Az irgalom kultúrája – gondolatok Máté-Tóth András könyvéről

Milyen közös jellegzetességei vannak a kelet-közép-európai országoknak? Hogyan tudnának túllépni a mostoha történelem által okozott sebeken? Mit jelent az irgalom társadalmi léptékben? Ezeket a kérdéseket feszegeti a vallásszociológus szerző legújabb könyvében.

 

az-irgalom-kulturaja-gondolatok-mate-toth-andras-konyverol

Ha van könyv, amire azt lehet mondani, hogy gondolatébresztő, akkor Máté-Tóth András Az irgalom kultúrája című műve feltétlenül ilyen. Minden fejezete – melyek voltaképpen önálló tanulmányként is felfoghatóak – más-más irányba indította el bennem a gondolkodást, ezért most a legnehezebb rendet vágnom köztük és összeszednem ezeket a széttartó, az élet számos vetületét érintő elmélkedést.

 

 

 

 

Régiónk, Kelet-Közép-Európa a történelem során mindig is nagyhatalmak ütközőtere volt, és emiatt a rá jellemző sajátos identitást „sebzett kollektív identitásként” jellemezhetnénk. A könyv legfőbb kérdése, hogy hogyan lehetne gyógyítani ezeket a sebeket, melyek gátolják az egészséges társadalmi életet, súlyosbítják a megosztottságokat.

A szerző abban a reményben írt, hogy könyve követhető lesz azoknak is, akik a szociológia tudományában kevésbé járatosak, s mivel én magam ilyen vagyok, jelenthetem: nem kevés erőfeszítést kér ugyan, de mindenképpen olyan művet tarthatunk kezünkben, mely messzebbre tekint egy szűk körű tudományos közösség kérdésfelvetésein, és vállaltan túlmutat a szigorúan leíró tudományosságon is. Ezt leginkább a több ízben felmerülő személyes történetek jelzik, melyek átszövik a könyvet, és elsősorban arra a mély motivációra mutatnak rá, mely Máté-Tóth Andrást mozgatja. Legszebb ebben a tekintetben a bevezetőben elmesélt szrebrenyicai utazásának története. Írhattam volna zarándoklatot is, mert évente rendszeresen meglátogatja ezt a szomorú emlékhelyet, az egyik legutóbbi európai népirtás mementóját, ahol 1995-ben mintegy 9000 bosnyákot gyilkoltak meg szerb milicisták. A történet arról szól, hogy egy alkalommal a szerző továbbmotorozott a bosnyák temetőből, majd megpihent a városka szerb templomának kertjében, ahol észrevett egy sírt: egy szerb katona sírját, aki ugyanannak a háborúnak az áldozata volt, mint a bosnyák temető halottjai. Megrendülve gondol arra, hogy immár a föld alatt az egykori ellenségek békejobbot nyújthatnak egymásnak, a halál eggyé tette őket. A népek közötti megbékélés, a kölcsönösen egymásnak okozott sebek gyógyításának lehetősége Máté-Tóth András kutatásának tárgya.

 

Máté-Tóth András (fotó Zsiros Aliz), háttérben a két temető (fotó Máté-Tóth András)

 

Sebzett kollektív identitás

A kötet egy kutatási folyamat harmadik fázisát mutatja be, két korábbi tanulmánykötet1 tekinthető előzménynek, s azok eredményei összefoglalás-szerűen e harmadik könyvben is megjelennek.

Itt most az összefoglalás összefoglalásaként – és a szerző egy igazán közérthető, szabadegyetemi előadása alapján (https://www.youtube.com/watch?v=gEnG0mneyX8) – pár szóban bemutatom, mit ért sebzett kollektív identitáson. Ez egy értelmező, nem leíró kategória, segít, hogy megértsük a régiónkra jellemző folyamatokat. Történelmi poggyászként hordozzák országaink a köztes helyzetükből fakadó fenyegetettség-érzést, az állandóan vágyott önrendelkezés folyamatos ellehetetlenülését. Bibó István ezt a kisállamok nyomorúságának nevezte, mely a folytonos rendszerváltozásokból és a mindig kikényszerített lojalitásból származik. A köztesség pedig abból fakad, hogy nem tartozunk se teljesen nyugathoz, se teljesen kelethez. A régió történelmi sebeit öt kategóriába oszthatjuk: 1. megszállások, 2. kisebbségi jogok (nyelvhasználat) megtagadása, 3. deportálások és lakosságcserék, lojalitás alapú társadalmi mobilitás, 4. másként gondolkodók üldözése, 5. genocídiumok. A sebzettség itt nem az egyéni, családi traumákra vonatkozik, hanem a teljes társadalom önképét befolyásoló közös élményekre.

