Bábeltől a kommunikációig – egy tolmács tapasztalatai

Hogyan kezdődött ez a történet, hogyan került Magyarországra?

1974-ben érettségiztem Lengyelországban, ahol felvettek a nagy presztízsű Wrocławi Műszaki Egyetemre (ejtsd: vrocuav, régi nevén Boroszló, a szerk.). Akkoriban lehetőség volt ösztöndíjra pályázni valamelyik szocialista országba. A Budapesti Műszaki Egyetem mellett döntöttem. A feltétel a kitűnő érettségi és német nyelvtudás volt, így kezdtem meg a tanulmányaimat a villamosmérnöki karon. Azt hittem, hogy az oktatás német nyelven folyik majd, de első lépésként megtanítottak bennünket, külföldi hallgatókat magyarul. Gyorsan haladtam, s hamarosan már gond nélkül olvastam és jegyzeteltem magyarul. Az egyetemi kollégiumban laktam sok, vidékről jött magyar társsal együtt. Segítettük egymást a tanulásban, együtt szórakoztunk, éltük a diákéletet. A nap 24 órájában csak magyarul kommunikáltunk, ezért muszáj volt megtanulnom rögtön a célnyelven kifejezni a gondolataimat. Az eddigi iskoláimban tapasztalt, sok szorongással járó és szigorúan nyelvtan alapú, bemagolt orosszal, némettel és angollal szemben a magyar csak kommunikációs eszköz volt, hibáimért nem büntetés, hanem jóindulatú baráti mosoly és nevetés járt. És mennyivel könnyebb így használni egy nyelvet!

S ha már ilyen jól megtanulta a nyelvet, úgy tervezte, hogy Magyarországon marad?

Nem. A diploma megszerzése után visszatértem Lengyelországba, és próbáltam elhelyezkedni valamelyik végzettségemnek megfelelő ipari üzemben. Ez az időszak azonban nagyon nehéz volt: gazdasági válság, társadalmi forrongások, a szolidaritás („Solidarność”, [szolidarnosty]) mozgalma stb. A műszaki területen mindenhol létszámstop volt, nem jutottam munkához. Végül az egyik barátom hívta fel a figyelmemet egy kelet-lengyelországi építkezési cégre, amelyik egy nagy ipari beruházásba kezdett Magyarországon, és sürgősen mérnök-tolmácsot kerestek. Elvállaltam, és hamarosan igazi többnyelvű mélyvízben találtam magam: magyar, lengyel, német, angol nyelvet beszélő szakemberek között. Nagyon élveztem, amikor egyszerű hegesztők, művezetők, építésvezetők és üzleti partnerek a segítségemmel minden problémát a saját anyanyelvükön tudtak tisztázni. Sokan figyeltek fel arra, milyen könnyedén tolmácsolok és fordítok, és egyre sűrűbben hívtak máshova is. Ezért idővel jelentkeztem az ELTE tolmácsképzőre és megszereztem a tolmács és szakfordító képesítésemet.

^{Jerzy Baszun egyetemistaként, 1975-ben.}

Milyen területeken tolmácsol, fordít?

Én műszaki ember vagyok, s elsősorban ezekben a témákban vagyok otthon: az autóipartól a gépiparon és az élelmiszeriparon át a mezőgazdaságig. Nagyon fontos ebben a szakmában, hogy tökéletesen kell érteni a forrásszövegeket, és pontosan tolmácsolni. Ebben már elég nagy rutint szereztem, s vannak olyan szakterületek, ahol rögtön engem keresnek, ha bonyolult szövegekről van szó. Gyakran tolmácsolok és fordítok jogi területen is.

Mi a helyzet a humán területekkel?

Ez már sokkal összetettebb, kevésbé vagyok jártas benne. Amikor az ember egy jó előadót tolmácsol, aki világosan ki tudja fejteni a gondolatait, akkor könnyebb. Szinkrontolmácsként egy időben fordítom a szöveget, az eredeti és a fordítás egyszerre hangzik el. Ez nekem így könnyebb, nem kell memorizálni az elhangzottakat. Előfordul, hogy a két, szinkronban hallható szöveg zavar valakit a hallgatóságból, de többnyire elfogadják.

Konszekutív tolmácsoláskor meghallgatok egy-két mondatot, itt fontos pontosan memorizálni a tényeket, a közlendő információ struktúráját, és az alapján elmondani azt a célnyelven. Nem nehéz, amikor az előadó rendezett gondolatokat fejez ki, sokkal nehezebb, amikor improvizál és rendezetlenül adja elő az általa fontosnak tartott témát. Kezdő tolmács koromban az egyik ilyen nagyon kemény kihívásom akkor történt, amikor a budapesti könyvhét alkalmából Kucka Pétert, a Galaktika főszerkesztőjét meglátogatta Chruszczewski Czesław [hruscsevszki cseszuav] lengyel sci-fi író. A két nagytudású elme egyszer csak belemélyedt a fasizmus, mint szubkultúra elemzésébe. Akkor jöttem rá arra a technikára, hogy ami nem tiszta a számomra, rögtön visszakérdezem, és ezért egyikük sem haragudott rám, ellenkezőleg, értékelték azt, hogy a tolmácsolás maximális pontosságára törekszem. Vannak persze helyzetek, amikor az előadó váratlan fordulatokkal, témákkal él. Így jártam a mostani lengyel nagykövettel is, aki egyébként költő és műfordító is. A diplomáciai protokolltól eltérve hirtelen Petőfiről kezdett el beszélni. Számomra is sok újdonsággal szolgált.

