg, halmozottan fogyatékos gyerekekkel – itt nem csak a gondozásukban vettem részt, hanem egészségügyi, ápolási feladatokat is végeztem. Tíz évet töltöttem ott, utána pedig Budaörsön voltam újra óvónő.

Van családod?

Egyedülálló vagyok, viszont nagy a tágabb családom, öt testvérem van, én vagyok a hatodik a sorban. A testvéreimmel és a gyerekeikkel van kapcsolatom, főleg nyáron tudunk találkozni. Amióta pedig nyugdíjas vagyok, nagyon szívesen hívom meg a családtagokat, barátokat egy-egy ebédre, beszélgetésre. Ezt a vágyamat a Covid egy kicsit megakasztotta, de örülök minden találkozásnak, és ezt a jövőben is szeretném folytatni. A családom mellett szeretnék olyanokat is meghívni, akik egyedül vannak, zárkózottak, nincs társaságuk. Például nálam ünnepeltük a 70. születésnapját a plébániáról egy olyan valakinek, aki egyébként egyedül ünnepelt volna.

Hogy alakult ki ez az irány, hogy időseket ápolj?

Elég régen kezdődött. Mindig élt bennem a vágy, hogy gyerekekkel és idősekkel is foglalkozzak. A gyerekek gondozása adott volt, hiszen ezt tanultam, ez volt a szakmám, de valahogy mindig ott voltak a szívemben az idősek is. Amikor óvónőként kezdtem dolgozni, mellette a templom Karitász csoportjának is a tagja voltam. Ott kaptam olyan feladatot is, hogy látogassak meg és beszélgessek idős emberekkel. Kimondottan a beszélgetés volt a feladat, tevékenység még nem társult hozzá. Megkaptam a címeket, és odamentem.

Éveken keresztül gyakorolhattam így a meghallgatást – eleinte még nem ment olyan jól, de aztán belejöttem.

Egy időben egy nyugdíjas iparművészhez jártam beszélgetni, aki terítőket készített. Gondoltam segítek neki, így az ő terítőit próbáltam eladni a kolléganőimnek. Aztán lassacskán a beszélgetések mellé hozzáadódott az igények szerint a takarítás, vagy éppen a masszírozás. A fokolár közösségben is volt egy idős volontária (önkéntes – szerk.), akihez eljártam: fürdettem, hajat mostam neki.

Ehhez már komoly bizalmi kapcsolat kell.

Igen, volt közöttünk egy lelki kapcsolat, hiszen évek óta egy nukleóba (6-7 tagú kiscsoport, melynek tagjai rendszeresen találkoznak, lelki vagyonközösséget élnek – szerk.) tartoztunk. Amikor már nem tudott eljárni találkozókra, én voltam, aki jegyzeteltem, és aztán beszámoltam neki.

A szüleidet is kellett ápolni?

Apukám halála után anyukám felköltözött hozzám Budapestre, és a nővéreimmel közösen gondoztuk őt három és fél évig, a haláláig. Parkinson-kórja volt, emiatt fokozatosan épült le, egyre kevesebbet tudott mozogni. Amikor egyedül voltam vele, épp csak a boltba vagy a gyógyszertárba szaladtam le mellőle, több időre nem hagytam magára.

^{Orsi édesanyja}

Mi volt a legnehezebb ebben a néhány évben?

Amikor már nem volt életkedve. Az utolsó időszakban nem volt hajlandó se enni, se beszélni, semmire nem volt kapható. Az utolsó szava éppen egy Nem! volt, amikor a nővérem a finom levest kínálgatta neki.

Ilyenkor mit tehet a gondozó? Lehet valahogy életkedvet „csinálni”?

Én nagyon akartam, mindent megpróbáltam, de később aztán meg is bántam. Rájöttem, hogy aki el akar menni, azt hagyni kell, hadd menjen. Erőltetni nem szabad. Hogy is fogalmazzam, hogy érthető legyen? Persze, az evés nem hagyható el, de a fogát nem kell mindenáron betenni, a nem létszükségletű gyógyszerek elhagyhatóak… Itt már az utolsó hónapról beszélek. A testi kapcsolat viszont végig fontos. Szerette, ha masszírozgattam, krémeztem, simogattam.

Tetszett neki, ha átöleltük, énekeltünk neki.

Édesanyám utolsó napján is, amikor észrevettem, hogy már nehezen veszi a levegőt, átöleltem, és az ölelésemben ment el. Első csütörtök volt, és az atya pont telefonált, hogy a másnapi látogatást egyeztessük, így ő is rögtön – telefonon keresztül – megadta a feloldozást neki. A szent kenetet már megkapta 1-2 héttel azelőtt, én pedig minden héten megáldoztattam, úgyhogy szentségekkel megerősítve halt meg.

Ferenc pápa hangsúlyozza, milyen fontos az emlékek megosztása és őrzése, a tapasztalatátadás a következő generációnak. A szüleid sokat meséltek nektek, a gyerekeiknek és az unokáiknak?

Anyukám zárkózottabb volt, az érzéseiről sose beszélt, de apukám több kötetben meg is írta a család történetét, a címe Édesapánk visszaemlékezései Budapest Kecskeméti utcától Nagybaracska Szabadság térig. Anyukámnak ebből olvastam fel, ehhez fűzte hozzá a saját emlékeit.

Édesanyád halála után mi (vagy ki) következett?

Az egyik nővérem lányának ugyanabban a hónapban született meg a második gyermeke, ők kérték a segítségemet. Vidéken éltek, hozzájuk utaztam el hetente egyszer-kétszer, én lettem a pótnagymama. Azóta már négy gyermek van náluk, de elég nagyok, úgyhogy nincs már rám akkora szükség.

Idősekkel nagyjából a nyugdíjazásommal egy időben kezdtem újra foglalkozni. Az életige körben (a havi életigével kapcsolatban a rendszeres tapasztalatmegosztások helye – szerk.) volt egy idős néni, Zsuzsa, aki már olyan nehezen mozgott, hogy elmaradt a találkozókról. Akkor én felajánlottam, hogy elmegyek hozzá beszélgetni.

Eleinte vasárnaponként mentem, áldozott, beszélgettünk. Később minden héten elmentem vele vásárolni, a piacra. Én addig nem igazán csináltam nagy bevásárlásokat, nem főztem, mert általában az óvodában ettem, vagy a családban mindig adódott valami közös étkezés. Így

tőle tanultam meg főzni, vásárolni, meg mindehhez a bátorságot is tőle tanultam.

Nyáron aztán, amíg én a Balatonon szoktam lenni a tágabb családdal, a lányuk volt ott velük, de vártak nagyon vissza. Ahogy fogyott aztán Zsuzsa ereje, volt, hogy ott is aludtam, hogy mindig kéznél legyek. Váltottuk egymást egy másik gondozó asszonnyal. Cserélgettem Zsuzsának a kispárnát-nagypárnát-takarót, kiültettem a szűrt napfényre, igyekeztem keresni neki a legkomfortosabb megoldásokat. Az utolsó időben különösen sokat jelentett az ima. Amíg tudta, mondta velem, később már csak én imádkoztam.

^{Zsuzsa és Feri}

Van, amit ma már másképp csinálnál?

A beteggondozás során rengeteg hibát lehet elkövetni. Ő például nagyon szerette volna a babusgatást, azt, hogy érezze a szeretetünket. Próbáltam körülötte mindent megtenni, mégsem érezte igazán, hogy szeretjük – ezt egyszer szóvá is tette. Ilyenkor hiába magyarázkodik az ember:

bántott, hogy nem tudtam jobban kifejezni felé a szeretetemet.

Voltam aztán türelmetlen is, ideges is, ezek sajnos a fáradtság velejárói. Tudom: mindig mindent lehet jobban is csinálni. De ezen nem szabad görcsölni.

Időközben annyira a család része lettem, hogy Zsuzsa lánya (egyetlen gyermekük volt) már a testvérének érzett, és érez engem azóta is.

És Zsuzsa férje?

Zsuzsa halála után – bár eleinte nem volt rá szükség – szép lassan én lettem a férjének is a gondozója, naponta főztem rá, elvégeztem a házimunkát mellette. Vele érdekesen alakult a kapcsolatunk. Amíg élt a felesége, Ferit nagyon rideg, zárkózott természetű embernek ismertem. Szinte az egész napot a szobájában töltötte, amikor kijött ebédelni, az ételt jól megkritizálta – mindig reszkettünk, hogy ma mi lesz rossz, sótlan, hideg… A pikírt megjegyzésektől aztán eljutottunk egy jó baráti viszonyig. A Covid második hullámában a lánya családja beteg lett, karanténba kerültek, és mivel így ők kiestek az ápolásból, gyakorlatilag az egész adventet ott töltöttem. Igaz, hogy nagyon elfáradtam, de sokat alakult a kapcsolatunk. Állandó vérnyomásmérés, szemcsepp, torna, agytorna, zenehallgatás… Együtt vettük meg a karácsonyfát, elvittem a laptopomat, hogy a családdal legalább képernyőn keresztül beszélhessen.

Elvittem neki apukám mellényét (amit anyukám kötött), ez Ferinek is a kedvenc ruhadarabja lett.

Amikor karácsony után már el tudott jönni a lánya, hálásan jelezte, hogy látja, az apukája szeretettankja teljesen fel van töltve.

Akkor fárasztó, mégis szép advent volt. Mi az, ami téged a betegápolás mellett pihentet, feltölt?

Igen, nagyon elfáradtam. A feltöltődés az imádság és a szentmise volt. Adventben minden reggel hatra elszaladtam a roratéra – hétkor már ott is voltam nála. Addig meg rajta volta az óra, amin csak egy gombot kellett megnyomnia: ez baj esetén egy központi segélykérőt hívott. De erre nem volt aztán szükség. Ha elmenni nem volt lehetőségem, akkor online hallgattam a szentmisét. A másik az imádság, sokat imádkoztam. És engem éltet maga a tevékenység, a szeretet. Fizikailag jól elfáradtam, lelkileg ugyanakkor töltött.

^{Feri és az őt gondozó Orsi}

Egyedül imádkoztál, vagy velük együtt?

Is-is. Zsuzsa a lánya révén tért meg, vele mindig imádkoztunk – akkor Ferit ez még nem érdekelte. Ő igazából a halála előtti hónapokban tért meg. A lányával közösen úgy döntöttünk, hogy papot hívjunk hozzá, aki jó lenne, ha Ferivel elbeszélgetne.

Én a mesék és Gyökössy-történetek révén beszélgettem vele a lelki történésekről, megbocsátásról, de azért hiányzott a papi kísérés.

Akkor a közösségemben is kértem az imát ezért a szándékért.

Az atya aztán el is jött, meggyóntatta, megáldoztatta Ferit, és attól kezdve vasárnaponként én áldoztattam őt.

Őrzöl róla valami különleges emléket?

2021 nyarán úgy döntött a családja, hogy Ferit még egyszer, utoljára elviszik a Balatonra. Nehezen ment, de elintéztem, hogy nekik adja ki egy hétre a házát a balatoni telekszomszédunk. Az utcánkból volt egy külön lejáró a Balatonhoz, de nagyon kacifántos. Ferit akkor már tolókocsiban ülve toltuk egyik helyről a másikra. Egyszer csak láttam, hogy elindultak vele a part felé. Feri nagyon akarta, hát akkor rajta! Jól megizzadtunk vele, mire leértünk, arról nem beszélve, hogy utána vissza is kellett cibálni… De megérte, mert ki is szállt, és tett pár lépést a mólón, még be is ment a vízbe, épp csak lemerülni nem mert. Aztán a lányáék találtak egy másik, sokkal simább lejáratot a partra, azon többször is levitték, Feri nagy örömére. Többször is meg tudott mártózni a vízben! Szóval, Feri összességében nagyon jól érezte magát a Balatonon.

Ennek éreztétek utána a pozitív hozadékát?

Igen, én ennek tudom be, hogy ősszel könnyen el tudta fogadni azokat az asszonyokat, akik váltásban vállaltak mellette házimunkát, gondozást, 0-24 órában. Rám ezért már csak vasárnaponként volt szükség, akkor megáldoztattam, beszélgettünk, kicsit tornáztattam.

Utoljára Irgalmasság vasárnapján voltam nála – ekkor már rengeteget aludt, úgyhogy olyan sok teendő nem volt mellette. Utána kedden telefonált a lánya, hogy meghalt Feri. Rögtön mentem, és ott voltam aznap velük. Apukám mellényében vitték el.

Mi mindent lehet tanulni az idősektől?

Rengeteg praktikus dolgot tanultam. Zsuzsától a vásárlást és a főzést: együtt álltunk a tűzhely mellett, közösen főztünk, aztán a főzés lassan átcsúszott az én kezembe, a többi házimunkával együtt.

Megtanultam tőlük azt is, hogyan kell felkészülni az öregségre, betegségre, megtanultam az elfogadást, a lemondást.

Egyszer majd rám is ez vár. Példa számomra, hogy mindennek örülnek, ami van, vagy amit még sikerül elvégezniük. Ezzel együtt elfogadják, hogy az állapotuk idővel egyre rosszabb, egyre gyengébbek.

Megtanultam aztán, hogy legyen akármennyi idős, az ember adjon magára: fontos az ízléses öltözködés, el kell járni a fodrászhoz. És azt is megtanultam, hogy mellettük le kell fékezni magam. Én gyors típus vagyok, gyorsan is beszélek: megtanultam, hogy lassan, artikuláltan beszéljek, ha velük vagyok.

Hogy láttad, a gondozottjaid felkészültek arra, hogy közeledik az életük vége? A beszélgetéseitek során hogy tekintettek vissza az életükre?

Igen, Zsuzsa nagyon felkészült, hittel várta – persze félelemmel is. Feri – aki 70 évig elkerülte a vallást – az utolsó évében minden vasárnap reggel felkelt, és meghallgatta a szentmisét! Ő teljes nyugalommal várta a halált. Rengeteget szelídült az élete végén, teljesen megváltozott – előtte mindent kritizált, elégedetlen volt. Ez megszűnt. Igenis tudnak változni az idősek – a szeretet hatására.

Amennyit nekem meséltek, abból úgy láttam, hogy az életük teljes volt. A Jóisten irányította az életüket, ők meg ebbe belesimultak. Erősen hangsúlyos náluk az elfogadás, alkalmazkodás, kitartás: az idősekre nagyon jellemző a szívósság.

Mit adott neked ez a kapcsolat és a gondozás?

Életet. Amikor kitört a járvány, és bejelentették, hogy lezárások lesznek, se ki – se be, elképzelni nem tudtam, hogy mi lesz itthon velem. Persze, a házimunkát elvégzem, de azon kívül? És másnap csörgött a telefon. Zsuzsáék lánya hívott, hogy elvállalnám-e heti öt napban az anyukáját. Hát így kezdődött – előtte csak áldoztatni, néha fürdetni voltam nála, beszámoltam a találkozókról.

A Covid mindenkinek szörnyű volt, nekem is, de nem is tudom, mit csináltam volna, ha itthon kell ülnöm a négy fal között.

Összesen három-négy évet tett ki a velük való foglalkozás, csak egyre sűrűsödött az ottlét, a feladatok, a gondozás…

Fizetést kaptál érte?

Igen, nagyon ügyeltek rá, hogy mindig megkapjam. Ki volt már készítve, és ha véletlenül tovább maradtam, azt is gondosan hozzáadták.

Feri tehát áprilisban meghalt. Van folytatás, van másik gondozottad?

Az Eucharisztikus Kongresszus után, amikor Feri mellett már 24 órában voltak ápolók, akkor én visszamentem a munkaközvetítőhöz, ahol már korábban is jártam, még a Covid előtt – csak akkor végül Zsuzsáék lefoglaltak. Most viszont kaptam egy 93 éves nénit, Editet, vele is nagyon megszerettük egymást.

^Edit

A vele töltött idő is növekszik, ahogy romlik az állapota. Most már vásárolok, takarítok, fürdetem, hajat mosok neki, kikészítem a gyógyszereit. Ma éppen a fodrászhoz kísértem el. Ő evangélikus, sokat beszélgetünk vele a hitről, a világ dolgairól – nagyon tájékozott!

Látod, láttad a családjukkal, gyerekeikkel, unokáikkal való kapcsolatukat. Mit mondanál a fiataloknak, hogy szeressék, hogy bánjanak az idősekkel?

Szép kapcsolatuk van, a fiai minden nap felhívják. Olyan unoka is van, aki a család többi tagjától kicsit eltávolodott, de Editet meglátogatja. Zsuzsa és Feri unokái minden vasárnap ott voltak náluk, a fiúunokával korábban Feri sokat szerelt, kalapált.

Arra buzdítanám a fiatalokat, hogy ne féljenek az idősektől.

Értem, hogy kevés az idő is, a türelem is, a tennivaló meg sok, de nagy örömet tudnak szerezni, ha meghallgatják és egy-két apró dolgot megtesznek az időseknek.