Magyar olvasóként újra és újra tudatosítanom kellett, hogy az elemzés nemcsak a mi hazánkra vonatkozik, hanem az egész régióra, ami alatt a szerző tulajdonképpen a volt szocialista országokat érti a Balkántól egészen a Baltikumig. Ha ebbe belegondolunk, és mellé tesszük a fenti sebeket, rájövünk, hogy ezeket csak részben okozták a régiót keretező nagyobb hatalmak, sok esetben egymást bántottuk, gondoljunk például a kisebbségi jogok meg nem adására, ezt a 20. század első feléig a Magyarországon élő szláv és román kisebbségek szenvedték el, míg az első világháborútól kezdődően, s főként a második világháború után a határokon kívül rekedt magyar lakosság.

 

Mik a következményei ennek a sebzett identitásnak?

 

Ez a sebzett identitás magyarázza azt, hogy az elemzett társadalmakban elterjedt az áldozatiság attitűdje, azaz annak az érzete, hogy mindig rajtunk csattan az ostor. Ez pedig passzivitáshoz vezet, ahhoz, hogy inkább külső okokra akarjuk hárítani a kudarcainkat, hogy kerüljük a szembenézést a múlttal, nem vállaljuk fel az elkövetett bűnöket. Erre is visszavezethető, hogy a demokratikus működés nehezen stabilizálódik, nem alakult ki erős civil társadalom, mely hangot adhatna különböző társadalmi törekvéseknek. A sebzettség jó táptalaja a polarizáltságnak, a megbántottság érzését kihasználva lehet fanatizálni az embereket, mélyíteni a szakadékokat.

 

Milyen megoldási javaslatai vannak a szerzőnek?

 

Ezen diagnózis után a kötet arra fókuszál, hogy válaszlehetőségeket járjon körbe. Számos gondolkodó eredményeit bemutatva jut el a könyv az összegző válaszra: az irgalom kultúrája fogalmának bevezetéséhez és javaslatához. A társadalmi irgalom több lépést magában foglal.

A múltunkhoz való irgalmas hozzáállás azt jelenti, hogy a társadalom végigmegy a gyász folyamatán, mely a személyesen megélt gyászhoz hasonlóan többfázisú.

A történelmi gyászmunka eredményeként stabil, de vitatható, újra és újra átbeszélhető konszenzusnak kell kialakulnia. Ez nem az egyének feladata, hanem kulturális, kormányzati emlékezetpolitikai döntéseket kér. Ilyen volt például a rendszerváltáskor az utcanevek visszaállítása, a közterekről a kommunista szobrok eltávolítása, a különböző jóvátételi intézkedések. Ez a folyamat azonban nem tekinthető lezártnak, és nemcsak a kommunista diktatúra, hanem a korábban szerezett sebek (Trianon, a holokauszt

például) is feldolgozásra várnak. Fontos elkülöníteni az emlékezést és az emlékezetet.

 

A Sztálin szobor maradvány a Memento parkban (fotó: www.mementopark.hu)

 

Az emlékezés egy sokszínű, spontán jelenség, a társadalom különböző tagjai más-más módon őrzik egy-egy korszak emlékeit, másként értelmezik. Az emlékezés letükröződik a művészeti alkotásokban, egy-egy regény, színdarab vagy képzőművészeti alkotás másképpen eleveníti fel a múlt fájdalmas vagy örömteli időszakait. Az emlékezet pedig mindezek kanonizált, intézményes formája, mely a hivatalos megemlékezéseken, a tankönyvekben, politikusi beszédekben elevenedik fel. Nyilvánvaló, hogy ha az emlékezet és a spontán emlékezés között ordító a különbség, az nem gyógyító, hanem éppen újabb sebeket okozó helyzet, említhetjük itt a rendszerváltás előtt a felszabadulást vagy az október 23-a spontán és hivatalos emlékezete közötti eltérést.

A történelmi gyászmunkához hozzátartozik a megbocsátás szükségessége is. Ebben kulcsszerepet kapnak az áldozatok, hiszen nekik áll hatalmukban megbocsátani. A szerző által javasolt irgalom kultúrájának ez egyik kulcsfogalma, a társadalmi irgalmasság lehetővé teszi (tenné), hogy racionális alapon a bosszú helyett a megbocsátás felé lépjünk.

 

Az irgalom kultúrájában a megbocsátás következményeképpen a múlt felé fordulás helyett – legyen az idealizáló, önsajnáltató vagy ostorozó tekintet – szabaddá válik a társadalom a jövő tervezésére, a konszenzuális célok kijelölésére. Ezeket a sorokat azokban a napokban írom, amikor az auschwitzi haláltábor felszabadításának 80. évfordulójára emlékezünk. A sajtóban a legkülönfélébb visszaemlékezések olvashatók túlélőkről, túlélőktől, mai fiatalokról, akik a táborba látogattak. Az emlékezés, az emlékezet, a bűnbánat, a bocsánatkérés és megbocsátás gesztusai ezek társadalmi szinten. Mindeközben zajlik Gázában az izraeli túszok cseréje, a háború jelen ideje, és csak elképzelhetjük, mikor jut el ez a konfliktus is a megbocsátás szakaszába. Vajon el lehetett-e volna kerülni az erőszak újabb és újabb hullámát, ha a kölcsönös társadalmi gyászfolyamat és megbocsátás legalább elindul?

