Szükséges szemléletváltás a fogyatékosság iránt – interjú a magyar nevelés- és vallástörténésszel

Olvasási idő: 11 perc

Dr. Berzsenyi Emesének eddig két hiánypótló vallástörténeti műve jelent meg. Az egyik, doktori disszertációja publikált változata, 2020-ban Kiválasztott vagy megbélyegzett? – Tanítások a fogyatékosságról: a zsidóság, a kereszténység és az iszlám szent könyvei szerint – címmel. Habilitációs értekezése Bűnös vagy ártatlan? – Az európai középkor fogyatékosságtörténete – címmel 2024-ben jelent meg. Ebben interdiszciplináris vonatkozásban elemzi az adott kor ok-okozati összefüggéseit a fogyatékos személyek helyzetéről és lehetőségeiről.

Miért tartottad fontosnak keresztény teológiai és filozófiai megvilágításban kutatni a fogyatékosságot?

Vannak dolgok, amiket az ember nem úgy kezd el, hogy eleve fontosnak tartja, hanem problémákkal találkozik. Az akadémiai világban egy kutatási probléma az maga a kutatási téma is egyben, amelybe bele tudom képzelni magam szakmailag, emberileg, tudástartalmilag, érdeklődéskörileg és sok egyéb más módon.

Kálmán Zsófia és Könczei György^[1] szerzőpárosnak A tajgetosztól az esélyegyenlőségig című könyvét olvasva rájöttem, hogy értek ahhoz a világhoz, amiről ők beszélnek. E szakirodalmi mű első 20 oldalán van szó az ókori és középkori történeti részről, és rájöttem, hogy mi hiányzik belőle. Hiszen nincs mindenkinek teológiai tudása, nem tanult mindenki antropológiát, kultúra- és társadalomtörténetet, összehasonlító vallástörténetet, aki pedig tanult, az nem feltétlenül ezzel foglalkozik. Tulajdonképpen így talált meg engem a téma. Aztán hozzáolvasva azzal szembesültem, hogy az ábrahámi vallások – zsidóság, kereszténység, iszlám – fogyatékosságtörténete összefoglaló módon nem létezik a nemzetközi szakirodalomban sem.

A doktori disszertációm megvédése előtt nem sokkal megjelent a Disability and World Religions (szerk.: Fogyatékosság és világvallások) című amerikai kiadású könyv^[2]. Ez a mű a világvallásokat tárgyalja, és átfogóan bemutatja a fogyatékosság képét, illetve azt, hogy mit szólnak ehhez a saját szentírásaik, de nem részletezi a történetiségét. Az én megközelítésem, az ábrahámi vallások fogyatékosságtörténetének bemutatása tehát egyedülálló.

Koronként és kultúránként milyen eltérés vagy hasonlóság fedezhető fel a fogyatékosság megnyilvánulásában és a társadalmi viszonyulásban?

A fogyatékosságnak máig sincs általános definíciója. Sok mindentől függ, hogy mit tartunk fogyatékosságnak, mert mindig viszonyítanunk kell valamihez. Gyakran felteszem a kérdést, hogy valóban fogyatékosság-e, vagy ez csak a társadalom problémája az egyénnel? Tehát a fogyatékosság meghatározása, mindenkori besorolása függ attól, hogy milyen korban, milyen kultúrában és társadalmi helyzetben élünk. Még a jelen korunkban is több mindentől függhet az, hogy valakinek milyen módon történik a fogyatékossá nyilvánítása, illetve, hogy a környezete mit gondol erről.

A vallások szempontjából korok és kultúrák másképpen gondolkodtak ezekről az emberekről. Az ókori Egyiptomban például a törpenövést abszolút nem tartották fogyatékosságnak, sőt az államapparátus emberei között magas rangú királyi hivatalnokok is lehettek. Más volt azonban az epilepszia, ami igazából egy krónikus betegség, és amit sok helyen a fogyatékossághoz sorolnak, én kifejezetten nem foglalkoztam ennek kérdésével.