Úgy tudom, néha politikai jellegű diplomáciai tanácskozásokon is tolmácsol. Ez milyen kihívást jelent?

Ez valóban nagy szöveghűséget igényel, az ember nem a saját véleményét, nézeteit mondja. Nem az én feladatom kitalálni, hogy mi az igazság. Más gondolatait, helyzetértékelését tolmácsolom. Nagyon fontos a beszélőre fókuszálni, megérteni a beszédmódját, azt, ahogyan megszerkeszti a mondatokat. Van, amikor a habozását, de még a torokköszörülését is vissza kell adni, hiszen az is információ.

A szépirodalommal, műfordítással nem próbálkozott?

Volt néhány próbálkozásom, de ehhez az embernek magának is írónak, költőnek kell lennie. Amikor lányunk még gyerek volt, megismerkedtem Lázár Ervin meséivel. Olyan sziporkázóak a képzettársításai, a humora, hogy szinte lehetetlen az egészet lengyelül visszaadni, arra csak egy költő lenne képes.

És érdekes módon a lengyel gyermekirodalomban is volt egy költő, Jan Brzechwa [bzsehva], akinek egész életében az volt a nagy bánata, hogy a felnőtteknek írt versei nem nagyon futnak be. De amit gyerekeknek írt, az hibátlan gyémánt. Ezek lefordítása más nyelvre szintén egy költőnek való kihívás.

Ha már az irodalom szóba került, elmesélem, hogyan kezdtem el barátkozni a magyar irodalommal. Elsős műegyetemista koromban szilárdan elhatároztam, hogy elkezdek magyarul könyveket olvasni. Előre megfontoltam, hogy veszek egy kalandregényt, melyet már lengyelül egyszer olvastam. A választásom Karl May Az ezüst tó kincsére esett. Elővettem a nagy magyar-lengyel szótárt, s annak segítségével kezdtem magyarul olvasni. Szóról szóra haladva végig kínlódtam az első két oldalt. Képtelen vállalkozás volt. Eltelt egy esztendő. Az egyetemi kollégiumban volt egy szobatársam, aki minden este olvasgatott. Egyszer én is levettem a polcáról egy könyvet, aztán képtelen voltam letenni, egy éjszaka alatt elolvastam. Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitány című műve volt. Annyira magával ragadott a mozgalmas cselekmény és a különleges humor. Azután elolvastam minden könyvét, ami csak fellelhető volt a kollégiumban.

A nyelv az emberi kapcsolatok eszköze. Néha nem egyszerű megtalálni egymással a hangot.

Számomra kezdettől örömteli felfedezés volt a nyelvek szerepe az emberek közötti kommunikációban. Ebben a telekommunikációs, automatizált világban mára lassan elszoktunk a beszédtől. Az emberek bezárkóznak a maguk elefántcsont-tornyába, falakat emelnek maguk köré.

A látszat-jóléti világ magányba taszítja az embereket. Azt hiszik, hogy elég a műboldogság, azt hiszik, hogy egyedül is boldogok lehetnek. Néha ki kell őket zökkenteni ebből a világból.

Elmesélem az egyik érdekes tapasztalatomat. Svájcban jártam egy tanácskozáson, a szállásomon egy hölgy takarított, rakott rendet. Úgy éreztem, látszatmosollyal, udvariassággal csak a legszükségesebbre korlátozta a kommunikációnkat. Ez engem zavart, s eszembe jutott az apám trükkje, aki váratlan kérdésekkel kizökkentette az embereket a zárkózottságból, a közönyből. A hölgyhöz fordulva azt mondtam: Ebben a Svájcban csak a lyukas sajt és a csokoládé érdemes a figyelemre. Két óra múlva hozott nekem egy CD-t, és lelkesen mutatta nekem Svájc szépségeit, a hegyeket, a turistaútvonalakat.

Hasonló tapasztalatom volt egy szakoktatói csapatban is, ahol magyarok és németek dolgoztak együtt. Meglehetősen elzárkózva egymástól, mindenki csak a saját szakmai problémáival foglalkozott. Rákérdeztem arra, hogy kinek mi a gondja, milyen sikerei vannak, mire büszke. Sikerült összehozni a csapatot. Apám emlékezetes tanácsa vezetett, miszerint mindig legyen időd köszönni az embereknek az utcán, legalább egy jó szót szólni.

Nem bánta meg, hogy Magyarországra jött?

Magyar a feleségem, akiből csak egy van a világon. S van egy gyönyörű, tehetséges fagottművész lányunk is, akire nagyon büszkék vagyunk, akit nagyon szeretünk. Sok helyen megfordultam a világban, és azt tapasztaltam, hogy a lengyel szívhez a magyarok állnak a legközelebb.

Furcsa módon én lengyelként talán jobban látom, hogy mitől nagyok a magyarok. A két világháború történelme egyfajta szégyenpolitikába kergette ezt a népet. Egy átlagos magyar már nem mer büszke lenni a magyarság értékeire. Minden nemzetnek talán a legnehezebb a saját tabutémáival, gátlásaival szembenézni. Szükség van arra, hogy egy magyar gyerek büszke legyen arra, hogy magyar, egy lengyel pedig arra, hogy lengyel. Ez azt jelenti, hogy kialakul a helyes önértékelése, nem érzi magát nullának. Ha nem nulla, akkor már nem szegény, hanem vagyonos ember, érzelmileg vagyonos. Akkor már könnyebben tud másoknak kezet nyújtani.