 

„A másik ember a pokol”  hangzik el Sartre Zárt tárgyalás című drámájában az egzisztencialista szlogenné vált mondat. Máté-Tóth András Rónay Györgyöt idézve állítja ezzel szemben: a másik irgalom. Hogyan válhat ez a gondolat nemcsak az egyes személyt inspiráló gondolattá, hanem egyfajta kulturális opcióvá?

 

„Az irgalom kultúrája olyan vízió, amely mély kulturális és vallási gyökerekből táplálkozik, amelynek döntései és gyakorlatai végigkísérik az európai társadalomfejlődést, és amely képes a toleranciánál és a diplomáciai megegyezéseknél sokkal inkább megalapozni az együttműködő és gyümölcsöző társadalmi együttélést. Az irgalom kultúrájának preferencia-rendszerében az egymástól való függés belátása, a közös társadalmi térben a mindenkori másiknak való élettér biztosítása a két legfontosabb érték” – írja a szerző.

 

Utópia, gondolom elsőre, de aztán eszembe jut Geneviève és Holger. A kilencvenes évek közepén Franciaországban egy alapítvány szervezésében magányos időseket nyaraltattunk különböző nemzetiségű önkéntes fiatalok. Holger német orvostanhallgató volt, Geneviève pedig egy kilencven felé közelítő idős francia néni. Számomra távolba vesző múltnak tűnt a francia–német ellenséges viszony, csak akkor értettem meg, hogy mit jelenthetett ez, amikor Geneviève a fülembe súgta: tudtam-e, hogy Holger német, pedig milyen rendes gyerek! Igen, végül is ismerünk példát a történelemből a kiengesztelődésre, utalhatunk itt az ökumenikus mozgalomra is.

 

Pothières, 1995. A Petits Frères des Pauvres alapítvány nyaralásán (Paksy Eszter albumából)

 

Hol tartunk?

 

Az irgalom kultúrájának ez a víziója sokunk számára fontos húrokat penget. Az Új Város hasábjain már számos olyan kezdeményezésről beszámoltunk, melyek valami hasonlót szeretnének elérni. Csak a Fokoláre Mozgalom keretei között több közösség létrejött hasonló szándékkal, gondolhatunk az Együtt Európáért mozgalomra, mely különböző európai országokban tevékenykedő, különböző felekezetekhez tartozó keresztény megújulási mozgalmak együttműködése, hogy új lelket adjanak a kontinensnek.  A Politikai Mozgalmat az Egységért még Chiara Lubich alapította 1996-ban, azért, hogy teret adjon a különböző politikai pártok közötti együttműködésnek és párbeszédnek, mert ő maga hitt abban, hogy a politika igazi lényege a „szeretetek szeretete”, azaz az emberek jó törekvéseinek biztosítása, más szóval a közjó. Ebbe a mozgalomba gyűltek köré azok a jobb és baloldali, olasz és más nemzetiségű politikusok, akik szintén ebben hisznek. Számos más párbeszédet előmozdító platform is működik csak ezen az egy mozgalmon belül az egyetemes testvériség víziójának szolgálatában.

 

Az irgalom kultúráját valósítják meg azok az alapítványok, civil szervezetek, spontán szerveződő közösségek, amelyek a társadalmi szakadékok áthidalásáért dolgoznak. Máté-Tóth András gondolatainak megismerése biztatásként és megerősítésként szolgálhat, mert elméleti alátámasztása lehet meggyőződésüknek, megérthetővé válik, hogyan szolgálnak az aprónak tűnő kezdeményezések egy nagyobb folyamatot.

 

Az irgalom kultúrája jelenik meg minden szociális jellegű tevékenységben, ahol a középpontban a személy áll. Az európai szociális rendszerek ingyenes oktatással, idősgondozással, egészségbiztosítással is ennek a kultúrának a termékei. Jól tudjuk persze, hogy ezeket jócskán lehet továbbfejleszteni, nagyobb prioritásként kezelni, valóban személyközpontú figyelemmel irányítani. Ezeknek az eljárásoknak és rutinoknak a kidolgozásában nagy szerepet játszhat a civil társadalom, mindannyian, akik napi döntéseinkben igyekszünk az irgalom kultúráját követni.

 

1Vallásnézet. A kelet-közép-európai átmenet vallástudományi értelmezése. Kolozsvár: Komp-Press; Freiheit und Populismus. Verwundete Identitäten in Ostmitteleuropa. Wiesbaden: Springer VS.

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Fotó: Zsiros Aliz, Máté-Tóth András, szerkesztés: Jánosssy Kinga

Legújabb könyveink: