Reménység a széttöredezettségben

Olvasási idő: 4 perc

^{Jobb oldalon a cikk szerzője, Berecz Júlia}

2025. március 26-29. között „Reménységre hívva” címmel tartotta nemzetközi ökumenikus konferenciáját a katolikus Fokoláre Mozgalom. A négy napos találkozó során a világ számos országából és felekezetéből érkező résztvevők a keresztyén reménység közösségi megvalósulási lehetőségeiről és kihívásairól hallhattak teológiai és személyes beszámolókat. A program részét képezte egy római zarándoklat is, amelynek keretében az ökumenikus vendégek a Pál apostol és Szent Lőrinc vértanúságának emlékét őrző templomokat keresték fel és egy ökumenikus imaalkalomra is sor került a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában.

A niceai hitvallás 1700. évfordulójának évében és I. Athenagorasz konstantinápolyi ortodox pátriárka és VI. Pál pápa 1964-es történelmi jelentőségű jeruzsálemi találkozására és a római katolikusok és az ortodoxok kölcsönös kiközösítését megszüntető törekvések elindulására emlékezve a keresztyén közösség reménységének kérdéseit vizsgáló hozzászólások egyértelművé tették: a keresztyének egysége létszükséglet. Amikor sokszor talán úgy érezzük, hogy világunk darabjaira esik szét, a keresztyének egysége sürgető szükség az egész emberiség számára. Az egyház megosztottsága nem csupán az egyház tagjai számára jelent sokszor valódi fájdalmat jelent, hiszen a megosztott egyház nem tudja betölteni teljes mértékben azt a küldetést sem, amire Ura elhívta.

A párbeszéd életformáját vizsgáló panelek felszólalói egyértelművé tették, hogy az egység nem egyesülést jelent, saját meggyőződéseink feladását, hanem a kapcsolat választását az önös érdekeink mögé való bezárkózás helyett. Mindez azonban feltételezi azt is, hogy a keresztyén hit vallási rendszer helyett az egész életünket átható életmódunkká legyen. A Krisztus feltámadásában gyökerező új teremtés valóságában való életet, ami a Krisztushoz való hasonlóvá válásunk egyéni és közösségi útja. Ezért lehet ez az ökumené, a keresztyének közötti egység valódi és egyetlen forrása is. A valódi párbeszéd lehetősége, amikor nem kompromisszumot keresünk, hanem készek vagyunk meglátni a másikban, a tőlünk különbözőben azokat az ajándékokat, amelyeket Isten benne rejtett el („receptív ökumenizmus”).

A teológiai diskurzus magasan képzett résztvevői mellett azonban a keresztyének közötti egység keresésében és munkálásában mindenkinek felelőssége van: felszentelt és laikus egyháztagoknak egyaránt. Az őszinte és sokszor talán fájdalmas és legszívesebben elrejtendő kérdéseket megvitató beszélgetések nem csupán a másik megismerését munkálják, hanem segítik saját felekezetünk hitbeli meggyőződéseinek megértését, és az ebben a légkörben megvalósuló párbeszéd erősíti a keresztyének egyéni és közösségi bizonyságtételét is. Az Egyesült Államok Clarkston nevű városának római katolikus és presbiteriánus gyülekezetének tagjai éppen úgy megtapasztalták ezt, mint Dél-Amerika különféle gazdasági és társadalmi nehézségekkel küzdő országainak keresztyén fiataljai, akik a katolikus és protestáns (különösen is pünkösdi) egyházak együttműködésében működő „Ikumeni” kezdeményezés résztvevői és szolgálói. De erről tettek bizonyságot a Fülöp-szigetek, Hollandia, Uganda, Írország, Németország különböző felekezethez tartozó keresztyénei is. Mind a remény magjai nem csupán egyházaik, hanem az őket körülvevő szűkebb és tágabb társadalom számára.

Magyarországon élve, ahol a hívők legnagyobb többsége a nyugati keresztyénség felekezeteihez tartozik, számunkra talán nehezen érzékelhető a Krisztus-testnek az a megosztottsága, ami a keresztyének legfőbb ünnepében, a húsvét ünneplésében is megmutatkozik. Éppen ezért talán annak az ajándékát is kevésbé tudjuk látni, hogy 2025-ben a nyugati és keleti keresztyének ugyanakkor ünneplik húsvét ünnepét. A keresztyénség első egyetemes zsinatának 1700. évfordulójának évében azonban különleges reménységet jelent ez a naptár által „kikényszerített” egybeesés, ami egyúttal a reménység pecsétje is. Hitünk közös alapjaiban megerősödhetünk, és tanulhatunk meggyökerezni abban a hitben, hogy amiben mi most még csak sokszor a megosztottságot látjuk, az Jézus Krisztusban már most egységet alkot, és ez az egység egykor majd minden tekintetben tökéletessé válik, bármennyire is nehéz ezt talán elképzelnünk. Addig azonban feladatunk, hogy az egyház kapcsolatokon nyugvó valóságában gyökerezzünk meg: a kapcsolatokban, ami a megosztottság és széttöredezettség ellenére ugyanúgy Isten megváltása alatt áll, mint mi magunk.

Ez a közös alapokra összpontosító, és az Isten megváltása alatt álló kapcsolatot a középpontba állító megközelítés az, ami az ökumenizmus útja lehet. A Római Katolikus Egyházban 2021-2024 között lezajlott, és a nem katolikus képviselőknek is aktív felszólalási jogot biztosító szinodalitás folyamatában részt vevő baptista, evangélikus, katolikus és örmény résztvevőkkel megvalósuló panelbeszélgetés is rámutatott erre. Az ökumenikus képviselők részvételével a Vatikánban megvalósuló párbeszédet meghatározó, „Lélekben való beszélgetés” („conversation in the Spirit”) metódusa a protestáns egyházak egy része számára – így talán számunkra, reformátusok számára is – ismerős lehet, azonban érdemes újra és újra megvizsgálnunk, hogy közösségi döntéseinket valóban a Lélekkel együtt járva hozzuk-e meg, készek vagyunk-e valóban minden minket összekötő és elválasztó kérdésben a Szentlélek vezetését keresni. Mert ahogy Margaret Karram, a Fokoláre Mozgalom elnöke rámutatott, a reménytelen élethelyzetek közepette keresztyénként felelősségünk erősen és biztosan állni a reményben, ami egymás felé megvalósuló könyörületességgel is jár. Felelősek vagyunk egymásért, hogy ne veszítsük el a reményt. Együtt maradhatunk meg igazán a reményben, ami így valódi közösségi valósággá válik – áthidalhatatlan tűnő széttöredezettségeink ellenére is.