Az értelmi fogyatékosság körül gyakran felvetődik: ez Isten büntetése vagy inkább valamiféle áldás?

Például a kereszténység 2000 éves története során a fogyatékosság megítélését különböző tendenciák jellemezték, illetve bizonyos fogyatékosságokról mást gondoltak, ebben fellelhető egy fejlődési ív. Egy biztos: az értelmi és a testi fogyatékosságot mindig el tudták különíteni egymástól. A másik fontos dolog, hogy mindhárom vallás szentírási szövegeiben a betegségeket és a fogyatékosságot általában együtt, egy fogalomként kezelik. Nem azért, mert nem tudták a kettő közti különbséget, hanem azért, mert a szentírások többnyire az isteni örökkévalóság szemszögéből íródtak. Az örökkévalóság szempontjából pedig teljesen mindegy, hogy valaki egy napig, egy évig vagy egész élete során beteg, mert az idő csak ránk, teremtményekre vonatkozik ebben a földi létben, és az örökkévalóság számára ennek nincs értelme. Tehát önmagában másságnak tekintették, de nem feltétlenül jónak vagy rossznak, hanem egy állapotnak.

Különböző módon viszonyultak a született és a szerzett fogyatékossághoz?

Ez egy érdekes kérdés. A kereszténység korának vagy kultúrájának egy részében a fogyatékosságot Isten büntetésének tekintette. Merthogy a tökéleteshez viszonyítva ez egy csökkentett állapot, és hogyha valakitől valamit elvesz a Teremtő, akkor az egy büntetés. A többi vallás nem tartja büntetésnek a fogyatékosságot. A második zsidó templom pusztulása előtti időszakban a római megszállás alatt volt egy gondolatmenet, miszerint ez esetleg büntetésként értelmezhető, az iszlám viszont kifejezetten tiltakozik ez ellen.

_{Dr. Berzsenyi Emese}

Aki nem veti meg a fogyatékossággal élőket, az egyenjogúnak vagy egyenértékűnek ismeri el őket?

Nem feltétlenül. Az emberiség történetének jelentős részében nem létezett egyenjogúság. Az ősközösségben egy ideig volt, majd a demokráciában is, de például a görög demokrácia csak a társadalom egy részére vonatkozott. Helytállóbb, hogy társadalmi hasznosságuknak megfelelően kezelték az embereket. Voltak olyan fogyatékos személyek, akik hasznos tagjai lehettek a társadalomnak, tökéletesen részt tudtak venni benne. És voltak olyan személyek, akiket kitaszított a közeg, mert abban a korban és azon a helyen úgy ítélték, hogy ez így van rendjén. Az egyenlőség azért nehéz kérdés, mert abban mindenkinek ugyanazt kellene megengedni. Adott esetben egy látássérült ember ma sem kap jogosítványt. Ezt lehet diszkriminációnak bélyegezni, vagy egy teljesen normális ténynek tartani: ha valaki nem lát jól, akkor ne vezessen autót!

Kérdés, hogy mit értünk egyenlőség alatt, azaz ki kivel egyenlő.

Bizonyos társadalmi rétegekben az embereket általában társadalmi hasznosságuk és gazdasági részvételük függvényében tekintették azonosnak vagy megfelelőnek.

Vallásos szempontból viszont Isten gyermekei vagyunk mindannyian…

Az iszlámban ezzel sosem volt probléma. Az őskeresztény (jeruzsálemi) és ókeresztény (római) korszakban sem okozott még problémát, viszont a későbbiekben a szentségek kiszolgáltatása terén igen. Ugyanis a szentségeket csak azoknak szolgáltatták ki, akik teljes mértékben megértették, illetve vissza tudták mondani a tantételeket. Az ókor és a középkor határán Szent Ágoston (Kr.u. 354-430) már egyértelműen úgy ítélte meg, hogy a fogyatékosság valamiképpen a bűn büntetése. Ehhez népi vallásos elemek, hagyományok kapcsolódtak, tehát nem feltétlenül és kizárólag az egyház előírása volt, mégis megjelent az egyházi tanítások terén.

Miért éppen az európai középkor fogyatékosságtörténetét dolgoztad fel?

Néha viccesen szoktam mondani, hogy nálam a történelem Napóleonig tart, onnantól politikáról beszélgetünk. Az ókor és a középkor korszaka az, amit nagyon szeretek. A középkori Európa fogyatékosságtörténete alapvetően egy nagy egység, és én ebben nem kutatom külön Itáliát, Germániát, Britanniát, vagy a Frank Birodalmat.

Létezik egy új, viszonylag 30 éves tudományág, amit disability studynak, azaz fogyatékosságtudománynak neveznek. Ez nem gyógypedagógia, tehát én nem a sérült emberek gyógyíthatóságát és fejleszthetőségét vizsgálom. A vizsgálatom tárgya a társadalmi helyük, abban való részvételük és minden, ami őket ebben a világban körülveszi. Ma már léteznek évente megrendezett nemzetközi fogyatékosságtudományi (szerk.: ALTER elnevezésű) konferenciák, és nemzetközi folyóiratuk is van. A tudományos terep adott, de még mindig kevesen foglalkoznak ezzel, nyilván a disability study is feloszlik több altudományra, ennek csak egy része a fogyatékosságtörténet (desability history) vallási aspektusai, amivel én foglalkozom.

Kiválasztott és megbélyegzett? című kutatási munkádban a fogyatékos személyekkel szemben hogyan nyilvánul meg a civil és a vallásos társadalom?

Ez szinte mindig eltérő. Még a fundamentalista vallási rendszerekben is elég nagy a különbség az emberek viselkedése és a vallási előírások között. Főleg azokban a történeti korokban, amikor a műveltség más színvonalat képviselt, azaz a társadalom nagy része nem tudott írni-olvasni, jelentős eltérések mutatkoztak az egyházak aktuális előírásai és a hívő közösségek – élükön természetesen a papokkal – mindennapi gyakorlata között. Az megállapítható, hogy az elfogadás és elutasítás egy sok összetevős ok-okozati rendszer szerint mutat elfogadást és elutasítást egyaránt.

Az interdiszciplináris területek (neveléstudomány, teológia, filozófiai antropológia) hogyan alakítják a társadalmi interakciókat?

Koronként és kultúránként változik, hogy mi a domináns, azaz melyik diszciplína kerül előtérbe a vizsgálatok során.

A középkorban a társadalom széles néprétegének a tudást kizárólag az egyház és a templomi igehirdetések adták át.

Tudásuk a mindennapi élet gyakorlatán túl kizárólag ebből állt. Azt tudták, ami a prédikációkban elhangzott, hisz a gyermekek nagyrésze nem járt iskolába, az emberek döntő többsége nem tudott írni-olvasni. Ebben az esetben a teológia dominálta az emberek ismeretanyagát. A reformáció idején kezdett ez megváltozni, hiszen a polgárság az írás-olvasás tudásával egyre szélesebb körű ismeretekhez jutott hozzá.

A Római Birodalom viszont egy katonaállam volt, amit a hadiipar és hódító háborúk kultúra dominált, bár az emberek sokkal szélesebb körű ismeretekkel rendelkeztek, mint a későbbiekben. Egyébként a második világháború Európáját is ez jellemezte, és éppen a második világháború hadiiparának köszönhető sok technikai találmány, gyógyszer, fejlesztés, ami később a fogyatékos személyek megsegítéséhez, és bizonyos fogyatékosságok kiküszöböléséhez vezetett.

Bűnös vagy ártatlan? Kiválasztott vagy megbélyegzett? Hol van a határmezsgye?

Ez a határ ugyanolyan változó, mint a megítélés. Függ az emberi közösségek jól(l)ététől, hogy mennyire elfogadóak vagy elutasítóak. Amikor jobban megy a sorunk, akkor egy tudástársadalom vagy egy technikailag fejlett társadalom esetében könnyebben fogadunk el és támogatunk embereket, mint mondjuk egy pestisjárvány alatt vagy éhezés idején. Ennek komoly szakirodalma van: elfogadás és elutasítás a társadalom részéről, tolerancia a szükség és a bőség alapján.

A Taigetosz legendához kapcsolódó negatív hozzáállást viszonylag pozitív szemlélet váltotta az évszázadok során. Az ábrahámi vallásoknak ebben milyen szerepük volt?

Taigetosz volt, van és lesz. Onnan nem dobták le a gyermekeket. A görög apothetai szó jelentése: a kitevés helye. Spártában, ha nem fogadtak el egy gyermeket, akkor oda kitették, akit esetleg a helóták (földművesek) vagy a perioikoszok (körüllakók: kézművesek, kereskedők) elvittek és felneveltek, így a társadalom hasznos tagja lehetett. Ez függött az állapotától is, viszont attól a pillanattól egyértelműen megfosztatott spártai polgárjogától. Tehát a gyerekeket vagy elfogadták, vagy nem, és ennek értelmében vagy kitették, vagy nem. Létezett ennek intézménye az ókori Egyiptomban, de ilyenek voltak a középkori zárdaforgók vagy zárdafiókok is, amelyeket napjainkban a kihelyezett inkubátorok váltottak fel. Hogy egy újszülöttet miért tesznek oda, egy gyermeket miért adnak intézetbe, az nem csak az anya döntése, hanem az aktuális kor helyzetétől és szemlélettől is függ.

Az ábrahámi vallások nagyjából egyazon térben alakultak ki, ismerték egymás múltját és egymásra épültek. Történetének egy szakaszában – a két templom közti időszakban – a zsidóság is térítő vallás volt. A kereszténység, ha intenzitása csökken is, máig térítő vallásnak minősül, akárcsak az iszlám.

Abban a kultúrában, ahol kialakul a vallás, azért jön létre, mert változásra van szükség. Ez többek között a fogyatékos személyek megítélését is magával hozhatja.

Amikor ezek a térítő vallások megjelennek egy teljesen idegen kultúrkörben, akkor mindenképpen változásokat hoznak. Hogy ez pozitív vagy negatív, ahhoz részletesen kellene ismernünk azt a bizonyos meghódított kultúrkört és annak emberképét. Felvetődik az antropológiai szemlélet kérdése: mit jelent ott az ember, mint fogalom? Például a kannibálnak a másik embercsoport tagjai nem emberek, és ezért eszik meg, többek között. A fogyatékossággal kapcsolatban nincsenek egzakt válaszok, és ezért is nehéz kutatni. Ezek nem matematikai képletek, és ezért interdiszciplináris a kutatás, mert a kapott eredmény sok összetevőtől függ.

A kutatási munkáidról szóló és a beszélgetésünk tárgyát képező két könyv hol szerezhető be?

Interneten keresztül lehet megvásárolni, illetve a Szabó Ervin könyvtárnak, a PPKE-HTK-nak és a Debreceni Egyetemnek is van köteles példánya.

Paradigmaváltások az akadályozottsággal élő személyekről szóló katolikus tanításban címmel rendezett konferenciát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara és a Reménykör^[3] 2025. november 5-én, ahol meghívott előadóként voltál jelen. Miért szükséges a paradigmaváltás?

A konferenciát Dr. Laurinyecz Mihály atya a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán működő Erkölcsteológia Tanszék vezetője indította el, aki a látássérültek pasztorációjával is foglalkozik. A külföldi előadók közül megemlíteném Dr. Gabriele Scardocci domonkos szerzetest, aki Aquinói Szent Tamás filozófiájának fogyatékosságtörténeti vonalával foglalkozik. Az előadókból egyébként egy kutatócsoport is alakult.

_{Csoportkép a konferencián. Balról a második Dr. Berzsenyi Emese, míg jobbról az első Dr. Laurinyecz Mihály}

A II. Vatikáni Zsinat tanítása sok mindent megváltoztatott, viszont ezek a változások nem könnyen valósultak meg. Többek között az is visszaköszön, hogy a zsinati tanítás és a berögződött egyházi gyakorlat között csak lassan enyhültek a különbségek.

Például fogyatékos személyeknek sokáig azért nem szolgáltattak ki szentségeket, mert a hit megértését és tanainak elfogadását, elsajátítását szóbeli vizsga illetve válaszadás alapján ítélték meg.

Ilyen téren az iszlám már a kezdetektől azt tanítja, hogy az ember lelkét, ezzel együtt a hitét is, csak és kizárólag Isten ítélheti meg helyesen. Mi egymásból annyit látunk, amennyit meg tudunk mutatni a másiknak, és amennyit a másik meg tud érteni belőlünk. Ha valaki valamilyen sérülés vagy sérülten születés folytán nem tudja megmutatni mindezt, netán maga sem ismeri fel, attól még a lelke lehet tökéletes. Sőt a hite is lehet a saját szintjén tiszta és őszinte.

Napjainkban a hallássérültek szentmiséjét Nagy Sándor atya, a Hallássérült Pasztoráció referense tartja Budapesten. Ilyenkor jelnyelvi tolmács is jelen van, és a siketnéma hívek jelnyelven kapcsolódnak be a liturgiába, ami viszont ötven évvel ezelőtt nem létezett, mivel nem oda illőnek vélték. Feltehetjük a kérdést: Isten van az emberért vagy az ember az Istenért?

Kellenek a paradigmaváltások, merjünk integrálni!

A konferencián elhangzott előadás címéhez a János evangélium 9,3 versét kölcsönözted: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei.”…

Ez az evangéliumi mondat mindent megmagyaráz. A figyelmen kívül hagyása 1500 évnyi problémát okozott. Jézus konkrétan fogalmaz: Isten akaratának kell megnyilvánulnia rajta.

A fogyatékosság tehát nem a bűn büntetése, hanem Isten akarata, és az Ő akarata nem az, hogy megbüntesse az egyént azért a rosszért, amit hetedíziglen (generációkkal korábban) egy őse tett. És igen, halandóak, sérülékenyek vagyunk, az ember megszűnt egy örökkévaló paradicsomban Vele együtt sétáló lénynek lenni.

Ez az ige a kulcsmondat, amit, ha a civil társadalom is ismerne, akkor könnyebb lenne a paradigmaváltás?

Hogy ez megtörténne-e vagy sem, azt nem tudom, de alapvetően kulcsmondat, hogy „a fogyatékosság nem a bűn büntetése”. Az embereknek van egy transzgenerációs viszolygásuk, félelmük a fogyatékos személyektől. Nem működnek a társadalmak a vallási rendszerek és a vallási hagyományok nélkül, amelyekhez hozzáadódik az egyház társadalmi tanítása is.

Összegezve, a mai kor egyházai hogyan viszonyulnak a fogyatékosokhoz?

Egyre elfogadóbbak, a segítés mindig megvolt az egyházakban, ennek módja, eszköze és lehetősége koronként és kultúránként változott. Napjainkban az egyházak arra törekszenek, hogy ne az egyházi hagyományokon alapuló segítést nyújtsák, hanem egy elfogadó, integráló gyakorlatias segítést abban, amiben az embernek ott és akkor van szüksége. Az emberi jogok modern gyakorlata az egyházi gondolkodásban oly módon kell megjelenjen, hogy az még a legkisebb vidéki plébánián is alkalmazható legyen! Például előnyös lenne, ha a templomok is akadálymentesek lennének, ahova kerekesszékkel be lehet menni.

^{[1]     Könczei György professzor az ELTE Fogyatékosság és Társadalmi Részvétel Intézet alapítója
[2]     Vallástudományi, teológiai és fogyatékosságtudományi tanulmánykötet. Eredeti címe: Disability and World Religions: An Introduction (Studies in Religion, Theology and Disability), Baylor University, Texas, 2016
[3]     Egyházi misszió az akadályozott emberekért}