Száz éve határhelyzetbe került városok – 1. rész. Reflexiók és élmények a témaválasztás kapcsán

„Életünk gazdagabb lesz, ha múlt és jelen megvilágítja egymást”. – Karl Jaspers szavai bebizonyosodni látszottak az 53. Savaria Urbanisztikai Nyári Egyetemen, amely a trianoni évforduló kapcsán az egyes városok szerepének, helyzetének változásairól szólt, százéves távlatban. A szerző ebben az első részben a téma születésével foglalkozik, néhány személyes reflexióval tarkítva. A következő részben rátér majd néhány határmenti város történetére, ezek összefüggéseire.

szaz-eve-hatarhelyzetbe-kerult-varosok-1-resz-reflexiok-es-elmenyek-a-temavalasztas-kapcsan

A 100 éve történt trianoni határmegvonással kapcsolatosan hajlamosak vagyunk leragadni a számoknál. A számok meggyőzők tudnak lenni, de rendre elfedik a mélyebb tartalmakat. A Kárpát-medence városainak esetében, határon innen és túl, szintén vizsgálni és sorolni lehetne népességváltozásukat, vándorlási folyamataikat, gazdasági szerkezetük átalakulását, a piacaikon megfordult áru mennyiségét, akár vonzáskörzeteiket leíró számadatokat. Ennél azonban mélyebbre ástak az 53. Savaria Urbanisztikai Nyári Egyetem előadásaival:

Sokszínűségében megragadni azt, hogy a 20-21. században államhatár-szakaszonként is különbözően, ám szinte folyamatosan változó funkciójú, átjárhatóságú, jelentésű határok hogyan befolyásolták, alakították a közelükben fekvő települések életét.

A határvárosokból érkezett előadók fő szempontja az volt, hogy ezek a helyenként fizikailag is kettévágott városok hogyan tudtak alkalmazkodni ezekhez a változó feltételekhez, s milyen irányokat vett településfejlődésük, városépítészetük a két világháború között, a szocializmus évtizedeiben vagy a politikai rendszerváltozás után.

Nekem személyesen 2011 decembere óta van közvetlen rálátásom a Nyári Egyetemre, s azóta azt tapasztalom, hogy a legnehezebb feladat a megfelelő téma megtalálása. Ha az megvan, ha rákaptunk, akkor már minden megy könnyedén: a felkért előadók szinte kivétel nélkül megtiszteltetésnek veszik a feladatot, csak akkor mondanak nemet, ha igen nyomós okuk van rá, s majd’ mindenki azzal zárja sorait, hogy más alkalommal szívesen jön. Az előadók ajánlanak további előadó-jelölteket, mint ahogy ez történt 2020-ban is. Közben még újabb meg újabb városok neve merült fel: Berettyóújfalu, Debrecen, Makó, Nagyvárad, Kassa, Szabadka, Lendva, Ungvár, Munkács, Szatmárnémeti, …

 

 

 

 

Egyesek szerint – talán elsőként Brachfeld Siegfried szerint – „a téma az utcán hever”. Jó-jó, de melyiket vegyük fel? Mit szólnak ehhez a többiek, elsőként a nyári egyetem tanácsának tagjai, a TIT s a helybéli – szombathelyi és Vas megyei – politikai vezetés prominensei, a megyei Építész Kamara vezetése s nem utolsó sorban a Szombathelyre rendszeresen vagy éppen először készülők?

Amikor 2019 őszén elindult köztünk a beszélgetés, levelezés erről, hamarosan feltűnt a gondolat: Emlékezzünk meg Trianonról, hiszen a száz éve történtek aligha feledhetők, s igen jelentős (drasztikus) változást hoztak mindannyiunk életében.

Láttuk, hogy a kerek évfordulókon való emlékezés sokak örömére van, tudjuk, hogy ha nem emlékezünk, akkor a következő generációk ránk se fognak emlékezni,

s nem utolsó sorban eszünkbe vésődött Karl Jaspers megállapítása: „nincs realitás, amely öntudatunk számára lényegesebb volna a történelemnél”, továbbá: „Életünk gazdagabb lesz, ha múlt és jelen megvilágítja egymást”.

 

Azonnal felmerültek kételyek: Az emlékezés nem fordul-e önsajnálatba? Netán felütik a fejüket nacionalista, irredenta, szomszédellenes gondolatok? Vagy ha ezektől jelentősen eltérő hangot ütnek meg az előadók, akkor nem vádolnak majd minket idegen ügynök-volttal, hazaárulással. Kemény szavak ezek, nem is szabadna ilyeneknek felmerülnie egy szakmai rendezvénnyel kapcsolatban, de manapság mintha életünk tele lenne efféle abszurditásokkal, az eltérő véleményen lévők megbélyegzésével.

Ugyanakkor igazak, s nagyon találóak az erdélyi örmény családból származó Dávid Katalin művészettörténész sorai – a 2004-es szégyenletes népszavazással kapcsolatban: „Nem ítélhet meg senki, ha a Királyhágón könny szökik a szemembe.”

Nagy örömömre és többek egyetértésére talált Jankó Ferenc javaslata, hogy foglalkozzunk a száz éve határhelyzetbe került városokkal, hogy ezek a közösségek milyen választ találtak az idők során a nehézségekre, a történelmi, politikai, gazdasági változásokra, krízishelyzetekre.

 

Valóban, sorsunkban nem pusztán a száz éve történt trauma a meghatározó, hanem legalább ennyire a II. világháború, benne a szégyenletes soával (zsidó és cigány holokauszttal) és a mérhetetlen emberveszteséggel. No meg a szovjet megszállás, a szocializmus építésének negyvenegynéhány éve, a rendszerváltással (hatalomkonvertálással) ránk szakadt spontán majd „szabad” privatizáció, az „eredeti tőkefelhalmozás” és a globalizáció negatív hatásai is.

 

Sokunknak fájdalmas emlékei vannak Trianonról. Nekem személyesen anyai nagyanyám családjának birtoka ott veszett a Csallóközben, családunk apai ágának „hét szilvafája” a Partiumban. Édesapám, Körmendy Szilveszter még a Berettyó-menti Szentjobbon (az ősi Berekiben) született. Feleségem anyai ági rokonainak családi fészke, bázisa Marosvásárhelyt – és Erdély egyéb városaiban – volt. Izmael Kajetán örmény kereskedő leszármazottjai születésének 200. évfordulóján, 2009-ben találkoztak a városban. Egykori házuk helyén áll ma Marosvásárhely városházája.

Ebből a tudati helyzetből kellett továbblépnünk, s felfedeznünk a körülöttünk élő nemzetek fiaiban testvéreinket.

Ebben nekünk sokat segített keresztény hitünk, hiszen Jézus egyetemes testvériséget hirdetett meg, amikor azt tanította, hogy a Teremtő mindannyiunk atyja.

 

A településtervezői szakmai gyakorlatomban először Eger környékén dolgozva botlottam bele olyan földhivatali térképekre, amelyekről leolvasható volt a történelem. 1978 táján Egerszalókról és Egerszólátról olyan térképet kaptunk, amelyek eredeti felvétele valamikor száz évvel korábban történt meg. Láthatók voltak az I. világháború után osztott katona és rendőrtelkek, majd később az ONCSA akcióban kialakított telek- és házcsoportok. Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap 1940-1944 között a nagycsaládos falusi nincstelenek támogatására, a születések számának emelésére és gyermekvédelmi célokból alapított állami szociális szervezet volt. 1941-1943 között a terv keretében kb. 12 ezer típuslakást építettek telepszerűen a rászoruló családoknak, 30 éves kamatmentes kölcsön alapján. A típustervekhez a tájegységenkénti falusi lakóházak szolgáltak mintául. Több ezer család jutott földhöz, és közel 12 ezer ember kapott a gazdálkodáshoz szükséges állatállományt. Fiatal házasoknak kölcsönt, gyermekeknek segélyt nyújtottak.

 

Később, 1983-ban lett feladatom a Szekszárd melletti Szálka község rendezési terve. A helyszíneléskor megdöbbentem a falu beépített területébe ékelődő temető látványán: az kidőlt-bedőlt néhány sírkő, bokrokból, fácskákból álló kerítés… Javaslatot tettünk ennek védett sírkertté nyilvánítására, megőrzésére.

Innen kezdve fejtődött fel a történet: a falut svábok, dél-szlávok és magyarok népesítették be a török kiűzése után. Az I. világháborút követően a pravoszláv szlávok/szerbek elköltöztek az újonnan létrejött Jugoszláviába, majd a II. világháború után a németeket kitelepítették; helyükre Gömörből kiebrudalt („lakosságcserével” érkező) magyarok kerültek. Ők később, az ötvenes években, amikor Kazincbarcikán és vidékén nagyarányú iparosítás és lakásépítés kezdődött -elhagyták a települést, hogy őseik földjéhez közel kerüljenek. Helyükre megint másfelől érkeztek emberek. A kitelepítésről szívszorító erővel szól Lázár Ervin Csillagmajor novellagyűjteményében található A keserűfű.

 

Ki és miért érezte volna magáénak a falu örökségét: a hosszú fésűs beépítésű házakat, a keresztcsűröket, a környéken kedvelt esztergályozott tornácoszlopokat, a régi pravoszláv temetőt, az ősi épületeket? A szomszéd faluban, Grábócon álló szerb ortodox templomot és kolostort? A következő faluban, Mőcsényen és környékén álló fachwerkes gazdasági épületeket, a XVIII. században új hazát találó frankok épített örökségét?

Szerte az országban sok kitelepített németajkú házaiba költöztetett ember nem tudta mire használni a földbe/kőzetbe vájt borospincéket – mert nem volt sem szőlejük, sem ehhez való szaktudásuk és eszközük.

Ezek közül a pincék közül elég sok a karbantartás hiányában életveszélyessé vált, s a legkönnyebb volt ezeket elfalazni, lezárni s még a lejáratokat is eltüntetni. Jó néhány faluban és városban a ’90-es évek közműépítése során kerültek elő ezek az ismeretlen, nyilván nem tartott pincék, olykor egészen közel a fővároshoz is. Pl. Etyeken. A földbe/kőzetbe vájt pincék igen gyakran a házon kívüli lejáraton át közelíthetők meg, s a közterületek-utak és a szemközti telkek alá nyúlnak. A szekerek terhelését elbíró kőzetek a megrakott és gyorsan haladó teherautókat már nehezen viselik, a közművek számára ásott árkokban gyűlő vizeket meg nagyon nem szívelik. Az országban kb. 400 településen okoz ez gondot.

 

Az olvasó talán azt gondolja, hogy ezek az adatok, történetek szűk szakmai kör számára íródtak, nekik szólnak. Azt tapasztalom azonban, hogy ilyesféle elmélyülés, elemzés nélkül társadalmunk nem tud érdemi, adekvát választ adni – sem a települések, sem a térségek, sőt az ország szintjén sem. A történelmi, gazdasági, társadalmi gondok, változások nemcsak minket érintenek, hanem más népeket, a szomszédainkat is. Sok feladatra csak együtt találhatjuk meg a helyes utat.

Fotó: iskolaianyagok.blogspot.com

Legújabb könyveink: